Ennek a történetnek a főszereplője nem én vagyok. De a történet fontos. Nagyon fontos. Ezért ezt most megírjuk Anyával.
Egy pár hete történt. Abban az időben, amikor a nővérem még nem aludt bent az oviban, én pedig már nem voltam hajlandó szépen, csendben elaludni ebéd után a kiságyamban. Ez utóbbi most sem változott, de a nővérem azóta már bent alszik az oviban, Anya szerint ön-és közvédelmi okokból. Az önvédelem arra vonatkozik, hogy a nővérem is tudjon pihenni és ne csak a "Petike, aludj már, tessék lefeküdni!"-t hallgassa alvás helyett, a közvédelem pedig arra, hogy én sem azt hallgassam, ahogy benyit a szobába és azt mondja, hogy "Na, látom, Petike sem alszik, akkor én sem!" De ebben az átmeneti időszakban, amikor az esemény történt, még nem aludt bent, hanem ebéd után hazajött az oviból aludni - legalábbis papíron. Ehelyett a terv szerint Anyával sétált közvetlenül az ovi után, aki engem tologatott, hogy elaludjak.
Eme helyzet színesítésére Anya megbeszélte a nővérem egyik ovistársával és annak anyukájával, hogy együtt mennek engem altatni. A nővéremnek ugyanis van egy ovistársa, akinek szintén van egy olyasféle kistesója, mint én. Hideg volt, nagyon hideg. Napközben sem akart -5 C fölé menni a hőmérő higanyszála, éjszaka a -15 C-t súrolta. Anya felszerelkezve az összes otthon található bundazsákkal, pokróccal és kocsitakaróval az ovi előtt várta a nővéremmel és az ovistárssal a másik anyukát meg a másik kistesót, hogy ők is összekészüljenek és mehet a séta. Ekkor látta meg A KISLÁNYT. A kislány egyedül sétált az utcában.
Tudni kell, hogy a nővérem nagyon el van kényeztetve: a házunktól a 4. ház az óvodaépület, csak az utca másik oldalán. Szóval a kislány ott sétált, 80% rózsaszínben. Anya unatkozva nézett ki a fejéből, nézte a kislányt, aki pont a házunk felé vette az irányt és anyai ösztönnel a szívében és a lelkében várta, hogy valaki majd biztosan jön a kislány után. Mint amikor az ember először meglát egy egyedül sétáló kutyát és nincs tisztában vele, hogy most az tulajdonképpen kóbor kutya-e vagy csak előreszaladt, a gazdája pedig valahol majd követi.
A kislány a házunktól két háznyira megállt. Ott benézett a kerítésen. Anya feltételezte, hogy a cicákat keresi, hiszen abban a házban több cica is lakik és biztosan azért futott előre, hogy szemrevételezze őket. De a cicák nem jöttek, a kislány pedig visszafordult és az ovi felé vette az útirányt. Anya (mint ahogy azt az előbb már említettem, anyai ösztönnel a szívében és a lelkében) akkor már kezdett gyanakodni. Engem otthagyott a babakocsiban, a többieket az óvodakerben és átment a kislányhoz megkérdezni, hogy ugyan mi merre hány méter, azaz kivel van és azok hol vannak. De a kislány nem felelt és határozott léptekkel továbbment, egyenesen az úttest irányába, a lakótelep felé. Amikor már olyan távolságra került, hogy engem és a többieket már nem lehetett otthagyni, Anya csak a szemével tudta követni. A kislány megállt az útkereszteződésben, körülnézett és átment. Kis forgalmú mellékutcáról van szó, aki nem lenne járatos az ovi környékén.
Amikor végre az ovistárs anyuka a kistesóval kijött az oviból, Anya csak egy pár szóban ecsetelte a történteket, majd elkezdett szaladni babakocsival (benne velem) az út túloldalára, a kislány után. A többiek mielőtt felocsúdtak volna ámulatukból, máris a tízemeletes házak között találták magukat. A 80% rózsaszín a havas, jeges tájon hamar kirajzolódott. Bement a fagyott játszótérre és a mászókán csüngött. Most már tényleg gyanússá vált az eset. Anya és a másik anyuka körülnéztek, de csak egy pár enyhén ittas állapotú úriembert láttak a hét határban, a helyi kisbolt eme táblája előtt: ALKOHOL FOGYASZTÁSA A BOLT ELŐTTI 100 M-EN BELÜL TILOS.
Anyának még egy pillanatra bevillant egy régi kép a múltból, amikor egy öttagú család legkisebb sarja ötévesen egyedül biciklizett a saját házuktól két utcasaroknyi távolságra teljesen legálisan, egyedül és bevillant az is, hogy lehet, hogy tényleg a férjének és a szomszédasszonyának van igaza, akik óvodásan már egyedül mentek az óvodába, és lehet, hogy ezt a kislányt is valaki a magasból, a tízemeletes panelházakból fentről figyeli, megbízik benne, megtanította átmenni az úttesten és csak ő, túlféltő és maradi kísérgeti még mindig az óvódáskorú gyerekeit mindehova. Körülnézett, de nézett ki játszóteret szegélyező két, egyenként kb. 80 lakásos házak egyikéből sem senki.
Most már tényleg becserkésztük a kislányt, aki most már hajlandó volt a kissé hiányos kommunikációra. Amit meg lehetett róla tudni, az az, hogy Reninek hívják (Fehér..-i Reni - ezt egyrészt személyiségi okokból sem írjuk most le, másrészt pedig Anya ennyit értett belőle), oviba jár, de most nem, 3 éves, még nem ebédelt és különben pedig az anyukáját akarja. Látszott rajta, hogy nagyon rendezetten, szépen van felöltöztetve, a sálját így egy hároméves biztosan nem köti meg magának, tehát azt lehetett sejteni, hogy nem csak úgy kilépett a tízemeletesek lépcsőházainak valamelyikéből. Anya amúgy Ildinél van és vele beszélget. De hogy ki az az Ildi? Nos, azt akkor még nem tudtuk. Amúgy pedig a 13-as számban lakik és Anya (mármint az övé) nem dolgozik. Ovis jele nincs, az óvodáját úgy hívják, hogy óvoda, ahol az óvónéni Timi néni.
Anyáék megnyugtatták a kislányt, hogy nincs semmi baj és együtt megkeressük az elveszett anyukát. Reni azt mondta, hogy jó és elfogadott egy papírzsebkendőt, amivel kifújatta az orrát. Egyáltalán nem látszott meglepve, a sírásnak még csak a nyomai vagy az előjelei sem látszódtak az arcán, csak egy kicsit náthás volt, mint egy átlagos óvodás.
A 63-as házszám közvetlenül az ominózus útkereszteződés, a nővérem óvodája és a játszótér mellett volt. Reni arra a kérdésre, hogy 13 vagy 63 a házszáma, megerősítette, hogy 63. Első útunk ide vezetett, mert valószínűbb volt, hogy inkább innen gyalogolt el idáig, mint a lakótelep túlvégén található 13-ból, illetve az ovistárs anyukának itt lakott egy kisgyerekes ismerőse és mint tudjuk, a kisgyerekes ismerősök általában összetartanak és ismerik a környékbeli összes kisgyermekest és kisgyermeket. De Renit nem ismerte. Viszont felettébb csodálkozott a történteken és azon, hogy hogy nem vesznek észre az emberek egy egyedül mászkáló háromévest. Nehezen értette meg, hogy Anya volt az emberiség azon része, aki észrevette. A ház egyik kapualja fodrászt rejtegetett. Na, kezdett összeállni a kép: biztosan ő Ildi. De a kislány állította, hogy erre ma nem járt és Ildi nem fodrász.
Most már minden szembejövő járókelőt megállítottunk. Többen jelezték, hogy valahonnan ismerik, látták már a kislányt, de nem tudnak ennél biztosabbat mondani. Javasolták, hogy mutassuk meg a közeli másik műintézmény kisboltosnak, aki aztán mindenkit ismer, meg unokái is vannak. Reni csak egy éhségcsillapító túrórudival lett gazdagabb, mert inkább azt választotta, mint a felajánlott banánt (Anya remélte, hogy sem tej- vagy lisztérzékenysége nincsen), de semmit nem tudtunk meg.
Az anyukák stratégiai tervet állítottak össze.
1. Rendőrség egyenlőre kizárva (az okokat inkább nem részletezem).
2. Két ovi van a lakótelepen: egyik a 63. sz. házhoz közelebbi, a másik a 13-as számhoz. Reni azt állítja, hogy az oviba nem busszal jár, tízemeletesben (nagy, magas ház, amiben van lift, ami olyan, mint ez) lakik, nem kertes házban, és nem is a szomszédos négyemeletes házas lakótelepen, tehát akkor csak a feltételezettek valamelyikébe járhat. Tehát ovikat megmutatni Reninek, Renit az ovinak, majd csak kiderül valami.
3. A lakótelepen van nagy körzettel ellátott védőnői iroda. Ide tartozik a tízemeletes lakótelep, a négyemeletes és még sok másik is. A védőnők körzetesítve vannak, tehát ha errefelé lakik, akkor ismerniük kell. Fehér...-i Renáta bizonyára csak egy van a számítógépben. A védőnők épülete mellett van a helyi városőrség, szükség esetén velük is felvehetik a kapcsolatot.
4. Mindemellett vagy ezek után Anya hazaviszi, megebédelteti és lefekteti Renit, majd szól a rendőrségnek.
Haladtunk az első óvoda felé. Elől ment a két anyuka a két babakocsival, hátul mentek az ovisok. Regő és Trixi két oldalról kísérték Renit. Regő mondta, hogy ők a nyomozók, Trixi pedig azt, hogy ők a kapitányfőnökök és a nyomokat keresték. A küldetés részben teljesült, mert én eközben elaludtam. Elhaladván az első óvoda mellett Reni azt mondta, hogy nem ebbe az óvodába jár, de felismerte, hogy az ovival szemközti épület az isola. És ezt csak egy olyan gyerek mondhatta, akinek helyismerettel rendelkezik. Megnyugodtunk. A távolból láttuk a városőrség sétálgató (járőröző?) tagjait, de elkanyarodtunk.
Tovább vettük az útirányt a másik óvoda felé. Az útunk a sétányon át vezetett, aminek mentén az orvosi rendelő, a már említett városőrség épülete és a velük szemben lévő kis fabódékban lévő különféle boltocskák rejtőznek. Ekkor vettük észre a nőt, aki először csak határozott léptekkel, majd szaladva jött felénk. Tudtuk, hogy ez nem véletlen. Így csak egy Anya szaladhat.
Miután megölelgette kislányát, könnyek között mesélte, hogy bement a kisbódéba Ildihez, a bababoltoshoz (innen volt a 80% rózsaszín - Anya utólag mérges is volt magára, hogy ruhaipari végzettsége ellenére nem vette észre azt az árulkodó jelet, hogy ilyesféle magyar készítői dolgokat éppen ebben a boltban lehet kapni), a 18-as számban laknak, továbbá hogy Reni tényleg a feltételezett másik óvodába jár. A történet többi része nem volt ismeretes, csak annyi, hogy egyszer már előfordult, hogy Renike csak úgy önszántából fogta magát és megpattant és hogy az anyuka már szólt a városőrségnek. Na ennyit a sétálgató városőrök figyelméről - és képességeiről?
A bő egyórás küldetés véget ért. A nagytesók hazafelé még megbeszélték a nyomozás részleteit, büszkék voltak, hogy megoldottuk az esetet, majd Regőéknek megígértük, hogy kölcsönadjuk a Rejtélyek Teszvesz városban c. DVD-t.
Anyát és a másik anyukát azért komolyan megérintette a történet. Persze, ilyen esetek mindig a más gyerekével történnek, de mi van, ha mindez tényleg a saját gyerekükkel történik meg? Mi történt volna, ha ne adj' Isten a kislány bemászik valahova és elesik úgy, hogy nem tud felkelni? Vagy miután az anyukaelvesztés a délutáni alvásidő kellős közepében történt, lefekszik valahova, mert már nagyon álmos és elalszik? Naponta olvasni megfagyott emberekről, akik a saját pár fokos lakásukban is már megfagynak, nem hogy egy vékony zsírréteggel rendelkező kislány a mínusz 5-ben, a szabad ég alatt?!
Anya hazatérve elmesélte Apának a történteket, aki annyival sommázta az esetet, hogy "Már megint fontoskodtál." Persze, aki Apát nem ismerné, annak azért elmondom, hogy ezt 90%-ban viccnek szánja. De ez most nem annyira volt találó.
Anya hálát adott a Jóistennek, hogy mi találtuk meg a kislányt és a feltételezhető lelki sokktól eltekintve semmi baja nem esett és épben, egészségben megúszta felfedezőútját. Emellett mindezt intő jelnek vette és megfogadta, hogy ezentúl sokkal, de sokkal jobban vigyáz a gyerekeire.
Először is itt egy jó kis őszi kép (a boltból zsákmányolt zsömivel kiegészítve). A képen lévő dolgot mindenki töklámpásnak hívja. Megjegyzésként csak annyit, hogy ezt a helóvín-lázt már továbbfejlesztettem és a sima sütőtököt is töklámpásnak hívom.
Utána én következtem volna a vezetésben, de mire belélhettem volna úgy igazán magam, odajött a rendőrnéni és mondta, hogy most azonnal, technikai okokból mindenki hagyja el a gépjárművet, mert a gyerekek olyan iramban nyomogatták a rendőrautó szirénáját, hogy félő volt, hogy lemerül a kocsi akkumulátora és végleg a rendezvényen ragadnak.
De én már akkorra kezdtem eléggé fáradttá válni. Még élveztem egy kicsit a zötykölődést a villamoson hazafelé, a Duna felett, majd a metrózás örömének is átadtam magam, de ahogy a jól megszokott autónkhoz értünk, mély álomba zuhantam.
A délutáni alvás ezért elmaradt, így engem is levittek a wellness-részbe, ahol egy jót pancsiztunk apával. Számtalan medence, csúszda, ilyen-olyan pezsgőfürdő...
Anya amúgy mindig nagyon örül, amikor születésnapunk van és egy kis szeletet mindig lecsippent magának nem csak a tortából, hanem a boldogságunkból is. Bár nagyon szereti, amikor ilyen kis mazsolák vagyunk, mint én most (vagyis mostantól kezdve csak voltam!), mégis örül, hogy egyre nagyobbak leszünk. Mint a kedvenc meselemezemen (beszerezni és végighallgatni kötelező: 
