Pancsi-pancsi

Végre elérkezett az én időm! Most, hogy végre elmúltak a nagy esőzések és kisültött a Nap, új korszak kezdődött az életemben! Van egy dolog, ami eddig folyamtosan csak korlátokba és a tiltásokba ütközött, most azonban új dimenziók tárultak fel előttem: a pancsolás, pocsolás lehetősége.

Eddig csak lopott örömeit élvezhettem az élet eme gyönyörűségének. Próbáltatok már vadonatúj cipőcskétekben beletipitopizni a legelső útmenti pocsolyába? Na, egyszer próbáljátok majd ki, semmivel össze nem hasonlítható érzés! Vagy amikor a szüleid azt hiszik, hogy a kezedet mossák, pedig dehogy: Te nem azért lóbálod a kezed a vízcsap felett, hogy még tisztább legyen, neeem...

Eme lopott élvezetek legjobbika a nővérem óvodájában adatik meg. Na ott végre rendes emberek tervezték a mosdókat. Ott teljesen normális magasságban vannak a kézmosók, nem kell hozzájuk holmi gyermekspecifikus fellépő vagy egyéb úri huncutságok. Ott olyan magas a mosdó, amilyennek kell lennie. Ráadásul pont akkor szoktuk a nővéremet elhozni az óvodából, amikor az ovisok egy része biztosan a mosdóban tartózkodik (nevezetesen ebéd után) és nekem már a csapot sem kell kinyitni. Egyes óvodások elég büszke óvodásöntudattal a lelkükben próbálnak onnan kisemmizni ("Peti, menj már innen!"), de a legtöbbjük nagyon kedves és nem bánja, ha még egy kicsit össze is vizezem a ruhájukat. Kiváltképp, ha lányokról van szó, mert akkor azok kifejezetten örülnek a dolognak ("Marika néni, a Petike lefröcskölte a ruhámat és most át kell öltöznöm!") Azért a múltkor nagyon sokan voltak a mosdók körül az ovisok, akárhogy is furakodtam, nem tudtam odaférni. Pedig a furakodás már nagyon jól megy. Na, nem baj, én nem adtam fel. Ha a mosdónál nem, hát akkor máshol. Talátam egy olyan helyet, ahol szintén van egy kis víz, egy ilyen öblös dologban. Igaz, egy kicsit itt mélyebbre kellett lehajolni. Nem értettem, Anya miért kezdte el ezután pánikszerűen a kezemre önteni a kiscsoport havi szappanadagjának a felét és mérgesen azt a bizonyos, már az előző bejegyzéseimben említett mondatot ("Petike, nem szabad!") kiabálni.

Na, de a közismert Hungária szám címéből kiindulva (Végre itt a nyár!) nekem is sok örömöm fakad. Itt vannak mindjárt a szabadtéri szökőkutak. Amit eddig csak és kizárólag Anya vagy Apa által felemelt állapotban, a tett helyszínétől min. karnyújtásnyi távolságra lehetett szemlélni, az most hirtelen elérhetővé vált, szó szerint. Az azért annyira nem tetszett, hogy ezt más gyereknek is megengedték a szülei és ők is átszellemülten pocsoltak. Miután Anya amennyire csak lehet, megszárítgatta a ruhám, persze ismét visszamentem a tett színhelyére. Azért a szökőkút látványa és tapintása okozta lélegzetelállító gyönyört nehezen tudom palástolni. Megállok, kimeresztem a szemem (ebben jó vagyok), a mutatóujjam kimerevedik a célpont irányába és egy határozott "Hóóóó!" kiáltással nyílegyenest nekiindulok a kiszemelt áldozat (nevezetesen a szökőkút) irányába.

A képen a tesóimmal a Budai Várban, a Mátyás kútnál vagyok.