Pancsi-pancsi

Végre elérkezett az én időm! Most, hogy végre elmúltak a nagy esőzések és kisültött a Nap, új korszak kezdődött az életemben! Van egy dolog, ami eddig folyamtosan csak korlátokba és a tiltásokba ütközött, most azonban új dimenziók tárultak fel előttem: a pancsolás, pocsolás lehetősége.

Eddig csak lopott örömeit élvezhettem az élet eme gyönyörűségének. Próbáltatok már vadonatúj cipőcskétekben beletipitopizni a legelső útmenti pocsolyába? Na, egyszer próbáljátok majd ki, semmivel össze nem hasonlítható érzés! Vagy amikor a szüleid azt hiszik, hogy a kezedet mossák, pedig dehogy: Te nem azért lóbálod a kezed a vízcsap felett, hogy még tisztább legyen, neeem...

Eme lopott élvezetek legjobbika a nővérem óvodájában adatik meg. Na ott végre rendes emberek tervezték a mosdókat. Ott teljesen normális magasságban vannak a kézmosók, nem kell hozzájuk holmi gyermekspecifikus fellépő vagy egyéb úri huncutságok. Ott olyan magas a mosdó, amilyennek kell lennie. Ráadásul pont akkor szoktuk a nővéremet elhozni az óvodából, amikor az ovisok egy része biztosan a mosdóban tartózkodik (nevezetesen ebéd után) és nekem már a csapot sem kell kinyitni. Egyes óvodások elég büszke óvodásöntudattal a lelkükben próbálnak onnan kisemmizni ("Peti, menj már innen!"), de a legtöbbjük nagyon kedves és nem bánja, ha még egy kicsit össze is vizezem a ruhájukat. Kiváltképp, ha lányokról van szó, mert akkor azok kifejezetten örülnek a dolognak ("Marika néni, a Petike lefröcskölte a ruhámat és most át kell öltöznöm!") Azért a múltkor nagyon sokan voltak a mosdók körül az ovisok, akárhogy is furakodtam, nem tudtam odaférni. Pedig a furakodás már nagyon jól megy. Na, nem baj, én nem adtam fel. Ha a mosdónál nem, hát akkor máshol. Talátam egy olyan helyet, ahol szintén van egy kis víz, egy ilyen öblös dologban. Igaz, egy kicsit itt mélyebbre kellett lehajolni. Nem értettem, Anya miért kezdte el ezután pánikszerűen a kezemre önteni a kiscsoport havi szappanadagjának a felét és mérgesen azt a bizonyos, már az előző bejegyzéseimben említett mondatot ("Petike, nem szabad!") kiabálni.

Na, de a közismert Hungária szám címéből kiindulva (Végre itt a nyár!) nekem is sok örömöm fakad. Itt vannak mindjárt a szabadtéri szökőkutak. Amit eddig csak és kizárólag Anya vagy Apa által felemelt állapotban, a tett helyszínétől min. karnyújtásnyi távolságra lehetett szemlélni, az most hirtelen elérhetővé vált, szó szerint. Az azért annyira nem tetszett, hogy ezt más gyereknek is megengedték a szülei és ők is átszellemülten pocsoltak. Miután Anya amennyire csak lehet, megszárítgatta a ruhám, persze ismét visszamentem a tett színhelyére. Azért a szökőkút látványa és tapintása okozta lélegzetelállító gyönyört nehezen tudom palástolni. Megállok, kimeresztem a szemem (ebben jó vagyok), a mutatóujjam kimerevedik a célpont irányába és egy határozott "Hóóóó!" kiáltással nyílegyenest nekiindulok a kiszemelt áldozat (nevezetesen a szökőkút) irányába.

A képen a tesóimmal a Budai Várban, a Mátyás kútnál vagyok.

A magasságok meghódítása

Apának és Anyának jó, mert ők mindent látnak és mindent elérnek. Ezzel én is pont így vagyok. Addig húzom Anya nadrágját, ameddig a nevezett helyszínt el nem érjük és ott ellentmondást nem tűrő hangon az értésére adom, hogy én is szeretnék valamit látni, ott, a magasban. Mondjuk elővenni a nővérem szekrényéből a számomra elérhetetlen magasságokba száműzött apródarabos, törékeny (néha a sorrend felcserélődik) játékokat vagy csak úgy kíváncsiságból belekukkantani a lábosba, hogy Anya már megint milyen finomsággal szeretne engem megörvendeztetni. És ha már ott vagyunk, akkor már persze szeretek vele közelebbről is megismerkedni.

De sokszor ez nem elég, mert Apa vagy Anya nincs mindig kéznél. Ugye, ismeritek az ismeretlen szerző versét? „Kicsi vagyok, székre állok…” A vers valóságos elemeken nyugszik, mert mostanság éppen ezt próbálgatom. Kisbabával még nem rendelkező háztartások tagjai kedvéért elárulom, hogy a magasság meghódításának problematikájára a legkézenfekvőbb célalkalmatosságot már a babaeszközgyártók is kifejlesztették: a fellépőt. Ez tulajdonképpen egy kis, alacsony zsámolyszerű dolog, amin egy pár gyermekláb kényelmesen elfér. A nővérem jóvoltából ez már stabilan telepítve van minden olyan helyiségben, ahol mosdó található. Azaz hogy eddig ott voltak. Először én is csak azzal próbálkoztam, hogy „Jaj, de jó lesz, ezentúl majd én is elérem a mosdót!” De miután már sokadszorra is csak a mosdó pereméig jutottam el, mégpedig úgy, hogy buksimat mindig ebbe beleütöttem, rájöttem, hogy ezt jelenleg még nem nekem találták ki. Eközben viszont felismertem, hogyha valamit el akarok érni, csak oda kell vinnem a fellépőt és máris közelebb leszek hozzá! A fellépő mostanában új helyeket ismer meg a lakásban. Remekül odavihető a konyhába, így a pultról most már a maradék legbelülre tolt dolgokat is vígan leveszem: a kenyereskosarat (vajon mi lehet benne?), az otthagyott csészét benne a citrommal (júj, de savanyú volt!), vagy a nővérem vizesüvegét. Ami persze tele volt és nyitva. Az átöltöztetés és a ruhák megszáradása után a következő lépcsőfok felé vettem az útirányt, ami a nővérem szobájában volt.

Az ott lévő kis rajzolós asztalra ha felállok, könnyűszerrel át tudok mászni a játéktartó komód tetejére. Ez hozzá van támasztva az ablakpárkányhoz: a komódról csak egy lépés és elém tárul a világ, a szomszéd néni macskájával! Gyengébb idegrendszerű olvasóim kedvéért hozzáteszem, hogy ezt (eddig) csak a szüleim jelenlétében tettem.

A következő kedvencem a játéktartó láda. Nem elég, hogy görgők vannak az alján és a játékok kiborítása után bármit bele lehet rakni és azt az egész lakásban körbe lehet a ládában tologatni, de kíválóan bele is lehet ülni. Sőt, a tesóim vagy Anya jobb napjain még tologani is szokott benne a folyósón! De ez mind semmi ahhoz képest, amikor rájöttem, hogy a játékosládát le is lehet fordítani és akkor óriásfellépőként funkcionál! Ma sikeresen lepakoltam (volna) a segítségével a virágokat az ablakpárkányból. Azért a volna, mert Anya sajnos megint résen volt és röptében elkapta a cserepet. A játékosláda segítségével nővérem szobájának a villanykapcsolóját is már majdnem elértem! Csak fogja az ember a ládát, odatolja a kapcsoló alatti székhez, majd felmászik először a ládára, majd a székre, egy kis nyújtózkodás és… ha nincs ott Anya és idejében el nem kap, biztosan leesek.

Itt szeretném megjegyezni még, hogy Apa a múltkor nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta, hogy benne vagyok a számítógépben. És tényleg benne voltam! Először feltornáztam magam az íróasztal előtti székre, onnan már csak egy lépés volt elérni az íróasztalt. Miután felmásztam, gondoltam, megpihenek egy kicsit és leültem. Mit csináljak, ha ott volt a laptop és ilyen rendetlenek, hogy nem csukják le a tetejét?

Szóval láthatjátok, a távolságok után most már a magasságok sem jelentenek akadályt. Már csak a mélység leküzdésével kellene valahogy megküzdenem. Ami akkor még csak-csak megy, ha nincs ott Anya. De amikor ott van, addig kiabálok neki az asztal tetején, ameddig le nem vesz. Csak azért, hogy utána újra fel tudjak mászni! És ez a meztelen igazság.