A zene bennünk él

Anya szerint kivételes zenei képességgel és őstehetséggel vagyok megáldva. Nagyon szeretem a zenét, ahogy meghallom a ritmusos, dallamos hangokat, beleszáll a boogie a lábamba és egyből táncra perdülök. Anya talán még az abszolút hallást is megkockáztatná, ha nem lenne első számú próbagyereke, akinél szintén ugyanezeket tapasztalat kiskorában és aki lám, a hangszertanulást két év után abbahagyta, énekkarhoz semmi kedve és szolfézst is kizárólag azért tanul, mert nagyon aranyos a tanító néni és sok gyilkosost játszanak az órán.

Ami a tehetségemet illeti: én sem megerősíteni, sem cáfolni nem akarom ennek mibenlétét. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy szeretni igenis nagyon szeretem a zenét.

Anya meg mindent meg is tesz annak érdekében, hogy eme zeneszeretetem megmaradjon. A nővéremmel együtt nagyon szívesen hallgatjuk a különféle gyermekdalos CD-ket. A nővérem úgy hallgat zenét, ahogy azt kell. Odamegy a lejátszóhoz és hallgatja. Nem mosogat, nem vezet, hanem kizárólag hallgat. Mert az is egy külön tevékenység, a zenehallgatás. Én is úgy szeretek. És az is izgalmas, ahogy a gombokat lehet nyomogatni. Úgyhogy mostanában már csak úgy engedik eme hobbitevékenységemet kibontakozni, ha a lejátszó jó magasra van rakva.

Már én is megtanultam, hogy hol vannak a CD-k. Ha zenét hallgatni támad kedvem, szólok Anyának, hogy "zene!" és mutatok a CD-tartó felé, hogy onnan valamit le kéne venni. Le, mert ezt is felelpakolták előlem a galádok, hogy ne tudjam piszkálni. Mintha nem tudnák, hogy van szék is a világon. Apa ezért minden műkedvelésem ellenére a CD-ket most már feltette a szekrény tetejére, ahonnan tényleg nem tudom őket levenni.

Anya sokat szokott nekünk énekelni is. Apa nem biztos benne, hogy ez a gyerek fejlődését elősegítő dolog-e, de Anyát én mindig meggyőzöm arról, hogy nekem igenis tetszik az, ahogy ő énekel. A különféle énekeket tartalmazó mesekönyvekből már tudom, hogy a kotta, az egy olyan dolog, amit el lehet énekelni. Azt a szót, hogy "ének", még nem tudom kimondani. Ilyenkor egyszerűen csak belenyúlok Anya szájába és egyből tudja, hogy mit szeretnék.

Anya hetente egyszer elvisz zenebölcsibe. Ez egy olyan hely, ahová a hozzám hasonló korú kisgyerekek járhatnak és mondókázunk, énekelünk, meg klarinétot szerelünk. Na de erről majd máskor részletesebben is írok. Most nem, mert szomorú vagyok amiatt, hogy már egy hónapja nem tudok menni, mert oda az orrfolyós gyerekek nem mehetnek.

Azért a tévében ha zenés műsor megy, ott is mindig ottragadok. A végén meg tapsolni is szoktam, ha megtapsolják az előadót.

Alvás előtt pedig sokszor éneklek altatódalt is magamnak. Anya is szokott énekelni nekem, de én ezt azután csinálom, miután Anya kimegy a szobámból, csak úgy, magamnak.

Igazi éneket még nem tudok, de az "Aki nem lép egyszerre... " kezdetű dal kezdősorát már remekül el tudom dúdolni. Még Apa is rájött a múltkor, hogy ezt énekeltem. Amikor meg Anya a "Száraz tónak nedves partján... " kezdetű dalt énekli, mindig megjegyzem, hogy "Papa", mert egyszer ezt a Papa énekelte nekem.

A múltkor elmentünk egy étterembe. Élő zene szólt. Az volt a legérdekesebb! Állandóan odamentem a zenészekhez. Egyszer aztán ők jöttek oda, hozzám. Na, az nagyon tetszett!

Szóval a tehetségemről még nem tudok nyilatkozni, de egy biztos: a zene bennem él.

Illúziók világa

Noha nagyon színes kavalkád ez a világ, ahová születtem, azért egy-két dolog nem fér a fejembe.




Itt van mindjárt a telefon. Apa, Anya (de leginkább az utóbbi) csak beszél, beszél. Ígyhát én is, amikor megkaparintom vagy odaadják ("Nézd, Petike, a Papa akar veled beszélni!"), megfogom és én is beszélgetés közben fel-alá járkálok a lakásban. Ez egy ilyen vezetékes mobiltelefon, annak képzeljétek el. Na csak azt nem tudom ilyenkor, hogy hol is van benne a Papa. Beszélgetés közben néha meg-megállok és forgatom jobbról, forgatom balról, hátha egyszer csak rájövök a nagy titokra. Amikor vége lett az egyik beszélgetésnek, Apa megkérdezte tőlem hogy hol volt a Papa? Én meg mutattam, hogy a telefonban. De fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda.




A másik ilyen dolog a tévé. A tesóim előszeretettel ülik körül, amikor hétvégenként reggelente mese megy a tévében. De még a szüleim is ott vannak, amikor a különféle zenés tehetségkutató műsorokat adják. Azokat én is nagyon szeretem. Odaülök melléjük és lelkesen tapsolok, amikor a tévében is tapsolnak.

Először csak a tévé hátoldalát környékeztem meg: vajon ott lehet bejutni a műsorba? De akárhogy is kapargattam a hátlapot, nem történt semmi. Csak egy dolog történt: Apa odajött és rámszólt, hogy ne birizgáljam a tévét, mert akkor nem hallja az adást és különben is, kisgyerek ne játsszon elektromos szerkezettel. Na jó, ha nem, hát nem, akkor majd máshonnan! A következő délelőtt Anyát hívogattam. Amikor meglátott, alig hitt a szemének. A tévé tetején ültem és onnan kértem segítséget, hogy valaki vegyen már le onnan, mert felmászni még csak-csak sikerült, de valahogy fennrekedtem. Nyugi, nem az új típusú LED tv-nk van, hanem az a hagyományos képcsöves. A következő kísérlet egy rajzfilm alatt volt. Ha valaki nem ismerné: a Noddy egy nagyon színes, nagyon kedves mesefilm, ahol a szereplők 3 dimenzióban mutatva igen élethűvé válnak. Onnan én sem hiányozhatok! Nekiveselkedtem és egyből a lényeg felől kezdtem el közelíteni a kérdést: megpróbáltam bemászni a képbe! Sajnos nem sikerült, pedig felemeltem a lábamat egészen a tv-állvány tetejéig.

A mesekönyvek sem hagyják nyugodni az embert! Anyával jelenlegi kedvenc könyvemet, az Őszi böngészőt nézegettük egyik este, lefekvés előtt. Ebben van egy olyan kép, ami egy áruházat mutat, ahol is van egy játékbolt, tele mindenféle játékkal. A játékbolt előtt játszani is lehet a kitett játékokkal. Ott pont egy hasonló anyuka ül, mint az én anyukám, egy hasonlóforma kisgyerekkkel, mint én és kettejüket egy mászóalagút köti össze, amiből a kisgyerek éppen most mászik ki. Mint Anya és én! Eme helyzetet felismerve nagyon ideges lettem. Anya elkövette azt a hibát, hogy rájött feszültségem okára és kijelentette, hogy jó, majd elmegyünk mi is egy ilyen helyre. Nekem még eléggé szelektív a hallásom és csak a "megyünk" maradt meg az eszemben. Úgy pizsamában kiszaladtam az előszobába és elkezdtem a bundás cipőmet magamra rángatni.

A következő csalódást egy fényképes mesekönyv okozta. Ebben különféle tárgyak vannak témakörönként csoportosítva lefényképezve, hogy a kisgyerek, azaz én ezeket felismerve könnyedén meg tudja tanulni a dolgok nevét. Addig semmi gond nem volt, ameddig a ruházati és a különféle háztartási eszközök voltak soron. De amikor az ételek következtek, benne olyan ínycsiklandozó finomságokkal, mint a csoki, torta és fagylalt, akkor elszakadt a cérna! Próbáltam nagyon, de nagyon kivenni mindezeket. Nem ment. Utána odanyomtam Anya kezét is, ő már annyi mindenben segített, hátha ez is sikerül majd neki.

Azt már könnyedén el tudjátok ezek után képzelni, mit szóltam az étteremben látott óriási fagyiplakáthoz. Nagyon mérges vagyok az ilyen dolgokra. Hogy ez miért jó a felnőtteknek???

Halottak napja

Nagyi minden évben Halottak napja felé közelítve újra és újra elmondja: nem szabad a gyerekeket a temetőbe vinni. Még beleeshetnek valami sírgödörbe (Anya emlékszik, hogy őt is ezzel riogatták gyermekkorában), valaki elviszi őket és különben is: a temető nem gyereknek való.
A szüleim ezzel szemben úgy gondolják, hogy semmi rossz dolog nem történik egy gyerekkel a temetőben, meg különben is: egyedül itthon ilyen kicsi gyerekek (már a nővérem meg én) mégsem maradhatnak. Így aztán mint minden évben, most is elmentünk együtt a temetőbe.

Én még nem igazán tudom, mi ez az egész dolog. Mindenesetre a szépérzékem már kialakulóban van és ennek megnyilvánulásaként minden virágra azt mondom, hogy "szép". Így aztán több szál "szép"-pel és fél tucat mécsessel felvértezve magunkat kilátogattunk apukám szeretteinek sírjához.

Azt mondják, aki a tűzzel játszik, az bepisil. Na, hát nem tudom, hogy ez másnál már bebizonyosodott-e vagy sem, de nálam ez kétségkívül így van. Az egész egy nagy, teli cumisüvegnyi baracklével kezdődött. Anya gondosan becsomagolta és arra gondolt, hogy: "Milyen jó lesz, hogy ebben a szép, napsütéses időben ki tudunk menni a temetőbe! Petike majd alszik egy kicsit a kocsiban (ennek előkészítéseként szükséges a nagy üvegbaracklé) és kipihenten ébredve sétál egy kicsit a jó levegőn a temetőben." Apa még hozzátette, hogy mindig hűvös és kellemetlen idő szokott lenni Halottak napján és megörülvén a napsütésnek és az enyhe időnek, minden hagyományt és konvenciót felrúgva beleegyezett, hogy a délutáni alvásidőben menjünk a temetőbe.

Nos, a baracklé köszönöm, jól esett. Utána a nővéremmel az út során az egyszer csak a távolban felbukkanó lovacskákat, bocikat és egyéb vidéki látványosságokat figyeltük. Aztán beleraktak a babakocsiba és mentünk a sírokhoz. Arrafelé nem murvával szórják körbe a sírokat, mint más helyen, hanem gondosan elgereblyézik a be nem vetett részeket. Halottak napja előtt egy nappal a közeli rokonok kimennek, rendbehozzák a sírt és környékét, hogy Halottak napján, amikor jönnek a többi, távolabbi rokonok, megfelelő gondozottsági állapotban legyenek a sírok előkészítve. Na, gondolhatjátok, Anya és Apa hogy ugrált folyamatosan körülöttem és hogy próbálta menteni a gereblyecsíkokat az árulkodó 22-es lábnyomtól. A virágokat a nővérem elhelyezte a vázákban és valami versikét is mondogattak Anyával. Apa szerint imádkoztak.

Na, de ezután következett az esemény fénypontja: a mécseselhelyezés! Hogy mindenki kivegye a részét a dologból: Anya táskájában voltak a mécsesek, a nővéremnél a gyufák, Apa gyújtotta meg a mécseseket és én is nagyon nemes feladatot kaptam. Én raktam fel a mécsesek tetejét, hogy a lángot ne vigye el holmi kósza novemberi szél. Ez volt az igazán testreszabott feladat! Itthon is mindenkire rászólok ("Tete!"), ha a tesóim nem rakják vissza a tejéjét a ketchupra vagy az uborkásüvegre.

A szüleim nyomatékosan a tudomásomra hozták, hogy a mécses, az forró. Tudták, hogy én tudom, a forró mit is takar, már voltak tapasztalataim... Ha Anya túlmelegíti az ebédet, akkor mindig mondja, hogy forró és akkor szorgalmasan fújja és én is besegítek. De mint mondják, az éhség nagy úr és egyszer-egyszer már előfordult, hogy minden szülői intelem ellenére be-bekapkodtam egy pár falatot. Utána meg ugyanez, csak visszafelé. Meg amikor a sütőben sül valami finomság, a szüleim szintén ugyanezt mondogatják. Rafináltak amúgy ezek a mai sütők. Régen megégette magát velük a gyerek és kész. Onnantól kezdve minden gyerek tudta, hogy a sütő, az bizony forró. Most meg a dupla ajtajú, hőszigetelt sütő alig-alig melegszik át és gyerek legyen a talpán, aki ennek ellenére is tudja, hogy a sütő, az bizony belül 200 fokos is lehet! Szóval az első mécses meggyújtása után a temető összes mécsesét elkezdtem megvizsgálni: most ég vagy nem ég? Ezt kegyeleti okokból a szüleim erősen megtíltották, de azért a rokonaim sírjánál -persze csak kívülről - megnézhettem.

És hát ugye, mint ahogy azt már jeleztem, aki a tűzzel játszik, azt bizony kellemetlen meglepetések érhetik. Hazafelé megálltunk a másik dédimamámnál, aki nagyon kedves volt és csokival kínált bennünket (honnan tudta, hogy szeretem?), erre persze megszomjazik az ember. A többit meg már tudjátok.

A vadmotoros

Fotó: Pozsonyi Veronika

Úgy érzem, erről most kell, hogy írjak, mert 3 óra leforgása alatt ketten is ennek neveztek. Hát, nem is tudom... Lehet, hogy igazuk van?

Tudjátok, arról a kis háromkerekű járgányról van szó, amin a legkisebbek is élvezhetik a száguldás örömét és egyben gondoskodnak szüleik folyamatos megfelelő fizikai kondícióban tartásáról és reflexeik kifogástalan működéséről. A lábbalhajtós kismotor kíváló magyar találmány és egyenlőre még gyártmány is! Fejleszti a gyerekek egyensúlyközpontját, mozgáskoordinációját: feszültséglevezető és gyermekfárasztó is egyben. Megkönnyíti a mozgékony, babakocsiban már meg nem ülő, de még lassú és minden arra elhaladó autó esetén megálló, viszont cipelve hosszú távon már igencsak súlyos csöppségek szüleinek dolgát, amikor is azt szeretnék, hogy csemetéjük megfelelő tempóban közlekedjen. A megfelelő irány kérdését most inkább ne fírtassuk.
Anya látván más csöpp vadmotorosok száguldozását, megfogadta, hogy ő bizony nem vesz holmi kisgyerekének ilyen dolgot, mert iszonyatos sebességekre készteti a gyerekeket és különben is, valahol olvasta, hogy a gyerekek lába elgörbülhet tőlük. Ezért a bátyám (szegény próbagyerek!) kétéves volt, mire megkapta az első kismotorját. A nővéremet viszont már készen várta eme családi örökség, ezért ha már elöl volt, gyorsan ki is próbálta és ilyen formán jól el is használta. Anya meg ugyan mi mást is vehetett volna első szülinapomra, mint amire már tudta, hogy biztosan szükségem lehet: egy új kismotort. Először még nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Megfogtam a kormányánál és mintha tologatós játék lenne: nekiveselkedtem és csak toltam, toltam. Egy idő után rá is ültem, de valahogy az a motor csak nem akart elindulni. Anya meg tologatott rajta a kertben és látta, hogy nagyon élvezem. Én is láttam, hogy motorozni jó, ezért aztán le sem akartam róla szállni. Ahogy megtanultam vele menni, úgy Anya kivitt motorozni az utcára! Az a feeling, gyerekek!!! Amikor nem vagy már beszorítva a kert kerítései közé, hanem csak úgy száguldasz, egyenesen, bele a világba! Még a játszótéren sem álltam meg egy kis hintázásra, csak egyszerűen keresztülszáguldottam rajta. Azóta mindehova viszem a kismotoromat: amikor a játszótérre megyünk, amikor a papáékhoz megyek vagy amikor a dédihez megyek látogatóba.


Fotó: Pozsonyi Veronika

Autóval megközelíthető helyszínek esetén a motort csak a kocsi csomagtartójáig viszem, ágaskodok egy kicsit és beleteszem. Ha az ember kertes házban lakik, ahol gyakoriak a szintemelkedések: teraszra fel, teraszról le, előbb-utóbb kénytelen ezeken az akadályokon is átverekednie magát. A motoromat általában ilyenkor vagy felrakom és utánamegyek. Lefelé egyszerűbb a helyzet: két-három lépcsőfokot már megtanultam legurulni úgy, hogy megérkezvén még mindig a motoron ülök.

Ha épp nem motorozok, árulkodó jelek akkor is tájékoztatnak mindenkit ezen hobbimról. A cipők orra hamarabb kopik le zokni szintig, mint ahogy azokat kinőném. Leleményes gyártók már kifejlesztettek eme problémára is egy megoldást: a cipőorrvédő. Ezt rá kell húzni a cipő orrára, csattal rögzíteni a boka irányában és mehet a száguldás!

Úgy, mint ahogy azt bátyám tette, amikor nyaralás alatt a hosszú sétányon a száguldás hevében csak ment, ment... És amikor Anya rászólt, hogy: "Danikám, vigyázz egy kicsit a nénikre, bácsikra!", ő illedelmesen elkiáltotta magát, hogy: "Vigyázat!!!", mielőtt még belegurult hátulról a lábukba. Azt Anya azóta sem érti, hogy tudta megtanulni, hogy minden útkereszteződés előtt egy pillanat alatt megállt és türelmesen várakozott - szívinfarktust hozva ezzel az arrajáró autósokra, akik csak azt látták, hogy egy gyerek menetkészen ül a motorján az útkereszteződésben. Én még ezt nem tanultam meg, csak a nővérem, aki persze szintén egy új motort kapott. Bár ő már igencsak kinőtt a motorozásból, még mindig nagyon ragaszkodik a motorozáshoz. Én meg mindig megyek utána mindenhova és így Anyának elég csak a nővéremmel megbeszélni az útvonalat.

Nem csak őutána. Ma a barátommal, Zalánnal motoroztunk. Őt már régóta ismerem, tornázni is együtt jártunk. Anyukáink is ott voltak. Ez még abban az időszakban történt, amikor még akárhova is mentünk, anyukánkat is mindenhova vittük magunkkal. Ma eredetileg játszótérre készültünk, de a lefolyó záróelemein való motorozás annyira jó, kattogó hangot adott ki, hogy azt nem lehetett megunni!

Fotó: Pozsonyi Veronika

A lejtőn való száguldás élményéről nem is beszélve. A legtöbb közintézmény előtt van kis lejtő, ahol a motorral közlekedők száguldhatnak fel és alá. Nagyszerű, hogy mostanában az esélyegyenlőség nevében már egyre több helyen gondolnak az ilyen kismotorosokra is!

Vigyázat, harap!

Anya szerint egy ilyen feliratú táblát kellene állandó jelleggel a nyakamba kötni. Pedig most már nem is harapok, az már a múlté. De hát mit csináljon az ember, ha még messze nem áll ki 1 m-re a földből, mindenki nagyobb és erősebb, sőt, állítólag még okosabb is nála? Persze ez utóbbiról nem vagyok teljesen megbizonyosodva.

Anya már kezdett megnyugodni, hogy legkisebb kisfia is a konszolidált útra tért és hamarosan már észérvekkel próbálja majd meggyőzni embertársait a vitás kérdésekben. Kevésbé örült annak, amikor a legutóbbi alkalommal, amikor Papával és Mamával egy egész napot töltöttünk édeshármasban, hazafelé, a kocsiban Papával azt játszottuk, hogy én egy nagyot kiabáltam (teli torokból), ő meg erre jól megijedt. Azóta ez az igazi fegyverem. Kiabálok akkor, amikor sokat kell várni a kasszánál, amikor valaki más a környezetemben puffasztott kukoricát eszik és én meg nem, vagy amikor elveszik tőlem a játékot. Vagy nem adják oda. Mint az az irígy nővérem, aki nem akarta odaadni nekem az újonnan kapott hulla-hopp karikáját vagy a bátyám azt a labdát, amivel 5 mp-e kezdett el játszani. Anya már harcedzett anyuka és ha mindezt nyilvános helyen teszem, egyáltalán nem foglalkozik a társadalom rosszalló vagy sajnálkozó, esetleg kioktató tekinteteivel. Inkább a saját hallását félti, amire valljuk be, igen rossz hatással van az, amikor Anya karján ülve teszem ugyanezt.

A másik fegyverem a marás. Na, Anya ezt utálja a leginkább. A hajhúzásra mostanában már egyre immunisabb. De amikor egy-egy harci ütközet után úgy néz ki, mintha néhány macskával találkozott volna, nos, azt utálja. De mit csináljak, ha nem engedi, hogy a cumit a számba vegyem akkor, amikor én szeretném? Mint a múltkor is, amikor beleejtettem a sárba? Most miért baj neki mindez? Nem a toxikus sárba esett bele! Parás, mint a nővérem, amikor Anya összeszedett pár zsáknyi ide-oda rakosgatott holmit, élelmet meg tisztítószert és közölte, hogy ezt most elvisszük az iszapkárosultaknak. Erre a nővérem meg megkérdezte, hogy összetakarítottak-e már ott, mert ő inkább nem szeretne abba belelépni.


Látjátok ezt a szuper golyópályát? Na, ehhez sem akartak odaengedni és mindig elvették tőlem a golyókat! De egyszer csak kieresztettem a torkomban rekedt oroszlánt és rögtön elmélyülten tudtam tanulmányozni az általam legurított golyók haladási útvonalát.

Babaszótár

Szi-szi = Trixi
Da-da = Dani
Ba-ba = baba
Néni = néni
Sss = vonat
Inni = Köszönöm, már jó a gyomrom és ígérem, hogy nem fogok többet hányni. Ebből a dobozos üdítőből kérek és nem abból a vacak üres teából.
Tete = Tegyük már rá a cumisüvegre a tetejét és most már tényleg kérem azt az üdítőt!
Tente = Anya azt akarja, hogy aludjak.
Pá-pá!= Viszontlátásra!

A legkedvesebb játék

A nővérem a legutóbb azt mondta anyukánknak: "Anya, a Petike a legkedvesebb játék!" Anya nem is tudta, hogy hirtelenjében örüljön vagy sírva fakadjon. De azután inkább az előző mellett döntött. A nővérem meg folyatta tutujgatásomat: "Gyere, Pisti, pisi!" A többi szalonképtelen kifejezést inkább itt és most nem osztom meg Veletek. Nem tudom, honnan szedte, hogy Pisti legyek. Amikor egy pár napig Gergőnek szólított, még tudtam hová tenni, mert az egyik legjobb barátja, a szomszéd kisfiú erre a névre hallgat. A Gödit már nem is vártam tőle. De hogy ez a Pisti honnan jött neki, erre még Anya sem jött rá!

Szóval én, mint a nővérem legkedvesebb játéka, itt és most, a nagy nyilvánosság előtt kijelentem: Nem vagyok játék! Az a baj, hogy a nagyok ezt néha elfelejtik. Mint például a múltkor is, amikor a nővérem mindenáron a játék babakocsijába szeretett volna belegyömöszölni. Vagy amikor a bátyám úgy gondolja, hogy úgysem fogom kikapcsolni a tévét, miközben a kedvenc meséjét nézi. Hát bocsika, mindketten tévedtetek!

Ahogy ígértem, a labdázás. Megfogni meg tudom, eldobni el tudom és azután megint indul újra a folyamat. Nem értem a nagyokat, hogy ők mindig egymással labdáznak és Anya is folyton csak ezt erőlteti. Mi abban a jó, hogy az egyik pillanatban még a tiéd a labda, a másikban pedig csak vársz, hogy mikor lesz már megint a tiéd? Eme rossz gyakorlatból kiindulva én már a kezdetek kezdetén elejét veszem eme problémának. A labdát nem engedem ki a kezeim közül és kész. Vagy ha már kiengedtem, én szerzem meg újra. Így megint engem ér az a megtiszteltetés, hogy újra eldobhatom. Amúgy a labdázást már igen magas szintre kezdem felfejleszteni. A gömb alak, mint egyedüli, kizárólagos eszköz, már a múlté. Tudjátok, milyen klassz, amikor a Montessori-torony karikái repkednek szerteszét? Ezt játszottuk a múltkor a tesóimmal. Mondanom sem kell, hogy még annak a kajla nagy bátyámnak is nagyon tetszett. Anyának már kevésbé, amikor mindezt bemutattam az ebéd befejező akkordjaként a főzelékes kanállal és magával a főzelék tárgyával, ami történetesen a következő, üveg alapanyagú kompótostálka készlet első darabja. Volt. Ezek után azt hiszem, kitaláljátok, miért is említettem a következő üveg alapanyagú kompótostálka készletet és mi történt az előző üveg alapanyagú kompótostálka készlettel. Anya rendületlenül hisz abban, hogy a műanyag melegítve mérgező és ettől még a kompótostálkák bizonytalan pozíciója sem tudja eltéríteni.

A Suzy (mostanában már "szu z") ma 3 hónapos, kicsi beagle-lány. Már nagyon sokat nőtt, mióta a szomszédba került és hangja is van. Mindig odaszalad hozzám, nagyon szeret! Én is nagyon szeretem! Ennek jeléül akartam a múltkor átdobni neki a kismotoromat. Ágaskodtam, ágaskodtam, de nem sikerült a kerítés tetején átpenderíteni. Aminek persze nagyon örült a gazdája. Kevésbé szokott örülni a tesóimtól átpotyogó labdák sokaságától ("Nem vagyok én labdaszedegető vagy mi!") Anya szerint a Suzy olyan, mint én: mindent a szájába vesz és megrágcsál. Apa szerint abban hasononlítunk, hogy Suzy állandóan sétálgat és közben azon töri a fejét, hogy milyen rosszaságot lehetne kitalálni. Amikor meg megtesszük és megkapjuk a jól megérdemelt bűntetésünket, kullogva elvonulunk, majd visszajövünk és ártatlan szemmel nézzük a gazdit. Hiába mondják, hogy ne csináljunk valamit... Egy ideig úgy teszünk, mintha értenénk és behódolnánk, elkullogunk. De utána újult erővel térünk vissza a tett helyszínére, hogy a nyomás ellenére is végrehajtsuk azt, amit előzőleg kiterveltünk! Ismételt felszólításra egy kicsit megint meghátrálunk - de nem azért, hogy visszakozzunk, nem! Pusztán azért, hogy nehogy azt gondolják, hogy hülyék vagyunk, mert nem értjük.

Mostanában már én is hozzájárulok ahhoz, hogy Suzy nagy és erős kutya legyen. Ugye, hogy nem találnátok ki, hogy hogyan? Sebaj, Nektek elárulom! Ma a fentebb említett kompótostálka készlet helyett kivételesen műanyag tálkában kaptam a másodikat (Apa szerint egyszerűen csak kutyatál). De nem kértem, mert igen eltelített a leves és a nagybevásárlás közben elkunyerált, finomabbnál finomabb dolgok. Anya azért úgy gondolta, hogy jobb lenne, ha mégiscsak megkóstolnám egy kicsikét. Én meg úgy gondoltam, hogy inkább nem. És hogy Anyának még véletlenül se jusson eszébe még egyszer megkóstoltani velem, amikor hátat fordított, hogy innivalót hozzon nekem a konyhából, a tálkát egy egyszerű, gyors mozdulattal a földhöz vágtam. Hála a műanyagnak nem ment üvegszilánk az étel közé és innentől kezdve már semmi nem állt annak akadályába, hogy a lecsós falatokat Anya további hasznosítás érdekében átadja a szomszédba. Mert az én anyukám, mint már említettem, ételt nem dob ki. Persze, ha rántott husit tesznek elém, már nem biztos, hogy ennyire nagylelkű tudok lenni.

Nagyfiú

Ma délelőtt a nővérem ült az étkezőasztalnál, a széken, én pedig az etetőszékben, és csak ennyit mondott: "Anya, a Peti már olyan nagy!" Majd egy kis idő múlva hozzátette: "És én meg nem növök semmit."

Persze anyukánk gyorsan a helyére tette eme tárgyi tévedés mibenlétének eredetét, miszerint a kisbabák (azaz én) gyorsabban nőnek, mint az óvodások (azaz a nővérem) és hogy nyugodjon meg, mert mire elkezdi az iskolát, sem leszek nála nagyobb és amúgy is hogy nézne ki, ha Apa alacsonyabb lenne Anyánál (persze erre már én is láttam példákat, de az itt most nem lényeges). De azért én örömmel konstatálom, hogy már a nővérem is észrevette a változást!

Persze, utolsó bejelentkezésem óta a megnövésem mellett nagyon-nagyon sok minden történt velem. Utaztam több száz kilométert, megtanultam labdázni (tudtátok, hogy cumival is lehet?) és beköltözött a szomszédba a Suzy kutya. De még mielőtt kitérnék minden részletre, azért el kell mondanom, hogy mik azok az új szavak, amiket már sikerült elsajátítanom.

Mindjárt itt van a "Ne!" Így, egyből felkiáltójellel, mert már arra is rájöttem, hogy csak így van értelme. Lehet mondani, ha Anya holmi puszta figyelmetlenségből kenyeret akar adni a virsli mellé. De ha sajtot akar adni, akkor egyszerűen csak azt kell mondani, hogy "Sa", mert az mindig jöhet. És ezen igényét az embernek érdemes nyomatékosítania is: mutatóujjával odabökdös az asztalon álló kis tálkára, hogy jelezze, nehogy éppen máshova vigyék. Apa ha megérkezik a munkából, őt mint "Papa" tudom egyenlőre csak üdvözölni. Anyát már hívni is tudom: "Aja, gyeje!". Ja, és végre ha nagy ritkán kedveskedni akarnak nekem, akkor már a "tojta" szót is ki tudom mondani. De a Suzy, az nagyon aranyos. Én csak úgy hívom, hogy "sz z" és már arra is hallgat. És képzeljétek! A másik szomszéd másik kutyáját is így hívom és ő is hallgat rá! Aki pedig kutya, de nem lakik a szomszédban, az egyszerűen csak "vá-vá".

Szóval a nyaralás, az összességében nagyon jó volt. Tudtátok, hogy az Isztriai-félsziget nyugati partja mindössze egy csomag ropi, egy csomag keksz, egy dobozka alma és némi szendvicsdarabka befalatozásának ideje alatt elérhető? Na jó, igaz, amikor nem ettem, akkor ittam útközben, ami egy Gödinél utazás közben is kiemelt jelentőséggel bír. Anya már előre bekészített ezek mellé mindenféle úti szórakoztatáshoz szükséges eszközt is: színes ceruzát, kifestőt, képeskönyvet, a cumikészletet és csörgő-zörgő meg ütögetős játékokat, amivel a tesóimat tudtam bosszantani. Ja, és végre odaadta azt a játékot is, amit még fél évvel ezelőtt hoztak babalátogatóba érkező rokonok, hogy valami újdonsággal is lefoglaljam magam. Így aztán Anya mindenkinek azzal dicsekedett, hogy a Petike milyen jól bírta az utazást. Ja, naná, még jó, hogy jól bírtam. Na, azért nem mondom, hogy a technikai szünetnek nevezett megállások után nagyon visszakívánkoztam volna abba a fémkaszniba, de végül is odaértünk.

A tenger, az nagyon tetszett! Egy óriási pancsi hatalmas homokozóval! Na, azért a vízbe annyira nem merészkedtem bele. Viszont a kisvödörrel, kispohárral a vizet hordani, locsolni, kavicsokat gyűjteni, homokot ásni egész nap tudtam. Rákot is láttam. Olyan kicsi, kis zöldesbarnás, lapos rákokat, a nagy kövek között. Igaz, hogy nem tudtam túl hosszú ideig megfigyelni őket, mert nagyon gyorsan elszaladtak. Utána Anyával azt játszottuk, hogy mi vagyunk a rákok és mi is nagyon gyorsan szaladunk. Azt is nagyon szerettem.

Apa szerint az étteremben viszont minősíthetetlenül viselkedtem. Anya szerint nem és ő rendre minősítette is. De hát most mit csináljon az ember, hogyha mindig, mindenre olyan sokat kellett várni? Az indiai kisfiú sem volt ott mindig, akivel az asztalok alatt lehetett kergetőzni és a pincéreket állandó készenlétben tartani. Viszont minden vacsihoz kaptam pizzát és fagyit is, meg jeges teát.

Láttatok már tengerre néző játszóteret? Nem? Na akkor itt van egy, a képen, a háttérben, a rácsok mögött.

Ott volt mindjárt a német kislány. Vele nagyon jókat lehetett mászni a mászóalagútban.
A lengyel kisfiú nagyon tetszett nekem. Rajongásom kifejezéséül megkergettem és jó nagyokat csaptam rá.
Találtunk egy részt a kövességéről, kavicsosságáról ismert horvát tengerparton, ami kifejezetten a túristák kisgyermekei kedvéért lett feltöltve homokkal. Örültem, hogy végre ismét kedvemre homokozhattam . Felfedeztem azt is, hogyha a tenger által benedvesített homokból kis gombócot veszek a kezembe, az labdaként is funkcionál. Anya persze, mint a paparazzi, a fényképezőgéppel most is lesben állt. A következményt már mondanom sem kell. Aki eléggé megismert már, az biztosan kitalálta. Most éppen a nemzetközi szervízben, Csehországban van. Ha sikerül róla a nyaralási képeket, akkor még töltetek fel Anyával.

Anyáék a legjobban attól féltek, hogy nem fogok tudni délután aludni. De amikor hazajöttünk a rendszeresített délelőtti strandolásból, addigra én már mindig úgy kifáradtam, hogy a babakocsiban mindig nagyokat aludtam.

Emellett még voltunk jó sokat kirándulni, sétálni mindenfelé. Kaptam egy helyes műanyag kiskutyát is, hogy sokat tudjam gyakorolni a "vá-vá" kifejezést. Viszont ahogy hazafelé érve jól kialudtam magam a kocsiban és feltűntek az M5-ös autópályán átívelő felüljáról jól ismert fényei, nagyon izgatott lettem! A jelek az ismerős, rég nem látott otthon felé vezetettek és a nővéremmel ellentétben, aki 2 évvel ezelőtt azt állította, hogy: "Mindenhol jó, de legjobb Horvátorszátban", nos, az én véleményem ennek ellenkezője. Befeküdtem a kiságyba és hamarosan ismét jó nagyot aludtam, egészen másnap de. 10 óráig.

A Suzy kutyáról és a labdázási élményeimről még nem írtam, de ne menjetek messzire vagy ha el is mentek, térjetek vissza, mert a következő bejegyzésben arról is szót ejtek.

Bla-bla

Ezt állítólag a nők szokták egymás között megvitatani, de én ezt itt és most megcáfolom.

Én vagyok Anya első olyan gyermeke, akinek nem a "cica" vagy a "nem" az első szava, hanem az "Anya". Anya végre büszkélkedhet velem! Mondom, amikor elesek és megütöm magam, amikor nagyon szeretném elérni a konyhapulton lévő vizesüvegemet, amikor le akarom venni azokat a játékokat, amiket direkt azért raktak magasra, hogy ne érhessem el őket. Meg amikor a tesóim mondják. Mert ez is fontos, mostanában kezdem kifigyelni őket, mit is tesznek és megpróbálom őket leutánozni. Amikor kiabálnak, én is kiabálok. Amikor szaladgálnak, én is szaladok. Amikor suttognak, én is megpróbálom.

Más szót még nem tudok kimondani, de már nagyon próbálkozom. A cica, az már hónapok óta c-sssz-ként van emlegetve és mostanában már a nyávogást is kezdem elsajátítani. A Hinta-palinta nevezetű mondóka első verssorának hangleejtését is már tudom és csak akkor mondom, amikor ténylegesen hintáról beszélgetünk Anyával vagy Anya hintáztat. A kutya, az is stabilan u-u, már szintén hónapok óta. De a tesóm, a Dani... a múltkor eszembe jutott, mert egy olyan CD-t hallgattam, amire ő szokott teljes erőből idétlenkedni (ő ezt táncolásnak mondaná). Először odaszaladtam a számítógéphez, mert gondoltam, hogy biztosan megint ott ül. De nem volt ott. Utána beszaladtam a szobájába és kérdőre vontam Anyát: "Da"... ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy "A Dani meg hova a fenébe tűnt?" Anya valami nyári plébániai táborról regélt, de ezt már nem tudtam követni.

A kérdezésben viszont amúgy is jó vagyok. A "Hoa?" megfelelő hangsúllyal kimondva a fenti mondat Dani nélküli részét takarja. Ez leginkább akkor fordul elő, amikor az ágy alá hajolok és a kiejtett cumijaimat keresgélem.

A "Hrrr" mindenféle berregő technikai vívmány gyűjtőneve, legyen az porszívó, motor vagy repülőgép. A repülőket már messziről kiszúrom, amióta egy ismerősünknél Üllőn, a kert végében ottartózkodásunk kb. 3 órája alatt kb. 10 percenként láttam egy repülőt.

Anya már várja, hogy beszéljek, mert akkor szerinte nem fogok annyit nyafogni meg kiabálni, ha értelmes módon ki tudom magam fejezni. Addig meg maradnak a felkiáltások, a sikítások meg a hiú remény, hogy akkor majd minden egyszerűbb lesz. Ha egy kicsit gondolkodna, rájönne, hogy lehet, hogy ebben Apára fogok hasonlítani, aki a Papáék elmondása szerint kiskorában szinte állandóan beszélt és Anya szerint mostanáig úgy is maradt.

Jaj, úgy élvezem én a strandot!

Sziasztok! Olyan sok minden történt azóta, hogy jelentkeztem... nem is tudom, hol kezdjem... Talán a legfontosabb hír, hogy most már végérvényesen és visszavonhatatlanul betört a nyár!!!

A nap úgy kezdődik, hogy reggel, miután futtában megittam a reggeli tejecskémet, szokásosan a szokásos cumisüvegből és miután Anya nagy küzdelmek árán átöltöztet és átpelenkáz, kirángatom a teraszajtó előtt lévő szúnyoghálós ajtót, amivel ellentmondást nem tűrően közlöm az őseimmel, hogy nekem, mint fejlődésben lévő szervezet, immunrendszerem és általános testi állapotom erősítése végett a lehető legtöbb időt a szabadban kell töltenem. Ezért hát a reggelit meg sem várva kirongyolok a kertbe és onnan maximum csak akkor jövök be, ha megengedik, hogy a nagy, ráülős homokozó teherautómat behozhassam és ide-oda tologathassam kormányánál fogva a lakásban. Merthogy ráülni még nem tudok. De akárhogy próbálkozom, ezt még mindig nem engedik meg, maradok hát kint ebédig vagy ameddig el nem indulunk játszótérre vagy valami unalmas ügyintézésre, esetleg bevásárlásra. Nem vagyok sokáig egyedül: a nővérem reggeli után "A Peti már kint van és én is ki akarok menni!" felkiáltással már kint is terem. Homokozunk, Anya megtölti nekünk a medencét vagy a vödröt és öntögetjük a vizet szerte a kertben mindenfelé. Anya néha leveszi rólam a pelust és akkor ez nem csak a vízre vonatkozik.

Azért a múltkor ezen nagyon elcsodálkoztam, miről is szól ez a dolog. Amikor már kezdett betörni a banánérlelő meleg és Anya először gondolta úgy, hogy ha már egyszer kertes házban lakunk, hadd engedtessék meg az, hogy az ő kisfia meztelenül (na jó, a póló azért rajtam maradt) rohangáljon a kertben, akkor nagyon furcsa dolog történt. Alighogy Anya levette rólam a pelust, máris jött ki valami kis víz... mintha egy saját kis beépített slagom lenne, amit bármikor megnyithatok. Ez annyira tetszett nekem, hogy gyorsan bele is pancsoltam egy kicsit! Utána újra és újra meghúztam a slagot, próbálgattam, hátha megint jön valami, de nem jött. Csalódottan a medence felé vettem az irányt. Milyen öröm ért, amikor váratlanul megint megindult a slagocska!

Voltam strandon is, lásd a fenti képet. Akárhogy is szeretem a vizet, azért a "nyakik belemerülünk és áztatjuk magunkat" pancsolást nem nekem találták ki. Viszont képzeljétek, minden medence elé telepítettek egy olyan kicsi, keskeny, bokáig érő kispancsolót. Gondolom, az olyan kicsi gyerekeknek találták ki, akik még nem szeretnek belemenni teljesen a vízbe. Ide bementem-kicsit tipitopiztam-kimentem-bementem-tipitopi-kimentem. Nagyon tetszett, hogy nyilvános helyen végre legálisan lehetett egy óriáspocsolyában, mezítláb tapicskolni!

A nyári élvezetek közül még megemlíteném a fagyizást. Na, önmagában a fagyi, az nem tetszik, mert nekem az még nagyon-nagyon hideg. Viszont a tölcsér, az egy jó dolog! A fagyizás meg még amúgy sem megy. Azt már tudom, hogy ki kell dugnom a nyelvem, ha szeretnék valamit. De hogy nyaljak is... na, nekem az nem megy. Gondoskodó nővérem, akik nagyon szeret engem irányítani, lökdösni, vízzel leönteni ("Most megmossuk a kisbabát!") és fagyival meg egyebekkel etetni, na, ezt ő szokta csinálni. Szóval kidugom a nyelvem, ő meg végighúzza rajta a fagyiját ("Egyél, Petike egy kis fagyit, hamm!"), amit én türelmesen kivárok.

Most, hogy nyár van, még a családom kényelmesebb tagjai is rászánják magukat egy-egy nagyobb kiruccanásra. Ezalatt én rendszeresen elgondolkozom az azap történeteiről és a következő nap fontos történéseiről, hogy semmi élmény ne maradjon feldolgozatlanul.

Pancsi-pancsi

Végre elérkezett az én időm! Most, hogy végre elmúltak a nagy esőzések és kisültött a Nap, új korszak kezdődött az életemben! Van egy dolog, ami eddig folyamtosan csak korlátokba és a tiltásokba ütközött, most azonban új dimenziók tárultak fel előttem: a pancsolás, pocsolás lehetősége.

Eddig csak lopott örömeit élvezhettem az élet eme gyönyörűségének. Próbáltatok már vadonatúj cipőcskétekben beletipitopizni a legelső útmenti pocsolyába? Na, egyszer próbáljátok majd ki, semmivel össze nem hasonlítható érzés! Vagy amikor a szüleid azt hiszik, hogy a kezedet mossák, pedig dehogy: Te nem azért lóbálod a kezed a vízcsap felett, hogy még tisztább legyen, neeem...

Eme lopott élvezetek legjobbika a nővérem óvodájában adatik meg. Na ott végre rendes emberek tervezték a mosdókat. Ott teljesen normális magasságban vannak a kézmosók, nem kell hozzájuk holmi gyermekspecifikus fellépő vagy egyéb úri huncutságok. Ott olyan magas a mosdó, amilyennek kell lennie. Ráadásul pont akkor szoktuk a nővéremet elhozni az óvodából, amikor az ovisok egy része biztosan a mosdóban tartózkodik (nevezetesen ebéd után) és nekem már a csapot sem kell kinyitni. Egyes óvodások elég büszke óvodásöntudattal a lelkükben próbálnak onnan kisemmizni ("Peti, menj már innen!"), de a legtöbbjük nagyon kedves és nem bánja, ha még egy kicsit össze is vizezem a ruhájukat. Kiváltképp, ha lányokról van szó, mert akkor azok kifejezetten örülnek a dolognak ("Marika néni, a Petike lefröcskölte a ruhámat és most át kell öltöznöm!") Azért a múltkor nagyon sokan voltak a mosdók körül az ovisok, akárhogy is furakodtam, nem tudtam odaférni. Pedig a furakodás már nagyon jól megy. Na, nem baj, én nem adtam fel. Ha a mosdónál nem, hát akkor máshol. Talátam egy olyan helyet, ahol szintén van egy kis víz, egy ilyen öblös dologban. Igaz, egy kicsit itt mélyebbre kellett lehajolni. Nem értettem, Anya miért kezdte el ezután pánikszerűen a kezemre önteni a kiscsoport havi szappanadagjának a felét és mérgesen azt a bizonyos, már az előző bejegyzéseimben említett mondatot ("Petike, nem szabad!") kiabálni.

Na, de a közismert Hungária szám címéből kiindulva (Végre itt a nyár!) nekem is sok örömöm fakad. Itt vannak mindjárt a szabadtéri szökőkutak. Amit eddig csak és kizárólag Anya vagy Apa által felemelt állapotban, a tett helyszínétől min. karnyújtásnyi távolságra lehetett szemlélni, az most hirtelen elérhetővé vált, szó szerint. Az azért annyira nem tetszett, hogy ezt más gyereknek is megengedték a szülei és ők is átszellemülten pocsoltak. Miután Anya amennyire csak lehet, megszárítgatta a ruhám, persze ismét visszamentem a tett színhelyére. Azért a szökőkút látványa és tapintása okozta lélegzetelállító gyönyört nehezen tudom palástolni. Megállok, kimeresztem a szemem (ebben jó vagyok), a mutatóujjam kimerevedik a célpont irányába és egy határozott "Hóóóó!" kiáltással nyílegyenest nekiindulok a kiszemelt áldozat (nevezetesen a szökőkút) irányába.

A képen a tesóimmal a Budai Várban, a Mátyás kútnál vagyok.

A magasságok meghódítása

Apának és Anyának jó, mert ők mindent látnak és mindent elérnek. Ezzel én is pont így vagyok. Addig húzom Anya nadrágját, ameddig a nevezett helyszínt el nem érjük és ott ellentmondást nem tűrő hangon az értésére adom, hogy én is szeretnék valamit látni, ott, a magasban. Mondjuk elővenni a nővérem szekrényéből a számomra elérhetetlen magasságokba száműzött apródarabos, törékeny (néha a sorrend felcserélődik) játékokat vagy csak úgy kíváncsiságból belekukkantani a lábosba, hogy Anya már megint milyen finomsággal szeretne engem megörvendeztetni. És ha már ott vagyunk, akkor már persze szeretek vele közelebbről is megismerkedni.

De sokszor ez nem elég, mert Apa vagy Anya nincs mindig kéznél. Ugye, ismeritek az ismeretlen szerző versét? „Kicsi vagyok, székre állok…” A vers valóságos elemeken nyugszik, mert mostanság éppen ezt próbálgatom. Kisbabával még nem rendelkező háztartások tagjai kedvéért elárulom, hogy a magasság meghódításának problematikájára a legkézenfekvőbb célalkalmatosságot már a babaeszközgyártók is kifejlesztették: a fellépőt. Ez tulajdonképpen egy kis, alacsony zsámolyszerű dolog, amin egy pár gyermekláb kényelmesen elfér. A nővérem jóvoltából ez már stabilan telepítve van minden olyan helyiségben, ahol mosdó található. Azaz hogy eddig ott voltak. Először én is csak azzal próbálkoztam, hogy „Jaj, de jó lesz, ezentúl majd én is elérem a mosdót!” De miután már sokadszorra is csak a mosdó pereméig jutottam el, mégpedig úgy, hogy buksimat mindig ebbe beleütöttem, rájöttem, hogy ezt jelenleg még nem nekem találták ki. Eközben viszont felismertem, hogyha valamit el akarok érni, csak oda kell vinnem a fellépőt és máris közelebb leszek hozzá! A fellépő mostanában új helyeket ismer meg a lakásban. Remekül odavihető a konyhába, így a pultról most már a maradék legbelülre tolt dolgokat is vígan leveszem: a kenyereskosarat (vajon mi lehet benne?), az otthagyott csészét benne a citrommal (júj, de savanyú volt!), vagy a nővérem vizesüvegét. Ami persze tele volt és nyitva. Az átöltöztetés és a ruhák megszáradása után a következő lépcsőfok felé vettem az útirányt, ami a nővérem szobájában volt.

Az ott lévő kis rajzolós asztalra ha felállok, könnyűszerrel át tudok mászni a játéktartó komód tetejére. Ez hozzá van támasztva az ablakpárkányhoz: a komódról csak egy lépés és elém tárul a világ, a szomszéd néni macskájával! Gyengébb idegrendszerű olvasóim kedvéért hozzáteszem, hogy ezt (eddig) csak a szüleim jelenlétében tettem.

A következő kedvencem a játéktartó láda. Nem elég, hogy görgők vannak az alján és a játékok kiborítása után bármit bele lehet rakni és azt az egész lakásban körbe lehet a ládában tologatni, de kíválóan bele is lehet ülni. Sőt, a tesóim vagy Anya jobb napjain még tologani is szokott benne a folyósón! De ez mind semmi ahhoz képest, amikor rájöttem, hogy a játékosládát le is lehet fordítani és akkor óriásfellépőként funkcionál! Ma sikeresen lepakoltam (volna) a segítségével a virágokat az ablakpárkányból. Azért a volna, mert Anya sajnos megint résen volt és röptében elkapta a cserepet. A játékosláda segítségével nővérem szobájának a villanykapcsolóját is már majdnem elértem! Csak fogja az ember a ládát, odatolja a kapcsoló alatti székhez, majd felmászik először a ládára, majd a székre, egy kis nyújtózkodás és… ha nincs ott Anya és idejében el nem kap, biztosan leesek.

Itt szeretném megjegyezni még, hogy Apa a múltkor nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta, hogy benne vagyok a számítógépben. És tényleg benne voltam! Először feltornáztam magam az íróasztal előtti székre, onnan már csak egy lépés volt elérni az íróasztalt. Miután felmásztam, gondoltam, megpihenek egy kicsit és leültem. Mit csináljak, ha ott volt a laptop és ilyen rendetlenek, hogy nem csukják le a tetejét?

Szóval láthatjátok, a távolságok után most már a magasságok sem jelentenek akadályt. Már csak a mélység leküzdésével kellene valahogy megküzdenem. Ami akkor még csak-csak megy, ha nincs ott Anya. De amikor ott van, addig kiabálok neki az asztal tetején, ameddig le nem vesz. Csak azért, hogy utána újra fel tudjak mászni! És ez a meztelen igazság.

Kutatómunka

Azt mondják, hogy aki keres, az talál. Én ennek jegyében egész nap keresek valamit. Csak még nem jöttem rá, hogy tulajdonképpen mit is keresek. Na, de Nektek elárulom, hogy igaziból nem keresek semmit, csak pakolászom ezt-azt-amazt. A leginkább az érdekel, amit a többiek csinálnak és én is nagyon szeretnék bekapcsolódni a tevékenységükbe. A tesóim ezt még nem értik és azt hiszik, hogy állandóan el akarom venni tőlük a játékukat vagy amivel éppen foglalkoznak. A nővérem erre általában őrült visítással, a bátyám pedig kioktatással, azaz hangos: "Petike, ezt nem szabad!" felszólítással reagál.


A legkedvesebb foglalatosságom mostanában a főzés, mert eközben nagyon jól lehet pakolni. Ez leginkább úgy igaz, hogy miközben Anya főz, én pakolok. A kedvencem természetesen a fazekak, lábosok szekrénye, de ezt Apa és Anya nem engedi, mert félnek, hogy leütögetem a zománcot az edényekről. Ehelyett Anya a konyhai kiegészítők világát adta át nekem: fém keverőtálka tepsivel, hozzá fakanál vagy keverőedény kancsója, óriás méretű fakanállal. Na, ezeket nagyon szeretem! Próbáltátok már, hogy az milyen, amikor lefordítjátok a fém keverőtálkát és nagyokat üttök rá a fakanállal? Utána pedig felfordítjátok és úgy. Majd beleteszitek mindezt egy fém tepsibe és úgy is. Anya szerint ekkor még a halottak is felébredenek. Egyszer próbáljátok ki, nagyon jó móka!


Főzés közben nagyon jól tudok újságokat is pakolni. A bátyám notórikus papírgyűjtő. Az iskolában osztálypénzt, a legtöbb papírt behozók szabadnapot kapnak az összegyűjtött papírokért. Ebben én is segítek. A papírok a konyhai kiegészítők mellett tárolódnak, ha az előbbit megunom, utána csak egy lépés a következő szekrényajtó. Már előre megdolgozom a papírokat, hogy megkönnyítsem a későbbi újrahasznosítást: a megszerzett újságokat kis fecnikre tépem. Néha ezt a fogammal teszem és ekkor Anya a bátyámtól már jól ismert felszólítást ismételgeti (vajon mit jelenthet?).


A papírok mellett vannak a szemeteszacskók. Tudtátok, milyen hosszú kígyót lehet egy ilyen csomag szemetesből legurítani?


Az előtérben lévő szekrény is tele van papírokkal, de ezek sokkal kevésbé érdekesek, mert nem olyan színesek. A múltkor ezeket is kipakoltam és már kezdtem volna őket is egy kicsit megdolgozni a fent említett technikával, amikor is Anya ezt meglátta és valami hivatalos papírokat meg a fent ismételt kifejezést emlegetve elvitt engem a tett helyszínéről, a papírokat meg gondosan visszarendezgette. Akartam volna mondani, hogy kár azt annyira berendezni, de nem tudok még beszélni, ezért csak hagytam.

A fürdőszobában lévő szekrény is a kedvenc vadászterületeim közé tartozik. Anya a vegyszereket, tisztítószereket már jó előre gondosan elpakolta, de azért maradt még nekem egy-két dolog, ami érdekel. Itt vannak például Apa dezodorai és fogkrémei. Nagyon szép, fémes csengésük van, ahogy összeütögetem őket. A nővérem fürdőjátékaival is nagyon szeretek játszani, fürdésen kívül is.

A bátyám már résen van és mindig bezárva tartja előttem a szobáját. De azért nagy ritkán, amikor nyitva hagyja az ajtót, beosonok. A bátyám szobájában elég nehéz magam kiismerni a néha szanaszét pakolt dolgok között, de az iskolatáskáját, azt mindig megtalálom. Nagyon szép színes füzetek, ceruzák vannak benne, nem is beszélve a bátyám társadalmi kapcsolatai hozadékaként becipelt Kinder tojás figurákról, meg a csapkodásra használható jó kis félliteres palackokról. Néha, amikor még eléggé ügyes tudok lenni és a bátyámnak nem sikerül kipakolnia az uzsonnamaradékait a táskából, még egy-egy kis csemegéhez is hozzá tudok jutni!

A lakásban még a spejzot szeretem. Itt tartják az összes takarítóeszközt: vödröt, felmosómopot, lapátot is. Azokkal leverni Anya féltett Zsolnay-készletét nem egy kispályásnak való feladat. Mindig megkísérelem, de akkor mindig felhangzik az a jól ismert mondat ("Petike, nem szabad!"). Azóta sem tudom, miért jönnek mindig ezzel. Mindenesetre érdekes, ilyenkor soha nem hívnak Gödinek (ez a Gödény név lebutított változata, ha valaki nem jött volna rá magától).

Van egy pontja az otthonunknak, ahol semmi érdekes nincs, minden csupa unalom. Tele van színes készségfejlesztő és kevésbé készségfejlesztő, zenélő vagy néma labdával, elefánttal, macival, kockával és sok más, hasonlóan unalmas dologgal. Na, ezt a helyiséget már nem annyira kedvelem, ezért ide maximum csak aludni járok... De azt is csak azért, mert visznek.

A kertben

A kertben az a jó, hogy nagyon sok érdekes dolgot rejteget. Nagyon élvezem, hogy most már tényleg vége a télnek és menthetetlenül megérkezett a tavasz! Abban a nagy hóban csak csetlettem-botlottam és csúszkáltam. A telet nem olyannak találták ki, aki még nem áll teljesen biztosan a lábán. Meg az a sok, kényelmetlen ruha, amiben nem tudok kényelmesen mozogni... Anya ráadásul előszeretettel öltöztetett úgy, mintha éppen egy szibériai expedícióra készülnénk - holott csak a nővéremért mentünk, a három háznyira lévő óvodába.

Itt van mindjárt a bejáratnál a vízóraakna fedele. Egy kb. 60x60 cm-es fémlapot képzeljetek el, amire ha az ember rááll, igen sajátos zörgő hangot képes kiadni magából. Nagyon jól lehet rajta tipi-topizni! Ja, hogy nem is tudjátok, mi az a tipi-topizás? Igazából ezt Anya nevezte így el. Felálltok, fogjátok a kis lábaitokat és szorosoan egymás mellett tartva őket, helybenjárásban topogtok. Így és most már tipi-topiztok is!
A vízóraakna fedelétől már csak egy lépés a szomszéd kutyája. Neki nincs neve, a szomszédok is "A kutya" néven emlegetik. Mi a Kutyi nevet aggattuk rá. Nagyon békés állat, nagyon szeretem! Annak ellenére, hogy a múltkor megkapott, mert azt hitte, azért nyúlok át a kerítésen, mert nekem is arra a szendvicsdarabra fáj a fogam, amit a nővérem adott át neki az óvodából ebéd után hazajövőknek járó, csomagolt uzsonnából. A nővérem az állatokkal nagyon jószívű, előszeretettel eteti Kutyit. Biztosan csak azért, hogy ne lehessen mondani, hogy a kutya sem eszi meg az ovi uzsonnáját. Amúgy ez egy okos kutya, mert én tényleg az uzsonnát akartam elvenni. Na, nem megenni, csak megszerezni előle. Anya mostanában nem enged közel Kutyihoz, de azért azt ő is belátta, hogy a kutya tényleg okos és nem akart engem bántani, mert akkor sokkal nagyobbat is tudott volna harapni.
A ház mellett van egy egészen kicsi vízcsap fedlap. Az is nagyon klassz! Ki lehet venni a betonjárdából, ami azért jó, mert ezáltal egészen könnyű hozzáférni és meg lehet rágcsálni.
A ház oldala mentén húzódó kerítés mellett közvetlenül van a szomszéd kisfiú homokozója. Nagyon szeretem nézni, ahogy ott játszik és azt méginkább, ha beszél hozzám. A múltkor nagyon megtetszett az egyik homokozólapát. Meg is ragadtam, de azon a kerítésen valamiért egyáltalán nem tudtam áthúzni, pedig húztam, cibáltam! A szomszéd kisfiú anyukája nagyon kedves volt és átadta nekem a lapátot. De az úgy nekem akkor már nem kellett.
Ott van még a kerti partvis. Már nincs olyan hosszú nyele, mint a rendes partvisoknak általában, mert már az is letörött szegénynek. Viszont így nagyon könnyen irányítható és cipelhető az egész kerten keresztül!
A kert végében nekünk is van egy kis homokozónk. A nagyok mindig a lapátot használják, amikor a vödörbe a homokot belepakolják. Szerintem ez teljesen felesleges, sokkal egyszerűbb kézzel ezt megoldani. Most már be is tudok mászni a homokozóba és ki is tudok belőle jönni, teljesen egyedül! Múltkor a homokot is megkóstoltam. Az orvosok szerint egy gyereknek kétéves koráig két kg koszt meg kell ennie, tehát még nagy feladat előtt állok. Anya szerint a többiek biztosan azért ilyen okosak és egészségesek, mert ezt nekik simán sikerült megduplázniuk, tehát én sem maradhatok le tőlük!
A kertben áll egy szép, nagy fenyőfa. Ez a kert egyetlen fája, de ez viszont hatalmas. Anya azt mondja, hogy ezért ősfás a telek. Na, ezt én nem tudom, mit jelent, mindenesetre sok toboz hullik le róla, amiket kíválóan lehet a homokozóvödörbe cipelni.
A többi szomszéd is nagyon kedves. A telek másik oldalán, illetve a telek végében egy-egy nagyon kedves néni és bácsi lakik, olyan igazi nagymama és nagypapa korúak mindannyian. Amióta megtanultam integetni, az az első, amikor kimegyek és meglátom őket, hogy odaszaladok hozzájuk és integetek nekik. Ők meg mindig azt mondják, hogy: Nahát, már mekkora nagy ez a Petike! (Ők nem tudják, hogy az igazi nevem Kisgödény!) Még csak most született és már szalad! Nemsokára már udvarolni fog!
Na, ezt aztán végképp nem értem. Azt, hogy udvar meg kert, már kezdem kapisgálni és emiatt mindig nagyon izgatott vagyok, ha Anya bent, a lakásban hirtelen egyszer csak cipőt és sapkát ad rám. Egyből megindulok az ajtó irányában és nyúlok a kilincshez, hátha már elérem! De sajnos még nem, ezért aztán bosszant is, hogy mindig meg kell várnom Anyát és nem tudok egyedül kimenni! Anya pedig nem enged, mert a múltkor is valami növénydarabot vett ki a számból. Pedig én csak a két kg-hoz szükséges anyagot gyűjtöm!

Macipark

Voltatok már a veresegyházi medveparkban? Én tegnap voltam. Sok-sok maci van ott, majdnem szabadjára eresztve. Egy nagy fémkerítéssel és villanypásztorral vannak elválasztva a látogatóktól. A villanypásztorba áram van vezetve, alacsony feszültség, ami nem ráz meg, viszont kellemetlenül megcsíp. A medvék mellett van még farkas is, meg egy-két gólya és egy rénszarvas, akit retélyes okokból a gyerekek csak Rudolfnak neveztek.
A nővérem nagyon odavolt a medvékért. Etette őket almával és utánuk kiabált a nyomatékosítás kedvéért, hogy: "Maci, maci, ott van!" De a medvék mint az köztudott, inkább a mézet részesítik előnyben. Külön erre a célra kiképzett fakanalak várják a nagyérdeműt, hogy benyújtván őket a macik lenyalogathassák róluk az ízletes csemegét. A nővérem is kipróbálta az etetés efféle technikáját. A gond a méretbeli különbségekből adódott. Rács ide, villanypásztor oda, összességében a nővérem még igen kicsike és ebből adódóan tart a nálánál jókorta nagyobb lények közvetlen közelségétől. Ezért csak egy kicsit nyújtotta be a fakanalat őmedveségéékhez. Maci uraság meg igen falánk természetű volt és nem törődvén eme probléma nagyságával, gyorsan lenyalta a fakanál végét. Ekkor úgy megcsapta a villanypásztor, hogy futva szaladt el a kerítéstől. Szaladása egészen egy másik család megpillantásáig tartott. Odacammogott hozzájuk és tőlük már az általuk felkínált almát is elfogadta.

Az igazság az, hogy többek között azért vittek el Anyáék az állatokhoz, mert mindkét tesóm járt egyévesen az állatkertben és nagyon meghatotta őket a magukfajtánál nagyobb teremtmények látványa. Különösen a nővéremet, aki már akkor is tetszésnyílvánítása kifejezéseként minden állat megpillantásakor közölte, hogy: "U-u!", ami a "Vau-vau!" megfelelője volt. A többiek már többször is voltak az állatkertben, de a medveparkban a nővérem még nem volt és én sem. Apa ráadásul nagyon sajnálja az állatokat bezárva látni és ezt ő elvből nem szívesen támogatja azzal, hogy még pénzzel is hozzájáruljon. Ezért aztán a medveparkra esett a választás, hogy ott ismerkedjem a nálamnál nagyobb élőlényekkel.
De a szüleimnek csalódniuk kellett. Igaz, hogy nem láttam még élőben medvét, meg még lovat sem ilyen közelről, de olyant sem, hogy korlátot húznak a fémkerítés köré és a betonból kiállnak a korlát tartásához szükséges fémlapok! És azokat meg lehetett fogni, rángatni és esetlegesen, amikor szülem nem vették észre, még meg is lehetett őket rágcsálni is - nem úgy, mint a macikat! Tetszett még a játszótér is, meg az, hogy Apa egész idő alatt a háti hordozóban vitt, így végre én voltam a legmagasabb a tesóim között! Itt annyira jól éreztem magam, hogy a végén még el is aludtam.

A szüleim nem adták fel és hazafelé megálltunk a Naplás tónál. Ez egy elég szép, nagy horgásztó a XVII. kerületben, Pest határában. A tóban sok kacsa szokott úszkálni. Ha a nagy, négylábú, szőrös nem, akkor majd a kicsi, vízen úszó, hápogó! Nos, igen, olyan is volt ott. Észrevettem őket, mert mutattam a kezemmel. De a part menti sétány mellett a belsejében betonkockával fixált, tetejétől mefosztott, szemetesként (?) funkcionáló műanyag hordók sokkal érdekesebbek voltak! Bele lehetett rakni a bátyám tutajához szükséges náddarabkákat, majdnem bele lehetett mászni és az egyikből ki lehetett piszkálni egy izgalmas nejlonzacskót. Már ha Anya hagyta volna. De nem akarta. Ezt meg én nem akartam és minden erőmmel hanyatt vágtam magam. Ez az, amire Anya nem tud mit lépni, kivéve, hogy gyorsan elvitt a tett helyszínéről, csak előtte még gyorsan kiszedegette a náddarabkákat a hordókból.

Összességében azt hiszem, hogy egy ideig még nem visznek állatkertbe. És igazuk is van. Elég nekem a szomszéd kutya vagy a Mamáék macskája, akiket kedvemre nyúzhatok.

Kilakoltatás

Tegnap este végleg ki lettem lakoltatva a szüleim szobájából. Apa és Anya úgy gondolota, hogy most már, hogy nagyfiú lettem (1 éves!), itt az ideje, hogy véget vessenek az éjszakai ágyzörgetés, mormogás, éneklés, néha egy-egy kiabálás vagy felsírás, továbbá cumikeresés hallgatásának.

Apa már múlt héten meg is csinálta az ágyam és a szekrényem helyét. Ehhez ki kellett költöztetni a szobámból az íróasztalt a számítógéppel és számtalan üres, jó és rossz állapotú DVD-vel, CD-vel. A rosszakat Apa egy nagy nejlonszatyorba rakta. Én meg előtte belepakoltam még egy pár CD-t, DVD-t, csak úgy. Anya mindenesetre egy kicsit ideges lett, mikor megtudta, hogy Apa az ő áldása (értsd: átnézése) nélkül kitette a kukába az említett nejlonszatyrot. Anya nem tudta, hogy pontosan mi is volt a szatyorban, csak Anyának vannak néha előérzetei, megérzései. És évek hosszú sora alatt rájött, hogy jobban teszi, ha hallgat rájuk. Mint például ebben az esetben is. Miután Anya kiszedette Apával a kuka tartalmát, közötte a nevezett szatyorral és miután kiválogatta a szatyorból a bátyám ovis ünnepségéről, az első versmondó versenyéről és az esküvőjükről szóló DVD felvételeket, utána egy kicsit megnyugodott.

Majd Anya elment nekem autós szőnyeget venni a szobámba. Aki esetleg nem ismerné: olyan, mint egy város térképe, autóutakkal, parkolóval, igen nagy léptékben, hogy egy matchbox nagyságú kisautó kényelmesen elférjen az utakon. Anya emlékezett, hogy ez a bátyámnál is nagy siker volt. Amikor beszokott az oviba, mindenkinek azt mesélte, hogy milyen jó is az ovi, mert ott van autós szőnyeg. Kezdés után egy hónappal kiderült, hogy terhes az egyik óvó néni és utána már nem is jött dolgozni. Viszont az autósszőnyeget, ami az övé volt, hazavitte magával. Ezek után nem csoda, hogy a bátyám ismét nagyon megörült, amikor anno a sorházi lakásba költöztek, hogy a padlásszobában autósszőnyeg van lerakva! És azt már nem vihette el senki, így hát nagyon szívesen is költözött. Amikor a bátyám megláttta (Aztaaa!), hogy mit kaptam, szerintem egy picit irígykedett, de utána rájött, hogy itt ő is autózhat kedvére. Én meg megengedem neki, mert nagyon szeretem a tesóimat!

A kilakoltatás következő lépéseként Anya átvitte a szobámba a játékaimat és meglepve konstatálta, hogy mégsem a nővérem a rendetlen, aki össze-vissza dobálja a játékait, mert miután kijöttek a játékaim az ő szobájából, ismeretlen rend és nyugalom költözött be a lányszobába. De nem sokáig! Mert most már oda is vissza-visszajárok - ameddig még engedik. Anya betett a játékoknak egy hálós tartót és egy nagy, kerekeken guruló játéktartó dobozt. Na, az aztán a móka! Lehet tolni, belemászni és felfordítani! Nagyon tetszik nekem!

Utána utolsó lépésként átvitték a kiságyamat és a szekrényemet a szobámba. Először nem igazán értettem, miért is lesznek ezek ott. Mindenestre tetszett a felfordulás, amit a bútorok ide-oda tologatása okozott. Apáék berakták az íróasztalt a kiságyam helyére és más helyre rakták az ágyukat is.

Először elég nehezen aludtam el a szobában, többször is hívtam a szüleimet, hogy jöjjenek oda, mert nem tetszik nekem ez az egész, valami nagyon fura. De utána elnyomott az álom és egészen reggelig aludtam.

Boldog születésnapom!

A szülinapom végül is nagyon jóra sikeredett! Bár az elején eléggé meg voltam ijedve. Képzeljétek, alig hogy felkeltem megszokott délutáni alvásomból, hirtelen egyszer csak ott termett az a sok felnőtt és gyerek, meg lufballon! Hat emberfej nagyságú nyúlfej nézett le rám a plafonról! Azt sem tudtam, hova kapjam a fejem! Utána gyorsan kitaláltam, hogy legjobb lesz, ha felkapaszkodom Anya karjába és onnan SEM szemlélem az eseményeket, hanem befúrom a fejem Anya vállába. De azért csak kíváncsi lettem, vajon mit akarhat itt ez a sok ember, aki mind engem nézett. A húzható, kockabedobós kiselefánt és a pihe-puha plüssmaci utána végleg megerősített abban, hogy mégiscsak jobb, ha ténylegesen részt veszek az események forgatagában.
A torta, az nagyon finom volt. Igaz, azt, hogy torta, még nem tudtam kimondani, mint az a nagytudású nővérem 1 éves korában. És még a gyertyát sem tudtam elfújni. Pedig Anya előző nap gyakoroltatta velem, de én mindenáron a lángot akartam volna bekapni, mert az olyan különlegesnek tűnt. De nem baj, mindezek ellenéra a torta, az nagyon finom volt! Tudjátok, nagyon szeretem az édességet. Akármi is legyen az ebéd, egy túrórudit mindig le tudok utána küldeni, az óriás fajtából. A torta egy csokitorta volt, sok-sok csokidarabbal és tejszínhabbal. Nagyon jó csak úgy belemarkolni a kerek tortába és leenni a külsejét. Próbáltátok már? Ha nem, itt az ideje, próbáljátok ki! Bár már egy kicsit elkéstetek vele, hiszen egy kicsivel már biztosan túlhaladtatok az 1. születésnapon.



Miután minden vendég elment arra hivatkozván, hogy már nagyon fáradt lehetek és a tesóim is már lefeküdtek, 1/4 11-kor kikéredzkedtem a kiságyból és a maradékok és mosatlanok tetején kompótot ettem, mert azt még nem is kóstoltam és barátkoztam a hatfejű nyúllal, ami még mindig ott lebegett a nappali közepén. Egészen összebarátkoztunk. De azért 3/4 11-kor így is elnyomott az álom.

Most már hivatalosan is betöltötem az 1 életévemet, nézzük meg, hogy mi az, amit megtehetek így, 1 évesen?
- most már ihatok forralatlan vizet
- megkaphatom a H1N1 elleni oltást
- ehetek tojásfehérjét
- ehetek apró magvat tartalmazó gyümölcsöket, pl. eper, málna (legalábbis Anya így emlékszik)
- ihatok tehéntejet, legalábbis hivatalosan
- a szüleim szerint most már ideje átköltöznöm a saját szobámba
Hát nem tudom... nem olyan vonzó dolgok, a málnát és az epret leszámítva, hogy a szuriról ne is beszéljek.
De most már fel tudok mászni a nagytudású nővérem ágyára és ki tudom pakolni a bátyám összes tanszerét, úgyhogy mégsem olyan rossz dolog felnőni!

Cumiarzenál

Van a kisvakondos, a kisvonatos, a kismozdonyos, a holdacskás meg a napocskás-holdacskás. A babakocsiban minden eshetőségre felkészülve ott van a méhecskés. Az előszobában, indulásra bekészítve ott függ cumiláncon az oroszlános. Meg még van egy, ami a konyhaszekrényben vár arra az esetre, amikor már a fent említettek egyike sem található meg.

Az egész azzal kezdődött, hogy hasfájós voltam. Ettől életem első két és fél hónapjában az egész család szenvedett. Feszítette a hasamat az a sok, nem oda való levegő, amitől nagyon sírtam. Azért is sírtam, mert nem tudtam annyit enni, mint amennyit akartam, mert fájt a pocim a sok levegőtől. A szüleim sok mindent kipróbáltak, hogy enyhítsenek a fájdalmon. Ekkor jött a cumi is. De az semmit sem segített. Utána sokat tornáztattak, különféle cseppeket adtak és én is megnőttem, mozgolódtam, és kitornáztam magamból a levegőt, úgyhogy szerencsére elmúlt. De a cumi, az valahogy megmaradt.

Anya azt mondogatta egy ideig, hogy a cumit igazából ő használja, nem is én. Mert hogy könnyebben el lehet vele engem altatni, meg olyan helyeken nem járatom a számat feleslegesen, ahol nem kellene, pl. a bankban, sorbanállás közben. Bár Apa szerint ilyen helyzetben inkább csípkedni kell a gyereket, hogy gyorsabban előrejussunk. Ha kint vagyok, Anya akkor is cumiztat, mert így tuti, hogy nem kapkodom be a számon a hideg, téli levegőt, ha a torokhoz vezető nyílásom be van tömve. De összességében mindez csak részben igaz. Szeretek cumizni. Néha rámjön, eszembe jut és akkor cumizok egy kicsit. Ha az a nagytudású nővérem is még néha napközben előveszi a tentipárnáját és szopizza az ujját 3 és fél évesen, akkor ehhez nekem is jogom van! Már tudom, hogy a szüleim napközben a talált cumikat a kiságyamba dobálják bele, hogy majd mire alvásra kerül a sor, biztosan meglegyenek. A cumiarzenál. A kisvakondos, a kisvonatos, a kismozdonyos... De ezt már tudjátok. Mert aludni igazából úgy jó, hogyha az ember elalszik, egy cumi van a szájában, egy az egyik kezében - hogyha esetleg kiesik a szájából az 1. számú cumi és nem találná meg a sötétben-, egy a másik kezében, arra az esetre, hogyha 1. számú és 2. számú cumi is hirtelen eltűnne. Például reggelente Anya néha két-három cumit is talál a hálózsákom alájában. De egyet biztosan az ágyrács védő és az ágy közé szorulva, egyet meg az ágy alatt.

Anya különben még mindig nem tudja, hogy mi a különbség az altatócumi, meg a játszócumi között. Megkérdezte a boltban az eladókat, de igazából ők sem tudták megmondani. Anya nem értette, mi a fenére jó a játszócumi. Szerinte egy gyerek csak alváshoz használja a cumit, játszásra ott van a sok játék, játék közben meg ne cumizzon. Na, ezt a benne feszülő ellentétet nekem sikerült feloldanom. Napközben néha oda-oda tévedek az ágyamhoz és akkor kiveszek az ágyból egy-két cumit. Nagyon jól lehet a cumikkal játszani, mert olyan kicsik és pont beleférnek a markomba. Egy cumi kézben rázva csörgőként funkcionál. Ha összeütögetek két cumit egymással, akkor ritmushangszer. A cumikat bele lehet pakolni a kisvödörbe, a dobozba vagy a kisdömperbe, és úgy lehet őket szállítani. A cumikat nagyon jól lehet használni labdahelyettesítésre is. Bele lehet dobálni a fürdőkádba, Anya csizmájába meg a WC-kagylóba. Na jó, azt még nem próbáltam, de ami késik...

Mobilmánia

Ez volt az első dolog, amit ellestem az őseimtől, úgy kb. egy hónapja. Ja, csak hogy tudjátok, a jövő héten leszek 1 éves. Szóval azt, hogy fel és alá járkálnak jelentőségteljesen a lakásban és közben a fülükhez szorítják azt a micsodát. Utána, amikor már a legfelső fiókot is elértem és megkaparintottam ennek a micsodának egy kiszuperált darabját, én is a fülemhez szorítottam és sétálgattam, hátha történik valami. És történt is! Apa és anya nagy ujjongásban tört ki, és már hozták is a fényképezőgépet, hogy megörökítsenek. Utána a fülemhez tettem a kiskanalat. Majd a cumit. Vagy bármi mást, ami a kezem ügyébe került. Ha már ez annyira tetszik nekik, hát hadd szórakozzanak egy kicsit. És bejött, tényleg nagyon örültek neki!

Mindaddig nem értettem a lényeget, ameddig Anya a fülemhez nem szorította azt a kütyüt, amit ő szokott a saját füléhez szorítani. És akkor megszólalt benne egy hang: Halló, halló! Olyan volt, mint amikor a beszélő kutyusom azt mondja, hogy: Piros orr, vagy a zenélő kisautóm azt mondja, hogy: Tü-tü. Nagyon elcsodálkoztam. Eddig azt hittem, hogy csak a gyerekeknek vannak ilyen játékaik. Vissza sem akartam adni a készüléket Anyának. Anya egy ideig örült, majd egyre feszültebb lett. A hang is a telefonban. Meg én is. Akkor meg minek adja, ha utána meg elveszi? Nem értem. Pedig még ha a gombokat megnyomom, azok is adnak ki hangot magukból, szerintem nagyon klassz! És ha az egyik gombot megnyomod, a hang eltűnik a készülékből.

Azt is észrevettem, hogy a sétálgatós-fülhezszorítós szeánszot egy kis dallam vagy csengetés megszólalása előzi meg. Erre én egy hangos Há! felkiáltással most már külön felhívom a szüleim figyelmét. Még a kezeimet is az égbe nyújtom, a hang irányába. Ha már ez őket annyira érdekli. Mire a fülhezszorítás megtörténik, addigra én is találok valami fülhezszorításra alkalmas cumit. És már szorítok is. És közben már mondom, hogy: Há! Mert azt, hogy: Halló!, még nem tudom kimondani.

Egy kis guberálás

Azért tudjátok, guberálni nagyon jó dolog. Hangulata van. Mint amikor Anya néha ihletet kap és betér egy használtruha üzletbe. Nem azért, mintha nem engedhetné meg magának, hogy új dolgokat vásároljon magának vagy nekünk. Keresi azt a VALAMIT. Ami pont jó, mert jó a fazonja, a színe, pont hiányzik az őszi/tavaszi/téli/nyári kollekcióból, különleges, egyedi, stílusa van és nagyon, de nagyon jutányos áron hozzá lehet jutni. A legtöbbször azután nem vásárol semmit, de a vadászösztöne a keresés közben elcsitul. De néha megleli és nagyon büszke rá. És amikor aztán néha valaki megdícséri a kiszemelt, majd zsákmányolt darabot, ő csak szerényen megjegyzi, hogy: Á, ugyan már, ez csak egy pár forint volt...

Na, én is pont így vagyok ezzel. Először csak az etetőszék körül kezdődött. Megfigyeltem, hogy Anya nem elég gyors az étkezéseim utáni takarítással. Ami persze nem is csoda, néha több alultáplált gyermek is jóllakna azzal, amit én evés közben a földre, az etetőszékbe vagy csak a ruhámra dobálok. Mert ha az embernek még kicsi a keze és most kezdi el felfedezni a gravitáció működését, lássuk be, ez nem is csoda. Szóval mire visszaérkezünk evés után a kézmosásból, Anya még biztos nem tud mindent összetakarítani, erről ugye gondoskodom. Így hát segítek inkább szegénynek. Az etetőszékkel kezdem. Az ülőfelületén biztosan akad egy-két szelet husika, mandarin, kekszi vagy a felismerhetetlenségig összelapított túró rudi. De Anya máris otterem az asztaltörlő ronggyal és véget vet az élvezeteknek. De én erre már más terepet találok: az etetőszék alatti részek. Na, ott néha egész különlegességeket lehet találni! Reggel a tegnap estéről ottmaradt kenyérdarabkák, sajtikák és egyéb nyalánkságok. Az őseim este már igen felületesek. De sajnos, Anya már veszi is ki a számból és ugyanazt a két szót mondogatja, mint amikor a tévé távirányítóját teszem a fülem alá és jelentőségteljesen járkálok vele fel-alá. Nem szabad, nem szabad... vajon mit jelenthet?

A legújabb terepem a szemeteskuka. Néha-néha napközben, amikor már a nővérem szobájának összes játéka a szekrény előtt van és a cipőket is kipakoltam a cipősszekrényből, elsétálok a szemetes felé. Nagyon rafináltak a szüleim, de nem eléggé. Az asztalos bácsival egy szorítót tettek a konyhaszekrény azon ajtajára, ami mögött a kuka van, hogy ne tudjam kinyitni. Na, hát erőlködöm, erőlködöm, de nem is tudom. Viszont a mellette lévő ajtót ha kinyitom, onnan is egy megfelelő mozdulattal be lehet nyúlni a kukáig. Igaz, nem olyan egyszerűen, de azért néha sikerül. Felejthetetlen boldogságot okozott megkaparintani azt a kekszeszacskót! Anya dobta ki, még a szavidő lejárta előtt. Ez azért különlegesség, mert Anya nem egy kidobós típus. Bennünket is arra nevel, hogy becsüljük meg, amink van. A száraz zsömléket sem dobja ki soha, inkább melegszendvicset készít vagy olyasmit főz, amibe bele lehet dolgozni őket. De ezt a kekszet kidobta. HT keksz (sok embernek már önmagában ez is elégséges ok lenne a kidobáshoz) cukor nélkül, teljes kiőrlésű rostokkal dúsítva. Egészségesnek tűnik és igazából frissen állítólag ehető volt. Én nem tudom, akkor még ilyeneket nem kaptam, csak feldologzott formában, de most, pár hónappal a zacskó kinyitása után, a lakásban uralkodó átlag 60-70 %-os relatív páratartalom (= dzsungel fíling) mellett igazán sajátos átalalkuláson ment keresztül és ezt Anya is észrevette. De én megmentettem! Oldalról benyúltam a szemeteshez és kivettem a zacskót. Egy kis részen kinyitható volt és már diadalittasan falatoztam a megszerzett csemegét! Anya meg csak fogta a fejét, hogy most mit tegyen. Végül elvette tőlem (100 decibel sírás), de vígaszdíjként kaptam friss kekszet. Omlósat, cukrosat, frisset.

Azóta a sikeres zsákmányszerzés óta módszeresen járok a szemeteshez, hátha ismét rábukkanok valamire. Na nem mintha éhes lennék, hanem csak úgy... a sikerélmény kedvéért. Ma finom rántott husit ettem vacsorára. Ezt nem tudhattam, mert a hús össze volt turmixolva egy kis párolt zöldséggel és krumplival, és felismerhetetlen halmazállapotban került elém. Mindenesetre jóízűen belakmároztam belőle. Utána kaptam a szomszéd kisfiú szülinapi tortájából is. Nagyon szeretem az édességet és a torta is nagyon finom volt! Amikor már abból sem kértem, az Anya szerint azt jelenti, hogy részemről lezártnak tekintem az étkezést. Na, de mégis izgatta a fantáziámat, hátha megtalálom azt a VALAMIT a szemetes környékén. Odalopóztam. Nagy meglepetésemre kis darab rántott husi lógott ki a szemetes tetejéből, amit a bátyám hagyott meg. Azért ne gondoljátok, hogy nálunk cipőtalp méretű rántott húsok lógnak ki mindenhonnan. Ez már olyan kicsi volt, hogy a szomszéd kutya meg sem találta volna, ha valaki elé teszi, csak ha közvetlenül a szájába adja. De úgy gondoltam, nekem végül is ez pont elég is lesz, még ha nem is adják közvetlenül a számba. Na, gyorsan elkezdtem magamévá tenni. Az a galád anyám meg egyből észrevette. 110 decibel. A galádot utána visszavontam, mert gyorsan elővett és külön melegített nekem rántott husit. Az sem volt rossz, egy picikét még ettem belőle, ha már külön fáradozott vele miattam, csak hogy ne sértődjön meg szegény. De a zsákmányíz, azért az hiányzott belőle!

Cicavízió

Ma láttam cicát, testközelből. Ezt szó szerint kell érteni. Én nagyon örültem neki. Na meg a cica is látott engem. Ő nem örült annyira.
De jó lenne, ha lenne egy saját cicám! Egész nap csak hajkurászhatnám és mondhatnám közben, hogy HRRR! Igaz, hogy anyáék szerint ezt a kis oroszlán csinálja, de hát állat-állat, nem mindegy? A nővérem ma meglepiként a déditől egy tábla epres csokit szeretett volna kapni. De ha nem azt kap, akkor egy cicát. Rózsaszínt. Vagy kutyát... esetleg még nyuszit. De nem azt kaptunk, hanem puffasztott kukoricát. Ma Apa folyamatosan a környék macskáit szidta, mert azok a/ a hóra, b/ a lábtörlőnkre, c/ mindkettőre piszítanak, mi meg jól behordjuk a havas cipőnkkel a maradványokat, hogy azután itt bent egyből bele tudjanak olvadni az előszobaszőnyegbe. Apa le akarja lőni a macskákat. Anya szerint egy saját kutya vagy macska mindezt megoldaná, mert az elkergetné a többi macskát.
Nekem végül is kutya, macska vagy nyúl egyre megy, csak szőrös legyen és mozogjon, HRRR!

Cybergyerek

Azt hiszem, ez most akkor az első lépés a világhír felé! Pedig még csak nemrég lettem 1 éves. Anya a szülinapomra készítette ezt a blogot. Szerintem talán csak a 2. szülinapomra tanulja meg igazán... De nem baj, tudok én örülni az ajándéknak így is! A múltkor is annyira örültem, hogy az új számítógép ALT GR billentyűjét egy pillanat alatt le tudtam kapni. Segítettem Anyának megtanulni, hogy kell visszarakni és most már ezt is tudja! Persze akkor is az ölében ültem és figyeltem, nehogy valamit elrontson.
Már alig várom, hogy megtanulhassak olvasni! Akkor aztán megnézem, Anya mennyi sok sületlenséget hordott itt rólam össze-vissza. Nem baj, erre már csak úgy 4-5 évet kell várni és addigra már híres leszek!