Anya szerint kivételes zenei képességgel és őstehetséggel vagyok megáldva. Nagyon szeretem a zenét, ahogy meghallom a ritmusos, dallamos hangokat, beleszáll a boogie a lábamba és egyből táncra perdülök. Anya talán még az abszolút hallást is megkockáztatná, ha nem lenne első számú próbagyereke, akinél szintén ugyanezeket tapasztalat kiskorában és aki lám, a hangszertanulást két év után abbahagyta, énekkarhoz semmi kedve és szolfézst is kizárólag azért tanul, mert nagyon aranyos a tanító néni és sok gyilkosost játszanak az órán.
Ami a tehetségemet illeti: én sem megerősíteni, sem cáfolni nem akarom ennek mibenlétét. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy szeretni igenis nagyon szeretem a zenét.
Anya meg mindent meg is tesz annak érdekében, hogy eme zeneszeretetem megmaradjon. A nővéremmel együtt nagyon szívesen hallgatjuk a különféle gyermekdalos CD-ket. A nővérem úgy hallgat zenét, ahogy azt kell. Odamegy a lejátszóhoz és hallgatja. Nem mosogat, nem vezet, hanem kizárólag hallgat. Mert az is egy külön tevékenység, a zenehallgatás. Én is úgy szeretek. És az is izgalmas, ahogy a gombokat lehet nyomogatni. Úgyhogy mostanában már csak úgy engedik eme hobbitevékenységemet kibontakozni, ha a lejátszó jó magasra van rakva.
Már én is megtanultam, hogy hol vannak a CD-k. Ha zenét hallgatni támad kedvem, szólok Anyának, hogy "zene!" és mutatok a CD-tartó felé, hogy onnan valamit le kéne venni. Le, mert ezt is felelpakolták előlem a galádok, hogy ne tudjam piszkálni. Mintha nem tudnák, hogy van szék is a világon. Apa ezért minden műkedvelésem ellenére a CD-ket most már feltette a szekrény tetejére, ahonnan tényleg nem tudom őket levenni.
Anya sokat szokott nekünk énekelni is. Apa nem biztos benne, hogy ez a gyerek fejlődését elősegítő dolog-e, de Anyát én mindig meggyőzöm arról, hogy nekem igenis tetszik az, ahogy ő énekel. A különféle énekeket tartalmazó mesekönyvekből már tudom, hogy a kotta, az egy olyan dolog, amit el lehet énekelni. Azt a szót, hogy "ének", még nem tudom kimondani. Ilyenkor egyszerűen csak belenyúlok Anya szájába és egyből tudja, hogy mit szeretnék.
Anya hetente egyszer elvisz zenebölcsibe. Ez egy olyan hely, ahová a hozzám hasonló korú kisgyerekek járhatnak és mondókázunk, énekelünk, meg klarinétot szerelünk. Na de erről majd máskor részletesebben is írok. Most nem, mert szomorú vagyok amiatt, hogy már egy hónapja nem tudok menni, mert oda az orrfolyós gyerekek nem mehetnek.
Azért a tévében ha zenés műsor megy, ott is mindig ottragadok. A végén meg tapsolni is szoktam, ha megtapsolják az előadót.
Alvás előtt pedig sokszor éneklek altatódalt is magamnak. Anya is szokott énekelni nekem, de én ezt azután csinálom, miután Anya kimegy a szobámból, csak úgy, magamnak.
Igazi éneket még nem tudok, de az "Aki nem lép egyszerre... " kezdetű dal kezdősorát már remekül el tudom dúdolni. Még Apa is rájött a múltkor, hogy ezt énekeltem. Amikor meg Anya a "Száraz tónak nedves partján... " kezdetű dalt énekli, mindig megjegyzem, hogy "Papa", mert egyszer ezt a Papa énekelte nekem.
A múltkor elmentünk egy étterembe. Élő zene szólt. Az volt a legérdekesebb! Állandóan odamentem a zenészekhez. Egyszer aztán ők jöttek oda, hozzám. Na, az nagyon tetszett!
Szóval a tehetségemről még nem tudok nyilatkozni, de egy biztos: a zene bennem él.
