Boldog születésnapom!

A szülinapom végül is nagyon jóra sikeredett! Bár az elején eléggé meg voltam ijedve. Képzeljétek, alig hogy felkeltem megszokott délutáni alvásomból, hirtelen egyszer csak ott termett az a sok felnőtt és gyerek, meg lufballon! Hat emberfej nagyságú nyúlfej nézett le rám a plafonról! Azt sem tudtam, hova kapjam a fejem! Utána gyorsan kitaláltam, hogy legjobb lesz, ha felkapaszkodom Anya karjába és onnan SEM szemlélem az eseményeket, hanem befúrom a fejem Anya vállába. De azért csak kíváncsi lettem, vajon mit akarhat itt ez a sok ember, aki mind engem nézett. A húzható, kockabedobós kiselefánt és a pihe-puha plüssmaci utána végleg megerősített abban, hogy mégiscsak jobb, ha ténylegesen részt veszek az események forgatagában.
A torta, az nagyon finom volt. Igaz, azt, hogy torta, még nem tudtam kimondani, mint az a nagytudású nővérem 1 éves korában. És még a gyertyát sem tudtam elfújni. Pedig Anya előző nap gyakoroltatta velem, de én mindenáron a lángot akartam volna bekapni, mert az olyan különlegesnek tűnt. De nem baj, mindezek ellenéra a torta, az nagyon finom volt! Tudjátok, nagyon szeretem az édességet. Akármi is legyen az ebéd, egy túrórudit mindig le tudok utána küldeni, az óriás fajtából. A torta egy csokitorta volt, sok-sok csokidarabbal és tejszínhabbal. Nagyon jó csak úgy belemarkolni a kerek tortába és leenni a külsejét. Próbáltátok már? Ha nem, itt az ideje, próbáljátok ki! Bár már egy kicsit elkéstetek vele, hiszen egy kicsivel már biztosan túlhaladtatok az 1. születésnapon.



Miután minden vendég elment arra hivatkozván, hogy már nagyon fáradt lehetek és a tesóim is már lefeküdtek, 1/4 11-kor kikéredzkedtem a kiságyból és a maradékok és mosatlanok tetején kompótot ettem, mert azt még nem is kóstoltam és barátkoztam a hatfejű nyúllal, ami még mindig ott lebegett a nappali közepén. Egészen összebarátkoztunk. De azért 3/4 11-kor így is elnyomott az álom.

Most már hivatalosan is betöltötem az 1 életévemet, nézzük meg, hogy mi az, amit megtehetek így, 1 évesen?
- most már ihatok forralatlan vizet
- megkaphatom a H1N1 elleni oltást
- ehetek tojásfehérjét
- ehetek apró magvat tartalmazó gyümölcsöket, pl. eper, málna (legalábbis Anya így emlékszik)
- ihatok tehéntejet, legalábbis hivatalosan
- a szüleim szerint most már ideje átköltöznöm a saját szobámba
Hát nem tudom... nem olyan vonzó dolgok, a málnát és az epret leszámítva, hogy a szuriról ne is beszéljek.
De most már fel tudok mászni a nagytudású nővérem ágyára és ki tudom pakolni a bátyám összes tanszerét, úgyhogy mégsem olyan rossz dolog felnőni!

Cumiarzenál

Van a kisvakondos, a kisvonatos, a kismozdonyos, a holdacskás meg a napocskás-holdacskás. A babakocsiban minden eshetőségre felkészülve ott van a méhecskés. Az előszobában, indulásra bekészítve ott függ cumiláncon az oroszlános. Meg még van egy, ami a konyhaszekrényben vár arra az esetre, amikor már a fent említettek egyike sem található meg.

Az egész azzal kezdődött, hogy hasfájós voltam. Ettől életem első két és fél hónapjában az egész család szenvedett. Feszítette a hasamat az a sok, nem oda való levegő, amitől nagyon sírtam. Azért is sírtam, mert nem tudtam annyit enni, mint amennyit akartam, mert fájt a pocim a sok levegőtől. A szüleim sok mindent kipróbáltak, hogy enyhítsenek a fájdalmon. Ekkor jött a cumi is. De az semmit sem segített. Utána sokat tornáztattak, különféle cseppeket adtak és én is megnőttem, mozgolódtam, és kitornáztam magamból a levegőt, úgyhogy szerencsére elmúlt. De a cumi, az valahogy megmaradt.

Anya azt mondogatta egy ideig, hogy a cumit igazából ő használja, nem is én. Mert hogy könnyebben el lehet vele engem altatni, meg olyan helyeken nem járatom a számat feleslegesen, ahol nem kellene, pl. a bankban, sorbanállás közben. Bár Apa szerint ilyen helyzetben inkább csípkedni kell a gyereket, hogy gyorsabban előrejussunk. Ha kint vagyok, Anya akkor is cumiztat, mert így tuti, hogy nem kapkodom be a számon a hideg, téli levegőt, ha a torokhoz vezető nyílásom be van tömve. De összességében mindez csak részben igaz. Szeretek cumizni. Néha rámjön, eszembe jut és akkor cumizok egy kicsit. Ha az a nagytudású nővérem is még néha napközben előveszi a tentipárnáját és szopizza az ujját 3 és fél évesen, akkor ehhez nekem is jogom van! Már tudom, hogy a szüleim napközben a talált cumikat a kiságyamba dobálják bele, hogy majd mire alvásra kerül a sor, biztosan meglegyenek. A cumiarzenál. A kisvakondos, a kisvonatos, a kismozdonyos... De ezt már tudjátok. Mert aludni igazából úgy jó, hogyha az ember elalszik, egy cumi van a szájában, egy az egyik kezében - hogyha esetleg kiesik a szájából az 1. számú cumi és nem találná meg a sötétben-, egy a másik kezében, arra az esetre, hogyha 1. számú és 2. számú cumi is hirtelen eltűnne. Például reggelente Anya néha két-három cumit is talál a hálózsákom alájában. De egyet biztosan az ágyrács védő és az ágy közé szorulva, egyet meg az ágy alatt.

Anya különben még mindig nem tudja, hogy mi a különbség az altatócumi, meg a játszócumi között. Megkérdezte a boltban az eladókat, de igazából ők sem tudták megmondani. Anya nem értette, mi a fenére jó a játszócumi. Szerinte egy gyerek csak alváshoz használja a cumit, játszásra ott van a sok játék, játék közben meg ne cumizzon. Na, ezt a benne feszülő ellentétet nekem sikerült feloldanom. Napközben néha oda-oda tévedek az ágyamhoz és akkor kiveszek az ágyból egy-két cumit. Nagyon jól lehet a cumikkal játszani, mert olyan kicsik és pont beleférnek a markomba. Egy cumi kézben rázva csörgőként funkcionál. Ha összeütögetek két cumit egymással, akkor ritmushangszer. A cumikat bele lehet pakolni a kisvödörbe, a dobozba vagy a kisdömperbe, és úgy lehet őket szállítani. A cumikat nagyon jól lehet használni labdahelyettesítésre is. Bele lehet dobálni a fürdőkádba, Anya csizmájába meg a WC-kagylóba. Na jó, azt még nem próbáltam, de ami késik...

Mobilmánia

Ez volt az első dolog, amit ellestem az őseimtől, úgy kb. egy hónapja. Ja, csak hogy tudjátok, a jövő héten leszek 1 éves. Szóval azt, hogy fel és alá járkálnak jelentőségteljesen a lakásban és közben a fülükhez szorítják azt a micsodát. Utána, amikor már a legfelső fiókot is elértem és megkaparintottam ennek a micsodának egy kiszuperált darabját, én is a fülemhez szorítottam és sétálgattam, hátha történik valami. És történt is! Apa és anya nagy ujjongásban tört ki, és már hozták is a fényképezőgépet, hogy megörökítsenek. Utána a fülemhez tettem a kiskanalat. Majd a cumit. Vagy bármi mást, ami a kezem ügyébe került. Ha már ez annyira tetszik nekik, hát hadd szórakozzanak egy kicsit. És bejött, tényleg nagyon örültek neki!

Mindaddig nem értettem a lényeget, ameddig Anya a fülemhez nem szorította azt a kütyüt, amit ő szokott a saját füléhez szorítani. És akkor megszólalt benne egy hang: Halló, halló! Olyan volt, mint amikor a beszélő kutyusom azt mondja, hogy: Piros orr, vagy a zenélő kisautóm azt mondja, hogy: Tü-tü. Nagyon elcsodálkoztam. Eddig azt hittem, hogy csak a gyerekeknek vannak ilyen játékaik. Vissza sem akartam adni a készüléket Anyának. Anya egy ideig örült, majd egyre feszültebb lett. A hang is a telefonban. Meg én is. Akkor meg minek adja, ha utána meg elveszi? Nem értem. Pedig még ha a gombokat megnyomom, azok is adnak ki hangot magukból, szerintem nagyon klassz! És ha az egyik gombot megnyomod, a hang eltűnik a készülékből.

Azt is észrevettem, hogy a sétálgatós-fülhezszorítós szeánszot egy kis dallam vagy csengetés megszólalása előzi meg. Erre én egy hangos Há! felkiáltással most már külön felhívom a szüleim figyelmét. Még a kezeimet is az égbe nyújtom, a hang irányába. Ha már ez őket annyira érdekli. Mire a fülhezszorítás megtörténik, addigra én is találok valami fülhezszorításra alkalmas cumit. És már szorítok is. És közben már mondom, hogy: Há! Mert azt, hogy: Halló!, még nem tudom kimondani.

Egy kis guberálás

Azért tudjátok, guberálni nagyon jó dolog. Hangulata van. Mint amikor Anya néha ihletet kap és betér egy használtruha üzletbe. Nem azért, mintha nem engedhetné meg magának, hogy új dolgokat vásároljon magának vagy nekünk. Keresi azt a VALAMIT. Ami pont jó, mert jó a fazonja, a színe, pont hiányzik az őszi/tavaszi/téli/nyári kollekcióból, különleges, egyedi, stílusa van és nagyon, de nagyon jutányos áron hozzá lehet jutni. A legtöbbször azután nem vásárol semmit, de a vadászösztöne a keresés közben elcsitul. De néha megleli és nagyon büszke rá. És amikor aztán néha valaki megdícséri a kiszemelt, majd zsákmányolt darabot, ő csak szerényen megjegyzi, hogy: Á, ugyan már, ez csak egy pár forint volt...

Na, én is pont így vagyok ezzel. Először csak az etetőszék körül kezdődött. Megfigyeltem, hogy Anya nem elég gyors az étkezéseim utáni takarítással. Ami persze nem is csoda, néha több alultáplált gyermek is jóllakna azzal, amit én evés közben a földre, az etetőszékbe vagy csak a ruhámra dobálok. Mert ha az embernek még kicsi a keze és most kezdi el felfedezni a gravitáció működését, lássuk be, ez nem is csoda. Szóval mire visszaérkezünk evés után a kézmosásból, Anya még biztos nem tud mindent összetakarítani, erről ugye gondoskodom. Így hát segítek inkább szegénynek. Az etetőszékkel kezdem. Az ülőfelületén biztosan akad egy-két szelet husika, mandarin, kekszi vagy a felismerhetetlenségig összelapított túró rudi. De Anya máris otterem az asztaltörlő ronggyal és véget vet az élvezeteknek. De én erre már más terepet találok: az etetőszék alatti részek. Na, ott néha egész különlegességeket lehet találni! Reggel a tegnap estéről ottmaradt kenyérdarabkák, sajtikák és egyéb nyalánkságok. Az őseim este már igen felületesek. De sajnos, Anya már veszi is ki a számból és ugyanazt a két szót mondogatja, mint amikor a tévé távirányítóját teszem a fülem alá és jelentőségteljesen járkálok vele fel-alá. Nem szabad, nem szabad... vajon mit jelenthet?

A legújabb terepem a szemeteskuka. Néha-néha napközben, amikor már a nővérem szobájának összes játéka a szekrény előtt van és a cipőket is kipakoltam a cipősszekrényből, elsétálok a szemetes felé. Nagyon rafináltak a szüleim, de nem eléggé. Az asztalos bácsival egy szorítót tettek a konyhaszekrény azon ajtajára, ami mögött a kuka van, hogy ne tudjam kinyitni. Na, hát erőlködöm, erőlködöm, de nem is tudom. Viszont a mellette lévő ajtót ha kinyitom, onnan is egy megfelelő mozdulattal be lehet nyúlni a kukáig. Igaz, nem olyan egyszerűen, de azért néha sikerül. Felejthetetlen boldogságot okozott megkaparintani azt a kekszeszacskót! Anya dobta ki, még a szavidő lejárta előtt. Ez azért különlegesség, mert Anya nem egy kidobós típus. Bennünket is arra nevel, hogy becsüljük meg, amink van. A száraz zsömléket sem dobja ki soha, inkább melegszendvicset készít vagy olyasmit főz, amibe bele lehet dolgozni őket. De ezt a kekszet kidobta. HT keksz (sok embernek már önmagában ez is elégséges ok lenne a kidobáshoz) cukor nélkül, teljes kiőrlésű rostokkal dúsítva. Egészségesnek tűnik és igazából frissen állítólag ehető volt. Én nem tudom, akkor még ilyeneket nem kaptam, csak feldologzott formában, de most, pár hónappal a zacskó kinyitása után, a lakásban uralkodó átlag 60-70 %-os relatív páratartalom (= dzsungel fíling) mellett igazán sajátos átalalkuláson ment keresztül és ezt Anya is észrevette. De én megmentettem! Oldalról benyúltam a szemeteshez és kivettem a zacskót. Egy kis részen kinyitható volt és már diadalittasan falatoztam a megszerzett csemegét! Anya meg csak fogta a fejét, hogy most mit tegyen. Végül elvette tőlem (100 decibel sírás), de vígaszdíjként kaptam friss kekszet. Omlósat, cukrosat, frisset.

Azóta a sikeres zsákmányszerzés óta módszeresen járok a szemeteshez, hátha ismét rábukkanok valamire. Na nem mintha éhes lennék, hanem csak úgy... a sikerélmény kedvéért. Ma finom rántott husit ettem vacsorára. Ezt nem tudhattam, mert a hús össze volt turmixolva egy kis párolt zöldséggel és krumplival, és felismerhetetlen halmazállapotban került elém. Mindenesetre jóízűen belakmároztam belőle. Utána kaptam a szomszéd kisfiú szülinapi tortájából is. Nagyon szeretem az édességet és a torta is nagyon finom volt! Amikor már abból sem kértem, az Anya szerint azt jelenti, hogy részemről lezártnak tekintem az étkezést. Na, de mégis izgatta a fantáziámat, hátha megtalálom azt a VALAMIT a szemetes környékén. Odalopóztam. Nagy meglepetésemre kis darab rántott husi lógott ki a szemetes tetejéből, amit a bátyám hagyott meg. Azért ne gondoljátok, hogy nálunk cipőtalp méretű rántott húsok lógnak ki mindenhonnan. Ez már olyan kicsi volt, hogy a szomszéd kutya meg sem találta volna, ha valaki elé teszi, csak ha közvetlenül a szájába adja. De úgy gondoltam, nekem végül is ez pont elég is lesz, még ha nem is adják közvetlenül a számba. Na, gyorsan elkezdtem magamévá tenni. Az a galád anyám meg egyből észrevette. 110 decibel. A galádot utána visszavontam, mert gyorsan elővett és külön melegített nekem rántott husit. Az sem volt rossz, egy picikét még ettem belőle, ha már külön fáradozott vele miattam, csak hogy ne sértődjön meg szegény. De a zsákmányíz, azért az hiányzott belőle!

Cicavízió

Ma láttam cicát, testközelből. Ezt szó szerint kell érteni. Én nagyon örültem neki. Na meg a cica is látott engem. Ő nem örült annyira.
De jó lenne, ha lenne egy saját cicám! Egész nap csak hajkurászhatnám és mondhatnám közben, hogy HRRR! Igaz, hogy anyáék szerint ezt a kis oroszlán csinálja, de hát állat-állat, nem mindegy? A nővérem ma meglepiként a déditől egy tábla epres csokit szeretett volna kapni. De ha nem azt kap, akkor egy cicát. Rózsaszínt. Vagy kutyát... esetleg még nyuszit. De nem azt kaptunk, hanem puffasztott kukoricát. Ma Apa folyamatosan a környék macskáit szidta, mert azok a/ a hóra, b/ a lábtörlőnkre, c/ mindkettőre piszítanak, mi meg jól behordjuk a havas cipőnkkel a maradványokat, hogy azután itt bent egyből bele tudjanak olvadni az előszobaszőnyegbe. Apa le akarja lőni a macskákat. Anya szerint egy saját kutya vagy macska mindezt megoldaná, mert az elkergetné a többi macskát.
Nekem végül is kutya, macska vagy nyúl egyre megy, csak szőrös legyen és mozogjon, HRRR!

Cybergyerek

Azt hiszem, ez most akkor az első lépés a világhír felé! Pedig még csak nemrég lettem 1 éves. Anya a szülinapomra készítette ezt a blogot. Szerintem talán csak a 2. szülinapomra tanulja meg igazán... De nem baj, tudok én örülni az ajándéknak így is! A múltkor is annyira örültem, hogy az új számítógép ALT GR billentyűjét egy pillanat alatt le tudtam kapni. Segítettem Anyának megtanulni, hogy kell visszarakni és most már ezt is tudja! Persze akkor is az ölében ültem és figyeltem, nehogy valamit elrontson.
Már alig várom, hogy megtanulhassak olvasni! Akkor aztán megnézem, Anya mennyi sok sületlenséget hordott itt rólam össze-vissza. Nem baj, erre már csak úgy 4-5 évet kell várni és addigra már híres leszek!