Apának és Anyának jó, mert ők mindent látnak és mindent elérnek. Ezzel én is pont így vagyok. Addig húzom Anya nadrágját, ameddig a nevezett helyszínt el nem érjük és ott ellentmondást nem tűrő hangon az értésére adom, hogy én is szeretnék valamit látni, ott, a magasban. Mondjuk elővenni a nővérem szekrényéből a számomra elérhetetlen magasságokba száműzött apródarabos, törékeny (néha a sorrend felcserélődik) játékokat vagy csak úgy kíváncsiságból belekukkantani a lábosba, hogy Anya már megint milyen finomsággal szeretne engem megörvendeztetni. És ha már ott vagyunk, akkor már persze szeretek vele közelebbről is megismerkedni.
De sokszor ez nem elég, mert Apa vagy Anya nincs mindig kéznél. Ugye, ismeritek az ismeretlen szerző versét? „Kicsi vagyok, székre állok…” A vers valóságos elemeken nyugszik, mert mostanság éppen ezt próbálgatom. Kisbabával még nem rendelkező háztartások tagjai kedvéért elárulom, hogy a magasság meghódításának problematikájára a legkézenfekvőbb célalkalmatosságot már a babaeszközgyártók is kifejlesztették: a fellépőt. Ez tulajdonképpen egy kis, alacsony zsámolyszerű dolog, amin egy pár gyermekláb kényelmesen elfér. A nővérem jóvoltából ez már stabilan telepítve van minden olyan helyiségben, ahol mosdó található. Azaz hogy eddig ott voltak. Először én is csak azzal próbálkoztam, hogy „Jaj, de jó lesz, ezentúl majd én is elérem a mosdót!” De miután már sokadszorra is csak a mosdó pereméig jutottam el, mégpedig úgy, hogy buksimat mindig ebbe beleütöttem, rájöttem, hogy ezt jelenleg még nem nekem találták ki. Eközben viszont felismertem, hogyha valamit el akarok érni, csak oda kell vinnem a fellépőt és máris közelebb leszek hozzá! A fellépő mostanában új helyeket ismer meg a lakásban. Remekül odavihető a konyhába, így a pultról most már a maradék legbelülre tolt dolgokat is vígan leveszem: a kenyereskosarat (vajon mi lehet benne?), az otthagyott csészét benne a citrommal (júj, de savanyú volt!), vagy a nővérem vizesüvegét. Ami persze tele volt és nyitva. Az átöltöztetés és a ruhák megszáradása után a következő lépcsőfok felé vettem az útirányt, ami a nővérem szobájában volt.
Az ott lévő kis rajzolós asztalra ha felállok, könnyűszerrel át tudok mászni a játéktartó komód tetejére. Ez hozzá van támasztva az ablakpárkányhoz: a komódról csak egy lépés és elém tárul a világ, a szomszéd néni macskájával! Gyengébb idegrendszerű olvasóim kedvéért hozzáteszem, hogy ezt (eddig) csak a szüleim jelenlétében tettem.
De sokszor ez nem elég, mert Apa vagy Anya nincs mindig kéznél. Ugye, ismeritek az ismeretlen szerző versét? „Kicsi vagyok, székre állok…” A vers valóságos elemeken nyugszik, mert mostanság éppen ezt próbálgatom. Kisbabával még nem rendelkező háztartások tagjai kedvéért elárulom, hogy a magasság meghódításának problematikájára a legkézenfekvőbb célalkalmatosságot már a babaeszközgyártók is kifejlesztették: a fellépőt. Ez tulajdonképpen egy kis, alacsony zsámolyszerű dolog, amin egy pár gyermekláb kényelmesen elfér. A nővérem jóvoltából ez már stabilan telepítve van minden olyan helyiségben, ahol mosdó található. Azaz hogy eddig ott voltak. Először én is csak azzal próbálkoztam, hogy „Jaj, de jó lesz, ezentúl majd én is elérem a mosdót!” De miután már sokadszorra is csak a mosdó pereméig jutottam el, mégpedig úgy, hogy buksimat mindig ebbe beleütöttem, rájöttem, hogy ezt jelenleg még nem nekem találták ki. Eközben viszont felismertem, hogyha valamit el akarok érni, csak oda kell vinnem a fellépőt és máris közelebb leszek hozzá! A fellépő mostanában új helyeket ismer meg a lakásban. Remekül odavihető a konyhába, így a pultról most már a maradék legbelülre tolt dolgokat is vígan leveszem: a kenyereskosarat (vajon mi lehet benne?), az otthagyott csészét benne a citrommal (júj, de savanyú volt!), vagy a nővérem vizesüvegét. Ami persze tele volt és nyitva. Az átöltöztetés és a ruhák megszáradása után a következő lépcsőfok felé vettem az útirányt, ami a nővérem szobájában volt.
Az ott lévő kis rajzolós asztalra ha felállok, könnyűszerrel át tudok mászni a játéktartó komód tetejére. Ez hozzá van támasztva az ablakpárkányhoz: a komódról csak egy lépés és elém tárul a világ, a szomszéd néni macskájával! Gyengébb idegrendszerű olvasóim kedvéért hozzáteszem, hogy ezt (eddig) csak a szüleim jelenlétében tettem.
A következő kedvencem a játéktartó láda. Nem elég, hogy görgők vannak az alján és a játékok kiborítása után bármit bele lehet rakni és azt az egész lakásban körbe lehet a ládában tologatni, de kíválóan bele is lehet ülni. Sőt, a tesóim vagy Anya jobb napjain még tologani is szokott benne a folyósón! De ez mind semmi ahhoz képest, amikor rájöttem, hogy a játékosládát le is lehet fordítani és akkor óriásfellépőként funkcionál! Ma sikeresen lepakoltam (volna) a segítségével a virágokat az ablakpárkányból. Azért a volna, mert Anya sajnos megint résen volt és röptében elkapta a cserepet. A játékosláda segítségével nővérem szobájának a villanykapcsolóját is már majdnem elértem! Csak fogja az ember a ládát, odatolja a kapcsoló alatti székhez, majd felmászik először a ládára, majd a székre, egy kis nyújtózkodás és… ha nincs ott Anya és idejében el nem kap, biztosan leesek.
Itt szeretném megjegyezni még, hogy Apa a múltkor nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta, hogy benne vagyok a számítógépben. És tényleg benne voltam! Először feltornáztam magam az íróasztal előtti székre, onnan már csak egy lépés volt elérni az íróasztalt. Miután felmásztam, gondoltam, megpihenek egy kicsit és leültem. Mit csináljak, ha ott volt a laptop és ilyen rendetlenek, hogy nem csukják le a tetejét?
Szóval láthatjátok, a távolságok után most már a magasságok sem jelentenek akadályt. Már csak a mélység leküzdésével kellene valahogy megküzdenem. Ami akkor még csak-csak megy, ha nincs ott Anya. De amikor ott van, addig kiabálok neki az asztal tetején, ameddig le nem vesz. Csak azért, hogy utána újra fel tudjak mászni! És ez a meztelen igazság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése