Halottak napja

Nagyi minden évben Halottak napja felé közelítve újra és újra elmondja: nem szabad a gyerekeket a temetőbe vinni. Még beleeshetnek valami sírgödörbe (Anya emlékszik, hogy őt is ezzel riogatták gyermekkorában), valaki elviszi őket és különben is: a temető nem gyereknek való.
A szüleim ezzel szemben úgy gondolják, hogy semmi rossz dolog nem történik egy gyerekkel a temetőben, meg különben is: egyedül itthon ilyen kicsi gyerekek (már a nővérem meg én) mégsem maradhatnak. Így aztán mint minden évben, most is elmentünk együtt a temetőbe.

Én még nem igazán tudom, mi ez az egész dolog. Mindenesetre a szépérzékem már kialakulóban van és ennek megnyilvánulásaként minden virágra azt mondom, hogy "szép". Így aztán több szál "szép"-pel és fél tucat mécsessel felvértezve magunkat kilátogattunk apukám szeretteinek sírjához.

Azt mondják, aki a tűzzel játszik, az bepisil. Na, hát nem tudom, hogy ez másnál már bebizonyosodott-e vagy sem, de nálam ez kétségkívül így van. Az egész egy nagy, teli cumisüvegnyi baracklével kezdődött. Anya gondosan becsomagolta és arra gondolt, hogy: "Milyen jó lesz, hogy ebben a szép, napsütéses időben ki tudunk menni a temetőbe! Petike majd alszik egy kicsit a kocsiban (ennek előkészítéseként szükséges a nagy üvegbaracklé) és kipihenten ébredve sétál egy kicsit a jó levegőn a temetőben." Apa még hozzátette, hogy mindig hűvös és kellemetlen idő szokott lenni Halottak napján és megörülvén a napsütésnek és az enyhe időnek, minden hagyományt és konvenciót felrúgva beleegyezett, hogy a délutáni alvásidőben menjünk a temetőbe.

Nos, a baracklé köszönöm, jól esett. Utána a nővéremmel az út során az egyszer csak a távolban felbukkanó lovacskákat, bocikat és egyéb vidéki látványosságokat figyeltük. Aztán beleraktak a babakocsiba és mentünk a sírokhoz. Arrafelé nem murvával szórják körbe a sírokat, mint más helyen, hanem gondosan elgereblyézik a be nem vetett részeket. Halottak napja előtt egy nappal a közeli rokonok kimennek, rendbehozzák a sírt és környékét, hogy Halottak napján, amikor jönnek a többi, távolabbi rokonok, megfelelő gondozottsági állapotban legyenek a sírok előkészítve. Na, gondolhatjátok, Anya és Apa hogy ugrált folyamatosan körülöttem és hogy próbálta menteni a gereblyecsíkokat az árulkodó 22-es lábnyomtól. A virágokat a nővérem elhelyezte a vázákban és valami versikét is mondogattak Anyával. Apa szerint imádkoztak.

Na, de ezután következett az esemény fénypontja: a mécseselhelyezés! Hogy mindenki kivegye a részét a dologból: Anya táskájában voltak a mécsesek, a nővéremnél a gyufák, Apa gyújtotta meg a mécseseket és én is nagyon nemes feladatot kaptam. Én raktam fel a mécsesek tetejét, hogy a lángot ne vigye el holmi kósza novemberi szél. Ez volt az igazán testreszabott feladat! Itthon is mindenkire rászólok ("Tete!"), ha a tesóim nem rakják vissza a tejéjét a ketchupra vagy az uborkásüvegre.

A szüleim nyomatékosan a tudomásomra hozták, hogy a mécses, az forró. Tudták, hogy én tudom, a forró mit is takar, már voltak tapasztalataim... Ha Anya túlmelegíti az ebédet, akkor mindig mondja, hogy forró és akkor szorgalmasan fújja és én is besegítek. De mint mondják, az éhség nagy úr és egyszer-egyszer már előfordult, hogy minden szülői intelem ellenére be-bekapkodtam egy pár falatot. Utána meg ugyanez, csak visszafelé. Meg amikor a sütőben sül valami finomság, a szüleim szintén ugyanezt mondogatják. Rafináltak amúgy ezek a mai sütők. Régen megégette magát velük a gyerek és kész. Onnantól kezdve minden gyerek tudta, hogy a sütő, az bizony forró. Most meg a dupla ajtajú, hőszigetelt sütő alig-alig melegszik át és gyerek legyen a talpán, aki ennek ellenére is tudja, hogy a sütő, az bizony belül 200 fokos is lehet! Szóval az első mécses meggyújtása után a temető összes mécsesét elkezdtem megvizsgálni: most ég vagy nem ég? Ezt kegyeleti okokból a szüleim erősen megtíltották, de azért a rokonaim sírjánál -persze csak kívülről - megnézhettem.

És hát ugye, mint ahogy azt már jeleztem, aki a tűzzel játszik, azt bizony kellemetlen meglepetések érhetik. Hazafelé megálltunk a másik dédimamámnál, aki nagyon kedves volt és csokival kínált bennünket (honnan tudta, hogy szeretem?), erre persze megszomjazik az ember. A többit meg már tudjátok.