Egy kis guberálás

Azért tudjátok, guberálni nagyon jó dolog. Hangulata van. Mint amikor Anya néha ihletet kap és betér egy használtruha üzletbe. Nem azért, mintha nem engedhetné meg magának, hogy új dolgokat vásároljon magának vagy nekünk. Keresi azt a VALAMIT. Ami pont jó, mert jó a fazonja, a színe, pont hiányzik az őszi/tavaszi/téli/nyári kollekcióból, különleges, egyedi, stílusa van és nagyon, de nagyon jutányos áron hozzá lehet jutni. A legtöbbször azután nem vásárol semmit, de a vadászösztöne a keresés közben elcsitul. De néha megleli és nagyon büszke rá. És amikor aztán néha valaki megdícséri a kiszemelt, majd zsákmányolt darabot, ő csak szerényen megjegyzi, hogy: Á, ugyan már, ez csak egy pár forint volt...

Na, én is pont így vagyok ezzel. Először csak az etetőszék körül kezdődött. Megfigyeltem, hogy Anya nem elég gyors az étkezéseim utáni takarítással. Ami persze nem is csoda, néha több alultáplált gyermek is jóllakna azzal, amit én evés közben a földre, az etetőszékbe vagy csak a ruhámra dobálok. Mert ha az embernek még kicsi a keze és most kezdi el felfedezni a gravitáció működését, lássuk be, ez nem is csoda. Szóval mire visszaérkezünk evés után a kézmosásból, Anya még biztos nem tud mindent összetakarítani, erről ugye gondoskodom. Így hát segítek inkább szegénynek. Az etetőszékkel kezdem. Az ülőfelületén biztosan akad egy-két szelet husika, mandarin, kekszi vagy a felismerhetetlenségig összelapított túró rudi. De Anya máris otterem az asztaltörlő ronggyal és véget vet az élvezeteknek. De én erre már más terepet találok: az etetőszék alatti részek. Na, ott néha egész különlegességeket lehet találni! Reggel a tegnap estéről ottmaradt kenyérdarabkák, sajtikák és egyéb nyalánkságok. Az őseim este már igen felületesek. De sajnos, Anya már veszi is ki a számból és ugyanazt a két szót mondogatja, mint amikor a tévé távirányítóját teszem a fülem alá és jelentőségteljesen járkálok vele fel-alá. Nem szabad, nem szabad... vajon mit jelenthet?

A legújabb terepem a szemeteskuka. Néha-néha napközben, amikor már a nővérem szobájának összes játéka a szekrény előtt van és a cipőket is kipakoltam a cipősszekrényből, elsétálok a szemetes felé. Nagyon rafináltak a szüleim, de nem eléggé. Az asztalos bácsival egy szorítót tettek a konyhaszekrény azon ajtajára, ami mögött a kuka van, hogy ne tudjam kinyitni. Na, hát erőlködöm, erőlködöm, de nem is tudom. Viszont a mellette lévő ajtót ha kinyitom, onnan is egy megfelelő mozdulattal be lehet nyúlni a kukáig. Igaz, nem olyan egyszerűen, de azért néha sikerül. Felejthetetlen boldogságot okozott megkaparintani azt a kekszeszacskót! Anya dobta ki, még a szavidő lejárta előtt. Ez azért különlegesség, mert Anya nem egy kidobós típus. Bennünket is arra nevel, hogy becsüljük meg, amink van. A száraz zsömléket sem dobja ki soha, inkább melegszendvicset készít vagy olyasmit főz, amibe bele lehet dolgozni őket. De ezt a kekszet kidobta. HT keksz (sok embernek már önmagában ez is elégséges ok lenne a kidobáshoz) cukor nélkül, teljes kiőrlésű rostokkal dúsítva. Egészségesnek tűnik és igazából frissen állítólag ehető volt. Én nem tudom, akkor még ilyeneket nem kaptam, csak feldologzott formában, de most, pár hónappal a zacskó kinyitása után, a lakásban uralkodó átlag 60-70 %-os relatív páratartalom (= dzsungel fíling) mellett igazán sajátos átalalkuláson ment keresztül és ezt Anya is észrevette. De én megmentettem! Oldalról benyúltam a szemeteshez és kivettem a zacskót. Egy kis részen kinyitható volt és már diadalittasan falatoztam a megszerzett csemegét! Anya meg csak fogta a fejét, hogy most mit tegyen. Végül elvette tőlem (100 decibel sírás), de vígaszdíjként kaptam friss kekszet. Omlósat, cukrosat, frisset.

Azóta a sikeres zsákmányszerzés óta módszeresen járok a szemeteshez, hátha ismét rábukkanok valamire. Na nem mintha éhes lennék, hanem csak úgy... a sikerélmény kedvéért. Ma finom rántott husit ettem vacsorára. Ezt nem tudhattam, mert a hús össze volt turmixolva egy kis párolt zöldséggel és krumplival, és felismerhetetlen halmazállapotban került elém. Mindenesetre jóízűen belakmároztam belőle. Utána kaptam a szomszéd kisfiú szülinapi tortájából is. Nagyon szeretem az édességet és a torta is nagyon finom volt! Amikor már abból sem kértem, az Anya szerint azt jelenti, hogy részemről lezártnak tekintem az étkezést. Na, de mégis izgatta a fantáziámat, hátha megtalálom azt a VALAMIT a szemetes környékén. Odalopóztam. Nagy meglepetésemre kis darab rántott husi lógott ki a szemetes tetejéből, amit a bátyám hagyott meg. Azért ne gondoljátok, hogy nálunk cipőtalp méretű rántott húsok lógnak ki mindenhonnan. Ez már olyan kicsi volt, hogy a szomszéd kutya meg sem találta volna, ha valaki elé teszi, csak ha közvetlenül a szájába adja. De úgy gondoltam, nekem végül is ez pont elég is lesz, még ha nem is adják közvetlenül a számba. Na, gyorsan elkezdtem magamévá tenni. Az a galád anyám meg egyből észrevette. 110 decibel. A galádot utána visszavontam, mert gyorsan elővett és külön melegített nekem rántott husit. Az sem volt rossz, egy picikét még ettem belőle, ha már külön fáradozott vele miattam, csak hogy ne sértődjön meg szegény. De a zsákmányíz, azért az hiányzott belőle!