A nyár jelei

Nyár, nyár, nyár!!! Végre itt az a jó, hosszú, heteken át tartó meleg, amiről júniusban és júliusban álmodoztunk! Amikor alig lehet árnyékos helyet találni a strandon és a kocsiba beszállva 50 fok van és amikor Apával esténként hatszor végiglocsoljuk az egész kertet, hogy hűsítsen bennünket. De engem már egészen más dolgok is foglalkoztatnak.

Bölcsis vagyok. Ezt mostanában sokszor hangoztatom. (Bár ami a dolog gyakorlati részét illeti, két és fél hónapja vagyis amióta kivettem a rendes, jól megérdemelt szabadságomat, a bölcsi környékére sem néztem.) De azt, hogy óvodás vagyok, most mondtam először.

Ami pedig végül is igaz. Azon szerencsés gyermekek egyike vagyok, akit évközben felvettek a kerületi óvodába. Ezt leginkább a nővéremnek köszönhetem, aki szintén abba az oviba jár.

Az óvoda akkor került először szóba, amikor kenyeret kellett kenni és a nővérem még nem tudott/szokott, ellentétben a nálunk lévő vendég gyerekekkel. A nővérem meg ezen nagyon elkeseredett. Ilyenkor mindig leszegi a fejét, ajka sírásra görbül és feltűnően kiabál. Anya próbálta vígasztalni, hogy biztosan a vendég gyerekek sem úgy, maguktól tanultak meg kenyeret kenni. Erre belőlük is kitört az önérzet és váltig állították, hogy nekik ezt senki nem mutatta. Úgyhogy a nővérem kénytelen volt ott, a helyszínen először kenyeret önállóan kenni.

Amúgy ez a kenyérkenés valahogy a mi családunkban soha nem volt egy központi kérdés. Anya minden vágni akaró gyermeknek nagyon szívesen ad lekerekített végű kenőkést vágás céljából a kezébe (különösképp a kicsinyített, gyeremekeknek szóló változatot), de ez a kenés, ez valahogy kimaradt. Ami leginkább a bátyámon látszik meg, akin valami zavarodott sértődöttség látszódik, mikor Anya azt mondja, hogy kenje meg a saját kenyerét.

Szóval, amikor már a vendég gyerekek is elmentek, én is nekibátorodtam. Elkértem a kenőkést és elkezdtem kenni. Anya megpróbált lebeszélni, de én ellentmondást nem tűrve közöltem, hogy "Óvodás vagyok!" Anyának meg nem volt ellenérv a tarsolyában. Illetve egy pillanatra elképzelte, hogy ebben a helyzetben 9 év múlva nem lesz zavarodott sértődöttség az arcomon. Így aztán azóta egyre ügyesebb vagyok a kenyérkenésben. Csak valakit még kell találni hozzá, aki meg is eszi, amit főztem.

Sajnos, az első óvodai szülői értekezlet idején éppen egy tó mellett vészeltük át ama említett meleg napokat és így még nem tudom, mi is lesz a jelem az óvodában. Meg kell, hogy mondjam, Anya ezt a jelválasztást eléggé el*szte. Amikor a nagytesóm az ovit kezdte és Anya még tele volt lelkesedéssel minden új dolog iránt, már a jelválasztás előtt, a beíratkozáskor lefoglalta a kisvonat jelet. Arra hivatkozott, hogy mindenki jobban jár, hogyha a tesómnak adják ezt a jelet, mert annyira rajong a vonatokért, hogy amúgyis minden vonatos cuccot a magáénak fog tulajdonítani. Mit ne mondjak, én is rajongok a vonatokért. De amikor a jelválasztásra került a sor a bölcsiben, ott ez a jel, mint olyan, nem létezett. Így lett a jelem a napocska, aminek azóta is nagyon örülünk.

De most, hogy mi lesz, még nem tudjuk. Abból a kettőből kell majd választanunk, ami megmaradt. Anya szerint egy bokszkesztyű lenne a rám leginkább jellemző. Persze titkon szívesen megtartaná a napocskát. Apa meg egy lerágott kutyacsontot javasolt, mert az hasonlít a leginkább egy rossz csontra. A nővérem, mint a Mézeskalács óvoda jeleinek tudora, egy kisautót tudna a leginkább elképzelni. Amire valljuk be, kicsi az esély, hogy több fiús anyuka is visszautasított volna "Á, nem, az én kisfiam nem szereti a kisautókat. Inkább a zászló vagy a kiscsizma jelet kérjük."

A bátyám volt a legédesebb. Szerinte a számomra megfelelő jel egy Szuperpetike lenne. Olyan Superman-es ábra, de "Peti" felirattal a trikóján. Ez nekem is nagyon tetszene - legalábbis a óvoda vége felé biztosan, amikor megtudom a jelentését. Mindenesetre kíváncsi vagyok, Anya hogy hímezné bele a ruháimba!

Fagyi

A képek önmagukért beszélnek.

Nagyfiú

Ma délelőtt a nővérem ült az étkezőasztalnál, a széken, én pedig az etetőszékben, és csak ennyit mondott: "Anya, a Peti már olyan nagy!" Majd egy kis idő múlva hozzátette: "És én meg nem növök semmit."

Persze anyukánk gyorsan a helyére tette eme tárgyi tévedés mibenlétének eredetét, miszerint a kisbabák (azaz én) gyorsabban nőnek, mint az óvodások (azaz a nővérem) és hogy nyugodjon meg, mert mire elkezdi az iskolát, sem leszek nála nagyobb és amúgy is hogy nézne ki, ha Apa alacsonyabb lenne Anyánál (persze erre már én is láttam példákat, de az itt most nem lényeges). De azért én örömmel konstatálom, hogy már a nővérem is észrevette a változást!

Persze, utolsó bejelentkezésem óta a megnövésem mellett nagyon-nagyon sok minden történt velem. Utaztam több száz kilométert, megtanultam labdázni (tudtátok, hogy cumival is lehet?) és beköltözött a szomszédba a Suzy kutya. De még mielőtt kitérnék minden részletre, azért el kell mondanom, hogy mik azok az új szavak, amiket már sikerült elsajátítanom.

Mindjárt itt van a "Ne!" Így, egyből felkiáltójellel, mert már arra is rájöttem, hogy csak így van értelme. Lehet mondani, ha Anya holmi puszta figyelmetlenségből kenyeret akar adni a virsli mellé. De ha sajtot akar adni, akkor egyszerűen csak azt kell mondani, hogy "Sa", mert az mindig jöhet. És ezen igényét az embernek érdemes nyomatékosítania is: mutatóujjával odabökdös az asztalon álló kis tálkára, hogy jelezze, nehogy éppen máshova vigyék. Apa ha megérkezik a munkából, őt mint "Papa" tudom egyenlőre csak üdvözölni. Anyát már hívni is tudom: "Aja, gyeje!". Ja, és végre ha nagy ritkán kedveskedni akarnak nekem, akkor már a "tojta" szót is ki tudom mondani. De a Suzy, az nagyon aranyos. Én csak úgy hívom, hogy "sz z" és már arra is hallgat. És képzeljétek! A másik szomszéd másik kutyáját is így hívom és ő is hallgat rá! Aki pedig kutya, de nem lakik a szomszédban, az egyszerűen csak "vá-vá".

Szóval a nyaralás, az összességében nagyon jó volt. Tudtátok, hogy az Isztriai-félsziget nyugati partja mindössze egy csomag ropi, egy csomag keksz, egy dobozka alma és némi szendvicsdarabka befalatozásának ideje alatt elérhető? Na jó, igaz, amikor nem ettem, akkor ittam útközben, ami egy Gödinél utazás közben is kiemelt jelentőséggel bír. Anya már előre bekészített ezek mellé mindenféle úti szórakoztatáshoz szükséges eszközt is: színes ceruzát, kifestőt, képeskönyvet, a cumikészletet és csörgő-zörgő meg ütögetős játékokat, amivel a tesóimat tudtam bosszantani. Ja, és végre odaadta azt a játékot is, amit még fél évvel ezelőtt hoztak babalátogatóba érkező rokonok, hogy valami újdonsággal is lefoglaljam magam. Így aztán Anya mindenkinek azzal dicsekedett, hogy a Petike milyen jól bírta az utazást. Ja, naná, még jó, hogy jól bírtam. Na, azért nem mondom, hogy a technikai szünetnek nevezett megállások után nagyon visszakívánkoztam volna abba a fémkaszniba, de végül is odaértünk.

A tenger, az nagyon tetszett! Egy óriási pancsi hatalmas homokozóval! Na, azért a vízbe annyira nem merészkedtem bele. Viszont a kisvödörrel, kispohárral a vizet hordani, locsolni, kavicsokat gyűjteni, homokot ásni egész nap tudtam. Rákot is láttam. Olyan kicsi, kis zöldesbarnás, lapos rákokat, a nagy kövek között. Igaz, hogy nem tudtam túl hosszú ideig megfigyelni őket, mert nagyon gyorsan elszaladtak. Utána Anyával azt játszottuk, hogy mi vagyunk a rákok és mi is nagyon gyorsan szaladunk. Azt is nagyon szerettem.

Apa szerint az étteremben viszont minősíthetetlenül viselkedtem. Anya szerint nem és ő rendre minősítette is. De hát most mit csináljon az ember, hogyha mindig, mindenre olyan sokat kellett várni? Az indiai kisfiú sem volt ott mindig, akivel az asztalok alatt lehetett kergetőzni és a pincéreket állandó készenlétben tartani. Viszont minden vacsihoz kaptam pizzát és fagyit is, meg jeges teát.

Láttatok már tengerre néző játszóteret? Nem? Na akkor itt van egy, a képen, a háttérben, a rácsok mögött.

Ott volt mindjárt a német kislány. Vele nagyon jókat lehetett mászni a mászóalagútban.
A lengyel kisfiú nagyon tetszett nekem. Rajongásom kifejezéséül megkergettem és jó nagyokat csaptam rá.
Találtunk egy részt a kövességéről, kavicsosságáról ismert horvát tengerparton, ami kifejezetten a túristák kisgyermekei kedvéért lett feltöltve homokkal. Örültem, hogy végre ismét kedvemre homokozhattam . Felfedeztem azt is, hogyha a tenger által benedvesített homokból kis gombócot veszek a kezembe, az labdaként is funkcionál. Anya persze, mint a paparazzi, a fényképezőgéppel most is lesben állt. A következményt már mondanom sem kell. Aki eléggé megismert már, az biztosan kitalálta. Most éppen a nemzetközi szervízben, Csehországban van. Ha sikerül róla a nyaralási képeket, akkor még töltetek fel Anyával.

Anyáék a legjobban attól féltek, hogy nem fogok tudni délután aludni. De amikor hazajöttünk a rendszeresített délelőtti strandolásból, addigra én már mindig úgy kifáradtam, hogy a babakocsiban mindig nagyokat aludtam.

Emellett még voltunk jó sokat kirándulni, sétálni mindenfelé. Kaptam egy helyes műanyag kiskutyát is, hogy sokat tudjam gyakorolni a "vá-vá" kifejezést. Viszont ahogy hazafelé érve jól kialudtam magam a kocsiban és feltűntek az M5-ös autópályán átívelő felüljáról jól ismert fényei, nagyon izgatott lettem! A jelek az ismerős, rég nem látott otthon felé vezetettek és a nővéremmel ellentétben, aki 2 évvel ezelőtt azt állította, hogy: "Mindenhol jó, de legjobb Horvátorszátban", nos, az én véleményem ennek ellenkezője. Befeküdtem a kiságyba és hamarosan ismét jó nagyot aludtam, egészen másnap de. 10 óráig.

A Suzy kutyáról és a labdázási élményeimről még nem írtam, de ne menjetek messzire vagy ha el is mentek, térjetek vissza, mert a következő bejegyzésben arról is szót ejtek.

Jaj, úgy élvezem én a strandot!

Sziasztok! Olyan sok minden történt azóta, hogy jelentkeztem... nem is tudom, hol kezdjem... Talán a legfontosabb hír, hogy most már végérvényesen és visszavonhatatlanul betört a nyár!!!

A nap úgy kezdődik, hogy reggel, miután futtában megittam a reggeli tejecskémet, szokásosan a szokásos cumisüvegből és miután Anya nagy küzdelmek árán átöltöztet és átpelenkáz, kirángatom a teraszajtó előtt lévő szúnyoghálós ajtót, amivel ellentmondást nem tűrően közlöm az őseimmel, hogy nekem, mint fejlődésben lévő szervezet, immunrendszerem és általános testi állapotom erősítése végett a lehető legtöbb időt a szabadban kell töltenem. Ezért hát a reggelit meg sem várva kirongyolok a kertbe és onnan maximum csak akkor jövök be, ha megengedik, hogy a nagy, ráülős homokozó teherautómat behozhassam és ide-oda tologathassam kormányánál fogva a lakásban. Merthogy ráülni még nem tudok. De akárhogy próbálkozom, ezt még mindig nem engedik meg, maradok hát kint ebédig vagy ameddig el nem indulunk játszótérre vagy valami unalmas ügyintézésre, esetleg bevásárlásra. Nem vagyok sokáig egyedül: a nővérem reggeli után "A Peti már kint van és én is ki akarok menni!" felkiáltással már kint is terem. Homokozunk, Anya megtölti nekünk a medencét vagy a vödröt és öntögetjük a vizet szerte a kertben mindenfelé. Anya néha leveszi rólam a pelust és akkor ez nem csak a vízre vonatkozik.

Azért a múltkor ezen nagyon elcsodálkoztam, miről is szól ez a dolog. Amikor már kezdett betörni a banánérlelő meleg és Anya először gondolta úgy, hogy ha már egyszer kertes házban lakunk, hadd engedtessék meg az, hogy az ő kisfia meztelenül (na jó, a póló azért rajtam maradt) rohangáljon a kertben, akkor nagyon furcsa dolog történt. Alighogy Anya levette rólam a pelust, máris jött ki valami kis víz... mintha egy saját kis beépített slagom lenne, amit bármikor megnyithatok. Ez annyira tetszett nekem, hogy gyorsan bele is pancsoltam egy kicsit! Utána újra és újra meghúztam a slagot, próbálgattam, hátha megint jön valami, de nem jött. Csalódottan a medence felé vettem az irányt. Milyen öröm ért, amikor váratlanul megint megindult a slagocska!

Voltam strandon is, lásd a fenti képet. Akárhogy is szeretem a vizet, azért a "nyakik belemerülünk és áztatjuk magunkat" pancsolást nem nekem találták ki. Viszont képzeljétek, minden medence elé telepítettek egy olyan kicsi, keskeny, bokáig érő kispancsolót. Gondolom, az olyan kicsi gyerekeknek találták ki, akik még nem szeretnek belemenni teljesen a vízbe. Ide bementem-kicsit tipitopiztam-kimentem-bementem-tipitopi-kimentem. Nagyon tetszett, hogy nyilvános helyen végre legálisan lehetett egy óriáspocsolyában, mezítláb tapicskolni!

A nyári élvezetek közül még megemlíteném a fagyizást. Na, önmagában a fagyi, az nem tetszik, mert nekem az még nagyon-nagyon hideg. Viszont a tölcsér, az egy jó dolog! A fagyizás meg még amúgy sem megy. Azt már tudom, hogy ki kell dugnom a nyelvem, ha szeretnék valamit. De hogy nyaljak is... na, nekem az nem megy. Gondoskodó nővérem, akik nagyon szeret engem irányítani, lökdösni, vízzel leönteni ("Most megmossuk a kisbabát!") és fagyival meg egyebekkel etetni, na, ezt ő szokta csinálni. Szóval kidugom a nyelvem, ő meg végighúzza rajta a fagyiját ("Egyél, Petike egy kis fagyit, hamm!"), amit én türelmesen kivárok.

Most, hogy nyár van, még a családom kényelmesebb tagjai is rászánják magukat egy-egy nagyobb kiruccanásra. Ezalatt én rendszeresen elgondolkozom az azap történeteiről és a következő nap fontos történéseiről, hogy semmi élmény ne maradjon feldolgozatlanul.

Pancsi-pancsi

Végre elérkezett az én időm! Most, hogy végre elmúltak a nagy esőzések és kisültött a Nap, új korszak kezdődött az életemben! Van egy dolog, ami eddig folyamtosan csak korlátokba és a tiltásokba ütközött, most azonban új dimenziók tárultak fel előttem: a pancsolás, pocsolás lehetősége.

Eddig csak lopott örömeit élvezhettem az élet eme gyönyörűségének. Próbáltatok már vadonatúj cipőcskétekben beletipitopizni a legelső útmenti pocsolyába? Na, egyszer próbáljátok majd ki, semmivel össze nem hasonlítható érzés! Vagy amikor a szüleid azt hiszik, hogy a kezedet mossák, pedig dehogy: Te nem azért lóbálod a kezed a vízcsap felett, hogy még tisztább legyen, neeem...

Eme lopott élvezetek legjobbika a nővérem óvodájában adatik meg. Na ott végre rendes emberek tervezték a mosdókat. Ott teljesen normális magasságban vannak a kézmosók, nem kell hozzájuk holmi gyermekspecifikus fellépő vagy egyéb úri huncutságok. Ott olyan magas a mosdó, amilyennek kell lennie. Ráadásul pont akkor szoktuk a nővéremet elhozni az óvodából, amikor az ovisok egy része biztosan a mosdóban tartózkodik (nevezetesen ebéd után) és nekem már a csapot sem kell kinyitni. Egyes óvodások elég büszke óvodásöntudattal a lelkükben próbálnak onnan kisemmizni ("Peti, menj már innen!"), de a legtöbbjük nagyon kedves és nem bánja, ha még egy kicsit össze is vizezem a ruhájukat. Kiváltképp, ha lányokról van szó, mert akkor azok kifejezetten örülnek a dolognak ("Marika néni, a Petike lefröcskölte a ruhámat és most át kell öltöznöm!") Azért a múltkor nagyon sokan voltak a mosdók körül az ovisok, akárhogy is furakodtam, nem tudtam odaférni. Pedig a furakodás már nagyon jól megy. Na, nem baj, én nem adtam fel. Ha a mosdónál nem, hát akkor máshol. Talátam egy olyan helyet, ahol szintén van egy kis víz, egy ilyen öblös dologban. Igaz, egy kicsit itt mélyebbre kellett lehajolni. Nem értettem, Anya miért kezdte el ezután pánikszerűen a kezemre önteni a kiscsoport havi szappanadagjának a felét és mérgesen azt a bizonyos, már az előző bejegyzéseimben említett mondatot ("Petike, nem szabad!") kiabálni.

Na, de a közismert Hungária szám címéből kiindulva (Végre itt a nyár!) nekem is sok örömöm fakad. Itt vannak mindjárt a szabadtéri szökőkutak. Amit eddig csak és kizárólag Anya vagy Apa által felemelt állapotban, a tett helyszínétől min. karnyújtásnyi távolságra lehetett szemlélni, az most hirtelen elérhetővé vált, szó szerint. Az azért annyira nem tetszett, hogy ezt más gyereknek is megengedték a szülei és ők is átszellemülten pocsoltak. Miután Anya amennyire csak lehet, megszárítgatta a ruhám, persze ismét visszamentem a tett színhelyére. Azért a szökőkút látványa és tapintása okozta lélegzetelállító gyönyört nehezen tudom palástolni. Megállok, kimeresztem a szemem (ebben jó vagyok), a mutatóujjam kimerevedik a célpont irányába és egy határozott "Hóóóó!" kiáltással nyílegyenest nekiindulok a kiszemelt áldozat (nevezetesen a szökőkút) irányába.

A képen a tesóimmal a Budai Várban, a Mátyás kútnál vagyok.