Illúziók világa

Noha nagyon színes kavalkád ez a világ, ahová születtem, azért egy-két dolog nem fér a fejembe.




Itt van mindjárt a telefon. Apa, Anya (de leginkább az utóbbi) csak beszél, beszél. Ígyhát én is, amikor megkaparintom vagy odaadják ("Nézd, Petike, a Papa akar veled beszélni!"), megfogom és én is beszélgetés közben fel-alá járkálok a lakásban. Ez egy ilyen vezetékes mobiltelefon, annak képzeljétek el. Na csak azt nem tudom ilyenkor, hogy hol is van benne a Papa. Beszélgetés közben néha meg-megállok és forgatom jobbról, forgatom balról, hátha egyszer csak rájövök a nagy titokra. Amikor vége lett az egyik beszélgetésnek, Apa megkérdezte tőlem hogy hol volt a Papa? Én meg mutattam, hogy a telefonban. De fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda.




A másik ilyen dolog a tévé. A tesóim előszeretettel ülik körül, amikor hétvégenként reggelente mese megy a tévében. De még a szüleim is ott vannak, amikor a különféle zenés tehetségkutató műsorokat adják. Azokat én is nagyon szeretem. Odaülök melléjük és lelkesen tapsolok, amikor a tévében is tapsolnak.

Először csak a tévé hátoldalát környékeztem meg: vajon ott lehet bejutni a műsorba? De akárhogy is kapargattam a hátlapot, nem történt semmi. Csak egy dolog történt: Apa odajött és rámszólt, hogy ne birizgáljam a tévét, mert akkor nem hallja az adást és különben is, kisgyerek ne játsszon elektromos szerkezettel. Na jó, ha nem, hát nem, akkor majd máshonnan! A következő délelőtt Anyát hívogattam. Amikor meglátott, alig hitt a szemének. A tévé tetején ültem és onnan kértem segítséget, hogy valaki vegyen már le onnan, mert felmászni még csak-csak sikerült, de valahogy fennrekedtem. Nyugi, nem az új típusú LED tv-nk van, hanem az a hagyományos képcsöves. A következő kísérlet egy rajzfilm alatt volt. Ha valaki nem ismerné: a Noddy egy nagyon színes, nagyon kedves mesefilm, ahol a szereplők 3 dimenzióban mutatva igen élethűvé válnak. Onnan én sem hiányozhatok! Nekiveselkedtem és egyből a lényeg felől kezdtem el közelíteni a kérdést: megpróbáltam bemászni a képbe! Sajnos nem sikerült, pedig felemeltem a lábamat egészen a tv-állvány tetejéig.

A mesekönyvek sem hagyják nyugodni az embert! Anyával jelenlegi kedvenc könyvemet, az Őszi böngészőt nézegettük egyik este, lefekvés előtt. Ebben van egy olyan kép, ami egy áruházat mutat, ahol is van egy játékbolt, tele mindenféle játékkal. A játékbolt előtt játszani is lehet a kitett játékokkal. Ott pont egy hasonló anyuka ül, mint az én anyukám, egy hasonlóforma kisgyerekkkel, mint én és kettejüket egy mászóalagút köti össze, amiből a kisgyerek éppen most mászik ki. Mint Anya és én! Eme helyzetet felismerve nagyon ideges lettem. Anya elkövette azt a hibát, hogy rájött feszültségem okára és kijelentette, hogy jó, majd elmegyünk mi is egy ilyen helyre. Nekem még eléggé szelektív a hallásom és csak a "megyünk" maradt meg az eszemben. Úgy pizsamában kiszaladtam az előszobába és elkezdtem a bundás cipőmet magamra rángatni.

A következő csalódást egy fényképes mesekönyv okozta. Ebben különféle tárgyak vannak témakörönként csoportosítva lefényképezve, hogy a kisgyerek, azaz én ezeket felismerve könnyedén meg tudja tanulni a dolgok nevét. Addig semmi gond nem volt, ameddig a ruházati és a különféle háztartási eszközök voltak soron. De amikor az ételek következtek, benne olyan ínycsiklandozó finomságokkal, mint a csoki, torta és fagylalt, akkor elszakadt a cérna! Próbáltam nagyon, de nagyon kivenni mindezeket. Nem ment. Utána odanyomtam Anya kezét is, ő már annyi mindenben segített, hátha ez is sikerül majd neki.

Azt már könnyedén el tudjátok ezek után képzelni, mit szóltam az étteremben látott óriási fagyiplakáthoz. Nagyon mérges vagyok az ilyen dolgokra. Hogy ez miért jó a felnőtteknek???

A vadmotoros

Fotó: Pozsonyi Veronika

Úgy érzem, erről most kell, hogy írjak, mert 3 óra leforgása alatt ketten is ennek neveztek. Hát, nem is tudom... Lehet, hogy igazuk van?

Tudjátok, arról a kis háromkerekű járgányról van szó, amin a legkisebbek is élvezhetik a száguldás örömét és egyben gondoskodnak szüleik folyamatos megfelelő fizikai kondícióban tartásáról és reflexeik kifogástalan működéséről. A lábbalhajtós kismotor kíváló magyar találmány és egyenlőre még gyártmány is! Fejleszti a gyerekek egyensúlyközpontját, mozgáskoordinációját: feszültséglevezető és gyermekfárasztó is egyben. Megkönnyíti a mozgékony, babakocsiban már meg nem ülő, de még lassú és minden arra elhaladó autó esetén megálló, viszont cipelve hosszú távon már igencsak súlyos csöppségek szüleinek dolgát, amikor is azt szeretnék, hogy csemetéjük megfelelő tempóban közlekedjen. A megfelelő irány kérdését most inkább ne fírtassuk.
Anya látván más csöpp vadmotorosok száguldozását, megfogadta, hogy ő bizony nem vesz holmi kisgyerekének ilyen dolgot, mert iszonyatos sebességekre készteti a gyerekeket és különben is, valahol olvasta, hogy a gyerekek lába elgörbülhet tőlük. Ezért a bátyám (szegény próbagyerek!) kétéves volt, mire megkapta az első kismotorját. A nővéremet viszont már készen várta eme családi örökség, ezért ha már elöl volt, gyorsan ki is próbálta és ilyen formán jól el is használta. Anya meg ugyan mi mást is vehetett volna első szülinapomra, mint amire már tudta, hogy biztosan szükségem lehet: egy új kismotort. Először még nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Megfogtam a kormányánál és mintha tologatós játék lenne: nekiveselkedtem és csak toltam, toltam. Egy idő után rá is ültem, de valahogy az a motor csak nem akart elindulni. Anya meg tologatott rajta a kertben és látta, hogy nagyon élvezem. Én is láttam, hogy motorozni jó, ezért aztán le sem akartam róla szállni. Ahogy megtanultam vele menni, úgy Anya kivitt motorozni az utcára! Az a feeling, gyerekek!!! Amikor nem vagy már beszorítva a kert kerítései közé, hanem csak úgy száguldasz, egyenesen, bele a világba! Még a játszótéren sem álltam meg egy kis hintázásra, csak egyszerűen keresztülszáguldottam rajta. Azóta mindehova viszem a kismotoromat: amikor a játszótérre megyünk, amikor a papáékhoz megyek vagy amikor a dédihez megyek látogatóba.


Fotó: Pozsonyi Veronika

Autóval megközelíthető helyszínek esetén a motort csak a kocsi csomagtartójáig viszem, ágaskodok egy kicsit és beleteszem. Ha az ember kertes házban lakik, ahol gyakoriak a szintemelkedések: teraszra fel, teraszról le, előbb-utóbb kénytelen ezeken az akadályokon is átverekednie magát. A motoromat általában ilyenkor vagy felrakom és utánamegyek. Lefelé egyszerűbb a helyzet: két-három lépcsőfokot már megtanultam legurulni úgy, hogy megérkezvén még mindig a motoron ülök.

Ha épp nem motorozok, árulkodó jelek akkor is tájékoztatnak mindenkit ezen hobbimról. A cipők orra hamarabb kopik le zokni szintig, mint ahogy azokat kinőném. Leleményes gyártók már kifejlesztettek eme problémára is egy megoldást: a cipőorrvédő. Ezt rá kell húzni a cipő orrára, csattal rögzíteni a boka irányában és mehet a száguldás!

Úgy, mint ahogy azt bátyám tette, amikor nyaralás alatt a hosszú sétányon a száguldás hevében csak ment, ment... És amikor Anya rászólt, hogy: "Danikám, vigyázz egy kicsit a nénikre, bácsikra!", ő illedelmesen elkiáltotta magát, hogy: "Vigyázat!!!", mielőtt még belegurult hátulról a lábukba. Azt Anya azóta sem érti, hogy tudta megtanulni, hogy minden útkereszteződés előtt egy pillanat alatt megállt és türelmesen várakozott - szívinfarktust hozva ezzel az arrajáró autósokra, akik csak azt látták, hogy egy gyerek menetkészen ül a motorján az útkereszteződésben. Én még ezt nem tanultam meg, csak a nővérem, aki persze szintén egy új motort kapott. Bár ő már igencsak kinőtt a motorozásból, még mindig nagyon ragaszkodik a motorozáshoz. Én meg mindig megyek utána mindenhova és így Anyának elég csak a nővéremmel megbeszélni az útvonalat.

Nem csak őutána. Ma a barátommal, Zalánnal motoroztunk. Őt már régóta ismerem, tornázni is együtt jártunk. Anyukáink is ott voltak. Ez még abban az időszakban történt, amikor még akárhova is mentünk, anyukánkat is mindenhova vittük magunkkal. Ma eredetileg játszótérre készültünk, de a lefolyó záróelemein való motorozás annyira jó, kattogó hangot adott ki, hogy azt nem lehetett megunni!

Fotó: Pozsonyi Veronika

A lejtőn való száguldás élményéről nem is beszélve. A legtöbb közintézmény előtt van kis lejtő, ahol a motorral közlekedők száguldhatnak fel és alá. Nagyszerű, hogy mostanában az esélyegyenlőség nevében már egyre több helyen gondolnak az ilyen kismotorosokra is!

A magasságok meghódítása

Apának és Anyának jó, mert ők mindent látnak és mindent elérnek. Ezzel én is pont így vagyok. Addig húzom Anya nadrágját, ameddig a nevezett helyszínt el nem érjük és ott ellentmondást nem tűrő hangon az értésére adom, hogy én is szeretnék valamit látni, ott, a magasban. Mondjuk elővenni a nővérem szekrényéből a számomra elérhetetlen magasságokba száműzött apródarabos, törékeny (néha a sorrend felcserélődik) játékokat vagy csak úgy kíváncsiságból belekukkantani a lábosba, hogy Anya már megint milyen finomsággal szeretne engem megörvendeztetni. És ha már ott vagyunk, akkor már persze szeretek vele közelebbről is megismerkedni.

De sokszor ez nem elég, mert Apa vagy Anya nincs mindig kéznél. Ugye, ismeritek az ismeretlen szerző versét? „Kicsi vagyok, székre állok…” A vers valóságos elemeken nyugszik, mert mostanság éppen ezt próbálgatom. Kisbabával még nem rendelkező háztartások tagjai kedvéért elárulom, hogy a magasság meghódításának problematikájára a legkézenfekvőbb célalkalmatosságot már a babaeszközgyártók is kifejlesztették: a fellépőt. Ez tulajdonképpen egy kis, alacsony zsámolyszerű dolog, amin egy pár gyermekláb kényelmesen elfér. A nővérem jóvoltából ez már stabilan telepítve van minden olyan helyiségben, ahol mosdó található. Azaz hogy eddig ott voltak. Először én is csak azzal próbálkoztam, hogy „Jaj, de jó lesz, ezentúl majd én is elérem a mosdót!” De miután már sokadszorra is csak a mosdó pereméig jutottam el, mégpedig úgy, hogy buksimat mindig ebbe beleütöttem, rájöttem, hogy ezt jelenleg még nem nekem találták ki. Eközben viszont felismertem, hogyha valamit el akarok érni, csak oda kell vinnem a fellépőt és máris közelebb leszek hozzá! A fellépő mostanában új helyeket ismer meg a lakásban. Remekül odavihető a konyhába, így a pultról most már a maradék legbelülre tolt dolgokat is vígan leveszem: a kenyereskosarat (vajon mi lehet benne?), az otthagyott csészét benne a citrommal (júj, de savanyú volt!), vagy a nővérem vizesüvegét. Ami persze tele volt és nyitva. Az átöltöztetés és a ruhák megszáradása után a következő lépcsőfok felé vettem az útirányt, ami a nővérem szobájában volt.

Az ott lévő kis rajzolós asztalra ha felállok, könnyűszerrel át tudok mászni a játéktartó komód tetejére. Ez hozzá van támasztva az ablakpárkányhoz: a komódról csak egy lépés és elém tárul a világ, a szomszéd néni macskájával! Gyengébb idegrendszerű olvasóim kedvéért hozzáteszem, hogy ezt (eddig) csak a szüleim jelenlétében tettem.

A következő kedvencem a játéktartó láda. Nem elég, hogy görgők vannak az alján és a játékok kiborítása után bármit bele lehet rakni és azt az egész lakásban körbe lehet a ládában tologatni, de kíválóan bele is lehet ülni. Sőt, a tesóim vagy Anya jobb napjain még tologani is szokott benne a folyósón! De ez mind semmi ahhoz képest, amikor rájöttem, hogy a játékosládát le is lehet fordítani és akkor óriásfellépőként funkcionál! Ma sikeresen lepakoltam (volna) a segítségével a virágokat az ablakpárkányból. Azért a volna, mert Anya sajnos megint résen volt és röptében elkapta a cserepet. A játékosláda segítségével nővérem szobájának a villanykapcsolóját is már majdnem elértem! Csak fogja az ember a ládát, odatolja a kapcsoló alatti székhez, majd felmászik először a ládára, majd a székre, egy kis nyújtózkodás és… ha nincs ott Anya és idejében el nem kap, biztosan leesek.

Itt szeretném megjegyezni még, hogy Apa a múltkor nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta, hogy benne vagyok a számítógépben. És tényleg benne voltam! Először feltornáztam magam az íróasztal előtti székre, onnan már csak egy lépés volt elérni az íróasztalt. Miután felmásztam, gondoltam, megpihenek egy kicsit és leültem. Mit csináljak, ha ott volt a laptop és ilyen rendetlenek, hogy nem csukják le a tetejét?

Szóval láthatjátok, a távolságok után most már a magasságok sem jelentenek akadályt. Már csak a mélység leküzdésével kellene valahogy megküzdenem. Ami akkor még csak-csak megy, ha nincs ott Anya. De amikor ott van, addig kiabálok neki az asztal tetején, ameddig le nem vesz. Csak azért, hogy utána újra fel tudjak mászni! És ez a meztelen igazság.

Kutatómunka

Azt mondják, hogy aki keres, az talál. Én ennek jegyében egész nap keresek valamit. Csak még nem jöttem rá, hogy tulajdonképpen mit is keresek. Na, de Nektek elárulom, hogy igaziból nem keresek semmit, csak pakolászom ezt-azt-amazt. A leginkább az érdekel, amit a többiek csinálnak és én is nagyon szeretnék bekapcsolódni a tevékenységükbe. A tesóim ezt még nem értik és azt hiszik, hogy állandóan el akarom venni tőlük a játékukat vagy amivel éppen foglalkoznak. A nővérem erre általában őrült visítással, a bátyám pedig kioktatással, azaz hangos: "Petike, ezt nem szabad!" felszólítással reagál.


A legkedvesebb foglalatosságom mostanában a főzés, mert eközben nagyon jól lehet pakolni. Ez leginkább úgy igaz, hogy miközben Anya főz, én pakolok. A kedvencem természetesen a fazekak, lábosok szekrénye, de ezt Apa és Anya nem engedi, mert félnek, hogy leütögetem a zománcot az edényekről. Ehelyett Anya a konyhai kiegészítők világát adta át nekem: fém keverőtálka tepsivel, hozzá fakanál vagy keverőedény kancsója, óriás méretű fakanállal. Na, ezeket nagyon szeretem! Próbáltátok már, hogy az milyen, amikor lefordítjátok a fém keverőtálkát és nagyokat üttök rá a fakanállal? Utána pedig felfordítjátok és úgy. Majd beleteszitek mindezt egy fém tepsibe és úgy is. Anya szerint ekkor még a halottak is felébredenek. Egyszer próbáljátok ki, nagyon jó móka!


Főzés közben nagyon jól tudok újságokat is pakolni. A bátyám notórikus papírgyűjtő. Az iskolában osztálypénzt, a legtöbb papírt behozók szabadnapot kapnak az összegyűjtött papírokért. Ebben én is segítek. A papírok a konyhai kiegészítők mellett tárolódnak, ha az előbbit megunom, utána csak egy lépés a következő szekrényajtó. Már előre megdolgozom a papírokat, hogy megkönnyítsem a későbbi újrahasznosítást: a megszerzett újságokat kis fecnikre tépem. Néha ezt a fogammal teszem és ekkor Anya a bátyámtól már jól ismert felszólítást ismételgeti (vajon mit jelenthet?).


A papírok mellett vannak a szemeteszacskók. Tudtátok, milyen hosszú kígyót lehet egy ilyen csomag szemetesből legurítani?


Az előtérben lévő szekrény is tele van papírokkal, de ezek sokkal kevésbé érdekesek, mert nem olyan színesek. A múltkor ezeket is kipakoltam és már kezdtem volna őket is egy kicsit megdolgozni a fent említett technikával, amikor is Anya ezt meglátta és valami hivatalos papírokat meg a fent ismételt kifejezést emlegetve elvitt engem a tett helyszínéről, a papírokat meg gondosan visszarendezgette. Akartam volna mondani, hogy kár azt annyira berendezni, de nem tudok még beszélni, ezért csak hagytam.

A fürdőszobában lévő szekrény is a kedvenc vadászterületeim közé tartozik. Anya a vegyszereket, tisztítószereket már jó előre gondosan elpakolta, de azért maradt még nekem egy-két dolog, ami érdekel. Itt vannak például Apa dezodorai és fogkrémei. Nagyon szép, fémes csengésük van, ahogy összeütögetem őket. A nővérem fürdőjátékaival is nagyon szeretek játszani, fürdésen kívül is.

A bátyám már résen van és mindig bezárva tartja előttem a szobáját. De azért nagy ritkán, amikor nyitva hagyja az ajtót, beosonok. A bátyám szobájában elég nehéz magam kiismerni a néha szanaszét pakolt dolgok között, de az iskolatáskáját, azt mindig megtalálom. Nagyon szép színes füzetek, ceruzák vannak benne, nem is beszélve a bátyám társadalmi kapcsolatai hozadékaként becipelt Kinder tojás figurákról, meg a csapkodásra használható jó kis félliteres palackokról. Néha, amikor még eléggé ügyes tudok lenni és a bátyámnak nem sikerül kipakolnia az uzsonnamaradékait a táskából, még egy-egy kis csemegéhez is hozzá tudok jutni!

A lakásban még a spejzot szeretem. Itt tartják az összes takarítóeszközt: vödröt, felmosómopot, lapátot is. Azokkal leverni Anya féltett Zsolnay-készletét nem egy kispályásnak való feladat. Mindig megkísérelem, de akkor mindig felhangzik az a jól ismert mondat ("Petike, nem szabad!"). Azóta sem tudom, miért jönnek mindig ezzel. Mindenesetre érdekes, ilyenkor soha nem hívnak Gödinek (ez a Gödény név lebutított változata, ha valaki nem jött volna rá magától).

Van egy pontja az otthonunknak, ahol semmi érdekes nincs, minden csupa unalom. Tele van színes készségfejlesztő és kevésbé készségfejlesztő, zenélő vagy néma labdával, elefánttal, macival, kockával és sok más, hasonlóan unalmas dologgal. Na, ezt a helyiséget már nem annyira kedvelem, ezért ide maximum csak aludni járok... De azt is csak azért, mert visznek.

A kertben

A kertben az a jó, hogy nagyon sok érdekes dolgot rejteget. Nagyon élvezem, hogy most már tényleg vége a télnek és menthetetlenül megérkezett a tavasz! Abban a nagy hóban csak csetlettem-botlottam és csúszkáltam. A telet nem olyannak találták ki, aki még nem áll teljesen biztosan a lábán. Meg az a sok, kényelmetlen ruha, amiben nem tudok kényelmesen mozogni... Anya ráadásul előszeretettel öltöztetett úgy, mintha éppen egy szibériai expedícióra készülnénk - holott csak a nővéremért mentünk, a három háznyira lévő óvodába.

Itt van mindjárt a bejáratnál a vízóraakna fedele. Egy kb. 60x60 cm-es fémlapot képzeljetek el, amire ha az ember rááll, igen sajátos zörgő hangot képes kiadni magából. Nagyon jól lehet rajta tipi-topizni! Ja, hogy nem is tudjátok, mi az a tipi-topizás? Igazából ezt Anya nevezte így el. Felálltok, fogjátok a kis lábaitokat és szorosoan egymás mellett tartva őket, helybenjárásban topogtok. Így és most már tipi-topiztok is!
A vízóraakna fedelétől már csak egy lépés a szomszéd kutyája. Neki nincs neve, a szomszédok is "A kutya" néven emlegetik. Mi a Kutyi nevet aggattuk rá. Nagyon békés állat, nagyon szeretem! Annak ellenére, hogy a múltkor megkapott, mert azt hitte, azért nyúlok át a kerítésen, mert nekem is arra a szendvicsdarabra fáj a fogam, amit a nővérem adott át neki az óvodából ebéd után hazajövőknek járó, csomagolt uzsonnából. A nővérem az állatokkal nagyon jószívű, előszeretettel eteti Kutyit. Biztosan csak azért, hogy ne lehessen mondani, hogy a kutya sem eszi meg az ovi uzsonnáját. Amúgy ez egy okos kutya, mert én tényleg az uzsonnát akartam elvenni. Na, nem megenni, csak megszerezni előle. Anya mostanában nem enged közel Kutyihoz, de azért azt ő is belátta, hogy a kutya tényleg okos és nem akart engem bántani, mert akkor sokkal nagyobbat is tudott volna harapni.
A ház mellett van egy egészen kicsi vízcsap fedlap. Az is nagyon klassz! Ki lehet venni a betonjárdából, ami azért jó, mert ezáltal egészen könnyű hozzáférni és meg lehet rágcsálni.
A ház oldala mentén húzódó kerítés mellett közvetlenül van a szomszéd kisfiú homokozója. Nagyon szeretem nézni, ahogy ott játszik és azt méginkább, ha beszél hozzám. A múltkor nagyon megtetszett az egyik homokozólapát. Meg is ragadtam, de azon a kerítésen valamiért egyáltalán nem tudtam áthúzni, pedig húztam, cibáltam! A szomszéd kisfiú anyukája nagyon kedves volt és átadta nekem a lapátot. De az úgy nekem akkor már nem kellett.
Ott van még a kerti partvis. Már nincs olyan hosszú nyele, mint a rendes partvisoknak általában, mert már az is letörött szegénynek. Viszont így nagyon könnyen irányítható és cipelhető az egész kerten keresztül!
A kert végében nekünk is van egy kis homokozónk. A nagyok mindig a lapátot használják, amikor a vödörbe a homokot belepakolják. Szerintem ez teljesen felesleges, sokkal egyszerűbb kézzel ezt megoldani. Most már be is tudok mászni a homokozóba és ki is tudok belőle jönni, teljesen egyedül! Múltkor a homokot is megkóstoltam. Az orvosok szerint egy gyereknek kétéves koráig két kg koszt meg kell ennie, tehát még nagy feladat előtt állok. Anya szerint a többiek biztosan azért ilyen okosak és egészségesek, mert ezt nekik simán sikerült megduplázniuk, tehát én sem maradhatok le tőlük!
A kertben áll egy szép, nagy fenyőfa. Ez a kert egyetlen fája, de ez viszont hatalmas. Anya azt mondja, hogy ezért ősfás a telek. Na, ezt én nem tudom, mit jelent, mindenesetre sok toboz hullik le róla, amiket kíválóan lehet a homokozóvödörbe cipelni.
A többi szomszéd is nagyon kedves. A telek másik oldalán, illetve a telek végében egy-egy nagyon kedves néni és bácsi lakik, olyan igazi nagymama és nagypapa korúak mindannyian. Amióta megtanultam integetni, az az első, amikor kimegyek és meglátom őket, hogy odaszaladok hozzájuk és integetek nekik. Ők meg mindig azt mondják, hogy: Nahát, már mekkora nagy ez a Petike! (Ők nem tudják, hogy az igazi nevem Kisgödény!) Még csak most született és már szalad! Nemsokára már udvarolni fog!
Na, ezt aztán végképp nem értem. Azt, hogy udvar meg kert, már kezdem kapisgálni és emiatt mindig nagyon izgatott vagyok, ha Anya bent, a lakásban hirtelen egyszer csak cipőt és sapkát ad rám. Egyből megindulok az ajtó irányában és nyúlok a kilincshez, hátha már elérem! De sajnos még nem, ezért aztán bosszant is, hogy mindig meg kell várnom Anyát és nem tudok egyedül kimenni! Anya pedig nem enged, mert a múltkor is valami növénydarabot vett ki a számból. Pedig én csak a két kg-hoz szükséges anyagot gyűjtöm!