Igaz történet az elveszett anyuka elveszett báránykájáról

Ennek a történetnek a főszereplője nem én vagyok. De a történet fontos. Nagyon fontos. Ezért ezt most megírjuk Anyával.

Egy pár hete történt. Abban az időben, amikor a nővérem még nem aludt bent az oviban, én pedig már nem voltam hajlandó szépen, csendben elaludni ebéd után a kiságyamban. Ez utóbbi most sem változott, de a nővérem azóta már bent alszik az oviban, Anya szerint ön-és közvédelmi okokból. Az önvédelem arra vonatkozik, hogy a nővérem is tudjon pihenni és ne csak a "Petike, aludj már, tessék lefeküdni!"-t hallgassa alvás helyett, a közvédelem pedig arra, hogy én sem azt hallgassam, ahogy benyit a szobába és azt mondja, hogy "Na, látom, Petike sem alszik, akkor én sem!" De ebben az átmeneti időszakban, amikor az esemény történt, még nem aludt bent, hanem ebéd után hazajött az oviból aludni - legalábbis papíron. Ehelyett a terv szerint Anyával sétált közvetlenül az ovi után, aki engem tologatott, hogy elaludjak.

Eme helyzet színesítésére Anya megbeszélte a nővérem egyik ovistársával és annak anyukájával, hogy együtt mennek engem altatni. A nővéremnek ugyanis van egy ovistársa, akinek szintén van egy olyasféle kistesója, mint én. Hideg volt, nagyon hideg. Napközben sem akart -5 C fölé menni a hőmérő higanyszála, éjszaka a -15 C-t súrolta. Anya felszerelkezve az összes otthon található bundazsákkal, pokróccal és kocsitakaróval az ovi előtt várta a nővéremmel és az ovistárssal a másik anyukát meg a másik kistesót, hogy ők is összekészüljenek és mehet a séta. Ekkor látta meg A KISLÁNYT. A kislány egyedül sétált az utcában.

Tudni kell, hogy a nővérem nagyon el van kényeztetve: a házunktól a 4. ház az óvodaépület, csak az utca másik oldalán. Szóval a kislány ott sétált, 80% rózsaszínben. Anya unatkozva nézett ki a fejéből, nézte a kislányt, aki pont a házunk felé vette az irányt és anyai ösztönnel a szívében és a lelkében várta, hogy valaki majd biztosan jön a kislány után. Mint amikor az ember először meglát egy egyedül sétáló kutyát és nincs tisztában vele, hogy most az tulajdonképpen kóbor kutya-e vagy csak előreszaladt, a gazdája pedig valahol majd követi.

A kislány a házunktól két háznyira megállt. Ott benézett a kerítésen. Anya feltételezte, hogy a cicákat keresi, hiszen abban a házban több cica is lakik és biztosan azért futott előre, hogy szemrevételezze őket. De a cicák nem jöttek, a kislány pedig visszafordult és az ovi felé vette az útirányt. Anya (mint ahogy azt az előbb már említettem, anyai ösztönnel a szívében és a lelkében) akkor már kezdett gyanakodni. Engem otthagyott a babakocsiban, a többieket az óvodakerben és átment a kislányhoz megkérdezni, hogy ugyan mi merre hány méter, azaz kivel van és azok hol vannak. De a kislány nem felelt és határozott léptekkel továbbment, egyenesen az úttest irányába, a lakótelep felé. Amikor már olyan távolságra került, hogy engem és a többieket már nem lehetett otthagyni, Anya csak a szemével tudta követni. A kislány megállt az útkereszteződésben, körülnézett és átment. Kis forgalmú mellékutcáról van szó, aki nem lenne járatos az ovi környékén.

Amikor végre az ovistárs anyuka a kistesóval kijött az oviból, Anya csak egy pár szóban ecsetelte a történteket, majd elkezdett szaladni babakocsival (benne velem) az út túloldalára, a kislány után. A többiek mielőtt felocsúdtak volna ámulatukból, máris a tízemeletes házak között találták magukat. A 80% rózsaszín a havas, jeges tájon hamar kirajzolódott. Bement a fagyott játszótérre és a mászókán csüngött. Most már tényleg gyanússá vált az eset. Anya és a másik anyuka körülnéztek, de csak egy pár enyhén ittas állapotú úriembert láttak a hét határban, a helyi kisbolt eme táblája előtt: ALKOHOL FOGYASZTÁSA A BOLT ELŐTTI 100 M-EN BELÜL TILOS.

Anyának még egy pillanatra bevillant egy régi kép a múltból, amikor egy öttagú család legkisebb sarja ötévesen egyedül biciklizett a saját házuktól két utcasaroknyi távolságra teljesen legálisan, egyedül és bevillant az is, hogy lehet, hogy tényleg a férjének és a szomszédasszonyának van igaza, akik óvodásan már egyedül mentek az óvodába, és lehet, hogy ezt a kislányt is valaki a magasból, a tízemeletes panelházakból fentről figyeli, megbízik benne, megtanította átmenni az úttesten és csak ő, túlféltő és maradi kísérgeti még mindig az óvódáskorú gyerekeit mindehova. Körülnézett, de nézett ki játszóteret szegélyező két, egyenként kb. 80 lakásos házak egyikéből sem senki.

Most már tényleg becserkésztük a kislányt, aki most már hajlandó volt a kissé hiányos kommunikációra. Amit meg lehetett róla tudni, az az, hogy Reninek hívják (Fehér..-i Reni - ezt egyrészt személyiségi okokból sem írjuk most le, másrészt pedig Anya ennyit értett belőle), oviba jár, de most nem, 3 éves, még nem ebédelt és különben pedig az anyukáját akarja. Látszott rajta, hogy nagyon rendezetten, szépen van felöltöztetve, a sálját így egy hároméves biztosan nem köti meg magának, tehát azt lehetett sejteni, hogy nem csak úgy kilépett a tízemeletesek lépcsőházainak valamelyikéből. Anya amúgy Ildinél van és vele beszélget. De hogy ki az az Ildi? Nos, azt akkor még nem tudtuk. Amúgy pedig a 13-as számban lakik és Anya (mármint az övé) nem dolgozik. Ovis jele nincs, az óvodáját úgy hívják, hogy óvoda, ahol az óvónéni Timi néni.

Anyáék megnyugtatták a kislányt, hogy nincs semmi baj és együtt megkeressük az elveszett anyukát. Reni azt mondta, hogy jó és elfogadott egy papírzsebkendőt, amivel kifújatta az orrát. Egyáltalán nem látszott meglepve, a sírásnak még csak a nyomai vagy az előjelei sem látszódtak az arcán, csak egy kicsit náthás volt, mint egy átlagos óvodás.

A 63-as házszám közvetlenül az ominózus útkereszteződés, a nővérem óvodája és a játszótér mellett volt. Reni arra a kérdésre, hogy 13 vagy 63 a házszáma, megerősítette, hogy 63. Első útunk ide vezetett, mert valószínűbb volt, hogy inkább innen gyalogolt el idáig, mint a lakótelep túlvégén található 13-ból, illetve az ovistárs anyukának itt lakott egy kisgyerekes ismerőse és mint tudjuk, a kisgyerekes ismerősök általában összetartanak és ismerik a környékbeli összes kisgyermekest és kisgyermeket. De Renit nem ismerte. Viszont felettébb csodálkozott a történteken és azon, hogy hogy nem vesznek észre az emberek egy egyedül mászkáló háromévest. Nehezen értette meg, hogy Anya volt az emberiség azon része, aki észrevette. A ház egyik kapualja fodrászt rejtegetett. Na, kezdett összeállni a kép: biztosan ő Ildi. De a kislány állította, hogy erre ma nem járt és Ildi nem fodrász.

Most már minden szembejövő járókelőt megállítottunk. Többen jelezték, hogy valahonnan ismerik, látták már a kislányt, de nem tudnak ennél biztosabbat mondani. Javasolták, hogy mutassuk meg a közeli másik műintézmény kisboltosnak, aki aztán mindenkit ismer, meg unokái is vannak. Reni csak egy éhségcsillapító túrórudival lett gazdagabb, mert inkább azt választotta, mint a felajánlott banánt (Anya remélte, hogy sem tej- vagy lisztérzékenysége nincsen), de semmit nem tudtunk meg.

Az anyukák stratégiai tervet állítottak össze.
1. Rendőrség egyenlőre kizárva (az okokat inkább nem részletezem).
2. Két ovi van a lakótelepen: egyik a 63. sz. házhoz közelebbi, a másik a 13-as számhoz. Reni azt állítja, hogy az oviba nem busszal jár, tízemeletesben (nagy, magas ház, amiben van lift, ami olyan, mint ez) lakik, nem kertes házban, és nem is a szomszédos négyemeletes házas lakótelepen, tehát akkor csak a feltételezettek valamelyikébe járhat. Tehát ovikat megmutatni Reninek, Renit az ovinak, majd csak kiderül valami.
3. A lakótelepen van nagy körzettel ellátott védőnői iroda. Ide tartozik a tízemeletes lakótelep, a négyemeletes és még sok másik is. A védőnők körzetesítve vannak, tehát ha errefelé lakik, akkor ismerniük kell. Fehér...-i Renáta bizonyára csak egy van a számítógépben. A védőnők épülete mellett van a helyi városőrség, szükség esetén velük is felvehetik a kapcsolatot.
4. Mindemellett vagy ezek után Anya hazaviszi, megebédelteti és lefekteti Renit, majd szól a rendőrségnek.

Haladtunk az első óvoda felé. Elől ment a két anyuka a két babakocsival, hátul mentek az ovisok. Regő és Trixi két oldalról kísérték Renit. Regő mondta, hogy ők a nyomozók, Trixi pedig azt, hogy ők a kapitányfőnökök és a nyomokat keresték. A küldetés részben teljesült, mert én eközben elaludtam. Elhaladván az első óvoda mellett Reni azt mondta, hogy nem ebbe az óvodába jár, de felismerte, hogy az ovival szemközti épület az isola. És ezt csak egy olyan gyerek mondhatta, akinek helyismerettel rendelkezik. Megnyugodtunk. A távolból láttuk a városőrség sétálgató (járőröző?) tagjait, de elkanyarodtunk.

Tovább vettük az útirányt a másik óvoda felé. Az útunk a sétányon át vezetett, aminek mentén az orvosi rendelő, a már említett városőrség épülete és a velük szemben lévő kis fabódékban lévő különféle boltocskák rejtőznek. Ekkor vettük észre a nőt, aki először csak határozott léptekkel, majd szaladva jött felénk. Tudtuk, hogy ez nem véletlen. Így csak egy Anya szaladhat.

Miután megölelgette kislányát, könnyek között mesélte, hogy bement a kisbódéba Ildihez, a bababoltoshoz (innen volt a 80% rózsaszín - Anya utólag mérges is volt magára, hogy ruhaipari végzettsége ellenére nem vette észre azt az árulkodó jelet, hogy ilyesféle magyar készítői dolgokat éppen ebben a boltban lehet kapni), a 18-as számban laknak, továbbá hogy Reni tényleg a feltételezett másik óvodába jár. A történet többi része nem volt ismeretes, csak annyi, hogy egyszer már előfordult, hogy Renike csak úgy önszántából fogta magát és megpattant és hogy az anyuka már szólt a városőrségnek. Na ennyit a sétálgató városőrök figyelméről - és képességeiről?

A bő egyórás küldetés véget ért. A nagytesók hazafelé még megbeszélték a nyomozás részleteit, büszkék voltak, hogy megoldottuk az esetet, majd Regőéknek megígértük, hogy kölcsönadjuk a Rejtélyek Teszvesz városban c. DVD-t.

Anyát és a másik anyukát azért komolyan megérintette a történet. Persze, ilyen esetek mindig a más gyerekével történnek, de mi van, ha mindez tényleg a saját gyerekükkel történik meg? Mi történt volna, ha ne adj' Isten a kislány bemászik valahova és elesik úgy, hogy nem tud felkelni? Vagy miután az anyukaelvesztés a délutáni alvásidő kellős közepében történt, lefekszik valahova, mert már nagyon álmos és elalszik? Naponta olvasni megfagyott emberekről, akik a saját pár fokos lakásukban is már megfagynak, nem hogy egy vékony zsírréteggel rendelkező kislány a mínusz 5-ben, a szabad ég alatt?!

Anya hazatérve elmesélte Apának a történteket, aki annyival sommázta az esetet, hogy "Már megint fontoskodtál." Persze, aki Apát nem ismerné, annak azért elmondom, hogy ezt 90%-ban viccnek szánja. De ez most nem annyira volt találó.

Anya hálát adott a Jóistennek, hogy mi találtuk meg a kislányt és a feltételezhető lelki sokktól eltekintve semmi baja nem esett és épben, egészségben megúszta felfedezőútját. Emellett mindezt intő jelnek vette és megfogadta, hogy ezentúl sokkal, de sokkal jobban vigyáz a gyerekeire.

A pelus ügy

Gyakorló szülők, akik éppen óvodáskorú gyermekkel vannak megáldva, ismerhetik Finy Petra könyveit. Akik még esetleg nem ismernék, azoknak ajánlom figyelmükbe. Igen sajátos, közvetlen stílusban jeleníti meg az óvodások életét. A magyar gyermekirodalomban talán Janikovszky Éva műveihez hasonlít a leginkább, csak modernebb hangvitelben. A nővérem nagyon szereti ezeket a könyveket és legalább annyira viccesnek tartja őket, mint amennyire Anya tartotta viccesnek Janikovszky Éva könyveit kiskorában. Az első könyv, amit olvastunk, az az Ovi ügy volt, de van Doki ügy és még ki tudja, milyen ügy is. Meg vannak a Lámpalány meséi is, amik kifejezetten elalvás előtti esti meséket tartalmaz. De az most nem tartozik ide. Ha esetleg egy Finy Petra nevű olvasó olvasná a bejegyzéseimet, akkor ajánlom a figyelmébe, hogy egyszer egy Pelus ügy nevű könyvet is állítson össze, az is biztosan közérdeklődére tarthat számot.
Most arra kérem a témára érzékenyebb vagy egyszerűen csak gyengébb idegzetű olvasóimat, hogy az alábbi bejegyzést ne olvassák tovább.
Így egy-két hónappal a 2. szülinapom előtt már nagyon jól meg tudom határozni és el tudom különíteni a dolgokat egymástól. Van a "kakiltam", a "pisiltem", sőt, a "pukiztam", "böfiztem" is. A szüleim arra várnak, hogy mikor lesz már az igék múlt idejű használatából jövő időre, azaz ugyan mikor szándékszom már előre is jelezni a dolgok mibenlétének alakulását. De ez egyenlőre még nem megy.
A témában annyi előremozdulás történt, hogy Anya bizonyos irányból érkező családi presszionálás hatására vett egy bilit, a családi béke érdekében. Anya általában megbánja, hogy a családi béke érdekében néha olyan dolgot is megtesz, amit utólag már biztosan tud, hogy nem kellett volna. Így volt ez először a bilivel is.
Anya állította, hogy a nővérem által használt valahol biztosan megvan, hiszen nem szokásuk kidobni az ilyesmit, de aztán valahogy sehol sem találták. Arra Apa is meg Anya is határozotta emlékezett, hogy hova rakták az előző lakásban, de onnan már két éve elköltöztünk.
Szóval elmentünk hát bilit vásárolni.Anya nagyon meglepődött a bababoltban. Voltak zenélős, autós alakú, fekvő kutyus alakú, kisebb meg még kisebb bilik. Anya szerint ezek kisebbnél kisebb kínai gyerekekre van méretezve, mint az én 8 years méretű harisnyanadrágom. Anya jópofának tartotta a járműveset, de belegondolt, hogy mi lesz, ha az ő kisfia aztán úgy megszokja, hogyha jármű, akkor abba kakilni kell, hogy aztán azt mégsem tartotta jó megoldásnak. Vendégsében az ilyen helyzetek elég kellemetlenek lennének. A zenélő dolgokból meg már elege van. Főleg azután, hogy jobb híján a nővérem zenélő wc-szűkítőt kapott, mert más nem volt momentán a boltban. Soha, de soha nem zenélt. Csak és kizárólag akkor, amikor Anya lemosta, majd lezuhanyoztatásnál zárt az áramkör.
Miután megvettük a bilit, a szüleim jól kihasználták, hogy egy bizonyos tevékenységet általában ebéd után szoktam elvégezni. Így aztán előre eltervezett szándékkal ráültettek a bilire ebéd után, várva a várt eredményt. És igazuk lett, mert tényleg így lett. Nagyon elcsodálkoztam! És bevallom Nektek, hogy nagyon, de nagyon megijedtem! Honnan termett oda hirtelen az a ronda, nagy barna izé?! Ami ráadásul még büdös is! Anya persze körülujjongott, ahogy azt ilyenkor kell és nagyon büszke volt az ő kisfiára, hogy lám, mégiscsak jó, hogy ezt már most elkezdtük. Következő nap Anya önbizalommal eltelve ismét ráültetett a bilire. Igen ám, de ahogy jött az a bizonyos érzés, eszembe jutott a tegnapi élmény meg az a ronda nagy izé. Ezért rövid idő után gyorsan felpattantam a biliről. Nem kellett volna. A többit nem részletezem. Sírva menekültem Anyához. Miután Anya elvégezte a fürdőszobatakarítást, megnyugtatott, hogy még így is nagyon, de tényleg nagyon ügyes kisfiú vagyok és nincs semmi baj, meg különben is, az én kakim is lemegy a patkánykirályhoz.
A patkánykirály mesét még Apa találta ki, amikor a nővérem esett át fejlődése ezen szakaszán. A patkánykirály, az az, aki nagyon szereti mindazt, amit a csatorna elnyel és alig várja, hogy találkozhasson az újabb szállítmányokkal. Ott aztán az én kakim is találkozik Apa meg Anya kakijával és együtt játszanak meg mindenféle kalandokon esnek át. Szegény nővérem lehet, hogy ezért olyan ütődött néha, a gyerekkori traumákat nehezen növi ki az ember.
Mindenesetre az eset után napokig a bili közelébe sem mentem. Innentől kezdve a szüleim sem hozták szóba a dolgot. Akárhányszor is megláttam a bilit, közöltem, hogy az "Trixié" (ha valaki nem tudná, ő a nővérem, anyakönyvezett nevén Beatrix) és nekem semmi közöm nincs hozzá.
De valahogy mégsem hagy nyugodni ez a WC ügy. Mert valahogy mindenki oda jár. Fontos dolgok történhetnek, mert mindenki kizavar. Aztán vagy sikerül nekik, vagy nem. Nagyon kitartó és elszánt tudok ám lenni! WC papírt is tépnek. Az nagyon tetszik. Abban már én is jó vagyok. Azt viszont már megtanultam, hogy nem szeretik, ha a WC papírt gurigástól a WC-be dobom.
Anya viszont nagyon előrelátó volt és miután a nővérem nem zenélő WC-szűkítője időközben tönkrement, kénytelen volt abból is venni egyet nekem. Nem zenél, viszont van rajta helyes kis kapaszkodó. Azt is kipróbáltam. Na, az nagyon tetszik. Azóta sokszor ráültettem magam. Azt mondom, hogy "pisi" és már mindjárt szalad valaki, leveszi a szűkítőt és teszi a WC-re. Ott ücsörögni, az olyan felnőttes dolog. De mindig átverem őket, mert persze semmit nem csinálok. Olyan, mint amikor kint, a konyhában, a mosogatónál éppen mosogatom a piszkos edényeket (meg a tisztákat) és azt mondom, hogy "inni" és gyorsan keresek egy pohart, engedek bele egy kis vizet és iszok egy kortyot. Ez a fedőtevékenység.
Mostanra azért már barátságot kötöttem a bilivel is. Azóta a háztartási szekrény legaljában Anya is megtalálta a nővérem bilijeit. Anya rendszeresen megmutatja a pelus tartalmát, hogy lám, ott is pont az büdös izé van. Ha elfejtené, akkor én kérem, hogy mutassa meg, hogy tényleg. Meg olyan jó kimondani, hogy "bili", egyszerű és jól hangzik. A Nagyikánál is van egy ilyen, azt is kipróbáltam. Néha elkérem, ráülök egy kicsit és olvasok rajta. De hogy bármi produktum is legyen? Arra még várhattok!

Karácsony

Bár mostanra már vége van a karácsonynak és még igazából nem nagyon tudom, hogy miről is volt szó tulajdonképpen, sok-sok érdekes dolog történt Karácsonykor és az azt megelőző időszakban.
A nővérem már kapisgálja, hogy itt nem pusztán becsomagolt tárgyak cseréjéről van szó, hanem valami másról is szól a Karácsony. Anya kérdésére, hogy mit is ünneplünk Karácsonykor, óvodás tudálékossága egyből Jézus feltámadását kezdte emlegetni. Aazóta tisztázták eme hitbéli tévedéseit. De amikor nem látta senki, akkor a nővérem odament titokban imádkozni a karácsonyfához. Igaz, azt még Anyának sem árulta el, hogy kihez és miért fohászkodik, de Anya úgy érezte, hogy a részletek már nem őreá tartoznak.

Apa és Anya ettől az évtől kezdve már úgy gondolták, hogy ideje, hogy az angyalkázós játékot itthon is bevezessék az adventi időszakban. Minden családtag kihúz egy nevet és arra figyel, gondoskodik róla, Adventben. Persze mindezt teljesen titokban, hiszen az angyalok is a hátunk mögött (fejünk felett?) tevékenykednek. Na, de hagyjuk is a képzavarokat: Nektek elárulom (meg hát már egymás között is kiderült minden, hiszen már elmúlt a Karácsony), hogy én végül is magamat húztam. Ami elvileg tilos, de miután a családtagjaim szerint kicsi morzsika vagyok és még úgysem értek az egészből semmit sem, ezért ez így a legjobb. Anya varrt egy szép adventi naptárt. Minden napra egy kis zacskó, piros plüssből, mindegyiken egy-egy szám 1 és 24 között. A jó angyalkák minden nap kibonthattak egy zacskót, ami egy kis meglepetést rejtett. A "jó angyalka"- meghatározás önbevallásos módszeren alapult. És mivel a jó angyalkának a tesvére is jó, ezért még ha az egyik angyalka bevallottan mégsem volt annyira jó, de a testvére igen, akkor azért ő is részesülhetett a meglepetésből. Na, ezen a ponton tévedtek nagyot a szüleim, mert a dolognak ezt a részét már én is megértettem. Úgyhogy amikor vacsi után az angyalkaelszámolás történt, abban már én is aktívan részt vettem. Legalábbis ami a meglepetések felfedését illeti.

Anya mazochista módon nagyon szereti a karácsonyi előkészületeket. Talán még azt is meg merem kockáztatni, hogy jobban, mint magát az ünnepet. Biztosan azért, mert az olyan sokáig tart, az ünnep meg egy hipp-hopp volt-nincs állapot és a pillanatot, azt ugye nehéz megragadni. Meg az előkészületek, azok olyan izgalmas dolgok, hogy mi hogy legyen, azt lehet tervezgetni, a gondolattal játszadozni.

A tesóim kívánsága volt, hogy ebben az évben már végre süssünk mi is mézeskalácsot. A nővérem, akik a Mézeskalács óvodába jár, ő már profi mézeskalács készítővé nőtte ki magát így a kisközépső csoport közepére, mivel hogy a név kötelez és az oviban állandó program a mézeskalács-sütés. Így aztán Anya már tavaly megvette a mézeskalács fűszerkeveréket és mivel az vészesen közelített szavatossági ideje vége felé és mint már említettem, Anya nem szereti semmit sem kidobni, ezért aztán rászánta magát és a család közös örömére nekiálltunk mézeskalácsot készíteni. A család ebben az esetben Apát nem jelöli, aki sem nem szereti a mézeskalácsot, sem a sütés utáni konyhaamortizálást. Anya kapott egy szuper mézeskalács receptet az ovitól, amiben a tésztát zacskóban kell keleszteni 24 órán keresztül. De azt nem szerepelt a receptben, hogy az nőni is fog (bár valljuk be, ez egy kelt tésztánál nem egy meglepő fordulat). Miután Anya pár óra leforgása alatt a negyedik zacskóba pakolta át a tésztát, mert az már szinte a perforációt is képes lett volna átszakítani, mint a rajzfilmben, amikor a kelt tészta önálló életre kel, Anya megnyugodott, hogy ebből mégiscsak lesz valami. És hát ugye, természetesen én is sem maradhattam ki a dologból. Közöltem, hogy "Segítek" és így is tettem. Leszámítva azt a pár marék lisztet, amit szétszórtam, azt a néhány tucat kiszaggatott mézeskalácsot, amit újra összegyúrtam, igazából kívételesen nagy kárt ez nem okozott.

A mi családunkba technikai és egyéb okokból a karácsonyfát nem az angyalka/Jézuska hozza. A technikai ok az, hogy Anyának az egész hetes, hónapos előkészületek után semmi kedve ahhoz, hogy még 23-n éjszaka se aludjon és 24-n az álmosságtól nem látva, félálomban várja a Karácsonyt a a jászol körül, a pásztorok között, a fa alatt. Na de hagyjuk már a képzavarokat! Az egyéb ok az, hogy igazából a faválasztás és díszítés örömét Anya nem akarja kisajátítani, szerinte ezzel fejlődik a gyermek alkotókészsége, kreativitása, szépérzéke és különben is, tudja, hogy odavagyunk a karácsonyfadíszekért. Leginkább azokat a gyöngysorokra hasonlító valamiket szeretjük, amikkel kíválóan lehet futkosni a lakásban és mint a kígyó, csak úgy tekeredik utánunk. A gömbök is nagyon szépek. Miután a karácsonyfa kb. de. 11-kor elkészült, 11 óra 10 perckor kiderült az is, hogy némelyik gömb törékeny. Utána még egy párról szintén kiderült, majd az is, hogy az angyalhaj meg miszlikbe szaggatható, a habcsókot pedig porrá lehet törni. Utána meg az, hogy a szüleim nem szeretik, ha túl sokat sertepertélek a karácsonyfa körül. De az izzókat, azokat még a mai nap is bekapcsoltatom. Nagyon tetszik, hogy világít!

A templomban is változások álltak be. Most a gyerekjátszóhely helyén is karácsonyfa van, alatta kis Betlehemmel, előtte lucabúzával. Hogy a lucabúza milyen helyet foglal el a karácsonyi üdvtörténetben, azt nem sikerült megtudnom, de hogy a lucabúzából egy pár szál könnyen letéphető, azt igen.
Anya ritkán vár el egy ünneptől bármit is, de most nagy reményeket támasztott. Azt várta a Karácsonytól, hogy a rosszcsont legkisebb kisfia a sok új játék bűvőletében tölti legalább a karácsony utáni egy-két napot és nem az ő lábosaival, rádiójával és számítógépével akar majd játszani. De az ő rosszcsont kisfia csalódást okozott - a lábosokat leszámítva.
Igazából minden játék nagyon tetszett, amit kaptam, úgy kb. egy órán keresztül. A kalapácsolható tábla igazán nagy ötlet volt és a zenélő micimackós könyvet is sokszor megzenéltetem. Sajnos a távirányítós autót és a többrészes kirakót, amit a papáéktól kaptam, Anya még nem adja nekem oda, mert azt mondja, hogy még kicsike vagyok hozzájuk és még azelőtt elrontanám, mielőtt felnőnék hozzá. A kínai tömeggyártás is megviccelt. Nagyon nem tetszett, hogy képesek kicsi gyereknek olyan játékporszívót legyártani, ami megszólalásig olyan, mint egy működőképes játékporszívó. Képzeljetek el egy gyerekeknek kifejlesztett, műanyag játékporszívót, aminek van bekapcsológombja, csöve és tartálya. ÉS MÉG AZ ELEMTARTÓ IS KI VAN ÉPÍTVE HOZZÁ!!! Csakhogy elfelejtették bevezetékezni! Hiába mondtam Anyáéknak, hogy "elem", hiszen már az ilyen kis morzsikák is tudják, hogy a mai játékok 90 %-a elemmel működik és mutattam is, hogy hová kell berakni, hát csak nem rakták bele és nem is indult el! Ebben a mai világban, amikor Apa végre hosszú idő után és nagy örömömbre rakott elemet az egyik kisautómba és kiderült, hogy nemcsak megy, hanem a bekapcsolással egyidejűleg a Lambadát is játssza. A LAMBADÁT, ÉRTITEK! Kikapcsológomb és hangerőszabályzó nélkül! Anya komolyan aggódik a testi épségem és a zenei hallásom drasztikus romlása miatt itt, Kodály országában. Nem azért, mintha nem szeretné a latin zenét, sőt! De azért mindennek van határa! Na de nem baj, nekem igazi játékszernek még mindig ott áll a karácsonyfa!