Illúziók világa

Noha nagyon színes kavalkád ez a világ, ahová születtem, azért egy-két dolog nem fér a fejembe.




Itt van mindjárt a telefon. Apa, Anya (de leginkább az utóbbi) csak beszél, beszél. Ígyhát én is, amikor megkaparintom vagy odaadják ("Nézd, Petike, a Papa akar veled beszélni!"), megfogom és én is beszélgetés közben fel-alá járkálok a lakásban. Ez egy ilyen vezetékes mobiltelefon, annak képzeljétek el. Na csak azt nem tudom ilyenkor, hogy hol is van benne a Papa. Beszélgetés közben néha meg-megállok és forgatom jobbról, forgatom balról, hátha egyszer csak rájövök a nagy titokra. Amikor vége lett az egyik beszélgetésnek, Apa megkérdezte tőlem hogy hol volt a Papa? Én meg mutattam, hogy a telefonban. De fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda.




A másik ilyen dolog a tévé. A tesóim előszeretettel ülik körül, amikor hétvégenként reggelente mese megy a tévében. De még a szüleim is ott vannak, amikor a különféle zenés tehetségkutató műsorokat adják. Azokat én is nagyon szeretem. Odaülök melléjük és lelkesen tapsolok, amikor a tévében is tapsolnak.

Először csak a tévé hátoldalát környékeztem meg: vajon ott lehet bejutni a műsorba? De akárhogy is kapargattam a hátlapot, nem történt semmi. Csak egy dolog történt: Apa odajött és rámszólt, hogy ne birizgáljam a tévét, mert akkor nem hallja az adást és különben is, kisgyerek ne játsszon elektromos szerkezettel. Na jó, ha nem, hát nem, akkor majd máshonnan! A következő délelőtt Anyát hívogattam. Amikor meglátott, alig hitt a szemének. A tévé tetején ültem és onnan kértem segítséget, hogy valaki vegyen már le onnan, mert felmászni még csak-csak sikerült, de valahogy fennrekedtem. Nyugi, nem az új típusú LED tv-nk van, hanem az a hagyományos képcsöves. A következő kísérlet egy rajzfilm alatt volt. Ha valaki nem ismerné: a Noddy egy nagyon színes, nagyon kedves mesefilm, ahol a szereplők 3 dimenzióban mutatva igen élethűvé válnak. Onnan én sem hiányozhatok! Nekiveselkedtem és egyből a lényeg felől kezdtem el közelíteni a kérdést: megpróbáltam bemászni a képbe! Sajnos nem sikerült, pedig felemeltem a lábamat egészen a tv-állvány tetejéig.

A mesekönyvek sem hagyják nyugodni az embert! Anyával jelenlegi kedvenc könyvemet, az Őszi böngészőt nézegettük egyik este, lefekvés előtt. Ebben van egy olyan kép, ami egy áruházat mutat, ahol is van egy játékbolt, tele mindenféle játékkal. A játékbolt előtt játszani is lehet a kitett játékokkal. Ott pont egy hasonló anyuka ül, mint az én anyukám, egy hasonlóforma kisgyerekkkel, mint én és kettejüket egy mászóalagút köti össze, amiből a kisgyerek éppen most mászik ki. Mint Anya és én! Eme helyzetet felismerve nagyon ideges lettem. Anya elkövette azt a hibát, hogy rájött feszültségem okára és kijelentette, hogy jó, majd elmegyünk mi is egy ilyen helyre. Nekem még eléggé szelektív a hallásom és csak a "megyünk" maradt meg az eszemben. Úgy pizsamában kiszaladtam az előszobába és elkezdtem a bundás cipőmet magamra rángatni.

A következő csalódást egy fényképes mesekönyv okozta. Ebben különféle tárgyak vannak témakörönként csoportosítva lefényképezve, hogy a kisgyerek, azaz én ezeket felismerve könnyedén meg tudja tanulni a dolgok nevét. Addig semmi gond nem volt, ameddig a ruházati és a különféle háztartási eszközök voltak soron. De amikor az ételek következtek, benne olyan ínycsiklandozó finomságokkal, mint a csoki, torta és fagylalt, akkor elszakadt a cérna! Próbáltam nagyon, de nagyon kivenni mindezeket. Nem ment. Utána odanyomtam Anya kezét is, ő már annyi mindenben segített, hátha ez is sikerül majd neki.

Azt már könnyedén el tudjátok ezek után képzelni, mit szóltam az étteremben látott óriási fagyiplakáthoz. Nagyon mérges vagyok az ilyen dolgokra. Hogy ez miért jó a felnőtteknek???

Halottak napja

Nagyi minden évben Halottak napja felé közelítve újra és újra elmondja: nem szabad a gyerekeket a temetőbe vinni. Még beleeshetnek valami sírgödörbe (Anya emlékszik, hogy őt is ezzel riogatták gyermekkorában), valaki elviszi őket és különben is: a temető nem gyereknek való.
A szüleim ezzel szemben úgy gondolják, hogy semmi rossz dolog nem történik egy gyerekkel a temetőben, meg különben is: egyedül itthon ilyen kicsi gyerekek (már a nővérem meg én) mégsem maradhatnak. Így aztán mint minden évben, most is elmentünk együtt a temetőbe.

Én még nem igazán tudom, mi ez az egész dolog. Mindenesetre a szépérzékem már kialakulóban van és ennek megnyilvánulásaként minden virágra azt mondom, hogy "szép". Így aztán több szál "szép"-pel és fél tucat mécsessel felvértezve magunkat kilátogattunk apukám szeretteinek sírjához.

Azt mondják, aki a tűzzel játszik, az bepisil. Na, hát nem tudom, hogy ez másnál már bebizonyosodott-e vagy sem, de nálam ez kétségkívül így van. Az egész egy nagy, teli cumisüvegnyi baracklével kezdődött. Anya gondosan becsomagolta és arra gondolt, hogy: "Milyen jó lesz, hogy ebben a szép, napsütéses időben ki tudunk menni a temetőbe! Petike majd alszik egy kicsit a kocsiban (ennek előkészítéseként szükséges a nagy üvegbaracklé) és kipihenten ébredve sétál egy kicsit a jó levegőn a temetőben." Apa még hozzátette, hogy mindig hűvös és kellemetlen idő szokott lenni Halottak napján és megörülvén a napsütésnek és az enyhe időnek, minden hagyományt és konvenciót felrúgva beleegyezett, hogy a délutáni alvásidőben menjünk a temetőbe.

Nos, a baracklé köszönöm, jól esett. Utána a nővéremmel az út során az egyszer csak a távolban felbukkanó lovacskákat, bocikat és egyéb vidéki látványosságokat figyeltük. Aztán beleraktak a babakocsiba és mentünk a sírokhoz. Arrafelé nem murvával szórják körbe a sírokat, mint más helyen, hanem gondosan elgereblyézik a be nem vetett részeket. Halottak napja előtt egy nappal a közeli rokonok kimennek, rendbehozzák a sírt és környékét, hogy Halottak napján, amikor jönnek a többi, távolabbi rokonok, megfelelő gondozottsági állapotban legyenek a sírok előkészítve. Na, gondolhatjátok, Anya és Apa hogy ugrált folyamatosan körülöttem és hogy próbálta menteni a gereblyecsíkokat az árulkodó 22-es lábnyomtól. A virágokat a nővérem elhelyezte a vázákban és valami versikét is mondogattak Anyával. Apa szerint imádkoztak.

Na, de ezután következett az esemény fénypontja: a mécseselhelyezés! Hogy mindenki kivegye a részét a dologból: Anya táskájában voltak a mécsesek, a nővéremnél a gyufák, Apa gyújtotta meg a mécseseket és én is nagyon nemes feladatot kaptam. Én raktam fel a mécsesek tetejét, hogy a lángot ne vigye el holmi kósza novemberi szél. Ez volt az igazán testreszabott feladat! Itthon is mindenkire rászólok ("Tete!"), ha a tesóim nem rakják vissza a tejéjét a ketchupra vagy az uborkásüvegre.

A szüleim nyomatékosan a tudomásomra hozták, hogy a mécses, az forró. Tudták, hogy én tudom, a forró mit is takar, már voltak tapasztalataim... Ha Anya túlmelegíti az ebédet, akkor mindig mondja, hogy forró és akkor szorgalmasan fújja és én is besegítek. De mint mondják, az éhség nagy úr és egyszer-egyszer már előfordult, hogy minden szülői intelem ellenére be-bekapkodtam egy pár falatot. Utána meg ugyanez, csak visszafelé. Meg amikor a sütőben sül valami finomság, a szüleim szintén ugyanezt mondogatják. Rafináltak amúgy ezek a mai sütők. Régen megégette magát velük a gyerek és kész. Onnantól kezdve minden gyerek tudta, hogy a sütő, az bizony forró. Most meg a dupla ajtajú, hőszigetelt sütő alig-alig melegszik át és gyerek legyen a talpán, aki ennek ellenére is tudja, hogy a sütő, az bizony belül 200 fokos is lehet! Szóval az első mécses meggyújtása után a temető összes mécsesét elkezdtem megvizsgálni: most ég vagy nem ég? Ezt kegyeleti okokból a szüleim erősen megtíltották, de azért a rokonaim sírjánál -persze csak kívülről - megnézhettem.

És hát ugye, mint ahogy azt már jeleztem, aki a tűzzel játszik, azt bizony kellemetlen meglepetések érhetik. Hazafelé megálltunk a másik dédimamámnál, aki nagyon kedves volt és csokival kínált bennünket (honnan tudta, hogy szeretem?), erre persze megszomjazik az ember. A többit meg már tudjátok.