Babablog

Baba szerkeszt, Anya meg ír

2011. augusztus 28., vasárnap

Neveim

Bár Ti leginkább Gödiként vagy Petikeként ismertek, elárulom egyéb álneveimet is. Azt hiszem, elég beszédesek a nevek.

Hogy szólít engem a nővérem?
Pisi Pasi vagy csak simán Pasi, Cuni Maki, Petra, Peti Jeti

Hogy szólít a bátyám?
Peeetiiii

Hogy szólít engem Anya?
Mókus vagy Kismókus, Bojzi mester, Peti maci vagy Kicsikém

Hogy szólít engem Apa?
Rosszaság, rosszcsont vagy párnakirály (Boribon után szabadon)

Hogy szólítom a szüleimet?
Anyuci vagy Anyaaaa, Apuci vagy Apaaaa


Hogy szólítom a nővéremet?

Tiszi (én sem tudom rendesen kimondani), Nyuszi vagy Kicsikém


Hogy szólítom a bátyámat?

Danika vagy Rosszcsont Dani


A nyár jelei



Nyár, nyár, nyár!!! Végre itt az a jó, hosszú, heteken át tartó meleg, amiről júniusban és júliusban álmodoztunk! Amikor alig lehet árnyékos helyet találni a strandon és a kocsiba beszállva 50 fok van és amikor Apával esténként hatszor végiglocsoljuk az egész kertet, hogy hűsítsen bennünket. De engem már egészen más dolgok is foglalkoztatnak.

Bölcsis vagyok. Ezt mostanában sokszor hangoztatom. (Bár ami a dolog gyakorlati részét illeti, két és fél hónapja vagyis amióta kivettem a rendes, jól megérdemelt szabadságomat, a bölcsi környékére sem néztem.) De azt, hogy óvodás vagyok, most mondtam először.

Ami pedig végül is igaz. Azon szerencsés gyermekek egyike vagyok, akit évközben felvettek a kerületi óvodába. Ezt leginkább a nővéremnek köszönhetem, aki szintén abba az oviba jár.

Az óvoda akkor került először szóba, amikor kenyeret kellett kenni és a nővérem még nem tudott/szokott, ellentétben a nálunk lévő vendég gyerekekkel. A nővérem meg ezen nagyon elkeseredett. Ilyenkor mindig leszegi a fejét, ajka sírásra görbül és feltűnően kiabál. Anya próbálta vígasztalni, hogy biztosan a vendég gyerekek sem úgy, maguktól tanultak meg kenyeret kenni. Erre belőlük is kitört az önérzet és váltig állították, hogy nekik ezt senki nem mutatta. Úgyhogy a nővérem kénytelen volt ott, a helyszínen először kenyeret önállóan kenni.

Amúgy ez a kenyérkenés valahogy a mi családunkban soha nem volt egy központi kérdés. Anya minden vágni akaró gyermeknek nagyon szívesen ad lekerekített végű kenőkést vágás céljából a kezébe (különösképp a kicsinyített, gyeremekeknek szóló változatot), de ez a kenés, ez valahogy kimaradt. Ami leginkább a bátyámon látszik meg, akin valami zavarodott sértődöttség látszódik, mikor Anya azt mondja, hogy kenje meg a saját kenyerét.

Szóval, amikor már a vendég gyerekek is elmentek, én is nekibátorodtam. Elkértem a kenőkést és elkezdtem kenni. Anya megpróbált lebeszélni, de én ellentmondást nem tűrve közöltem, hogy "Óvodás vagyok!" Anyának meg nem volt ellenérv a tarsolyában. Illetve egy pillanatra elképzelte, hogy ebben a helyzetben 9 év múlva nem lesz zavarodott sértődöttség az arcomon. Így aztán azóta egyre ügyesebb vagyok a kenyérkenésben. Csak valakit még kell találni hozzá, aki meg is eszi, amit főztem.

Sajnos, az első óvodai szülői értekezlet idején éppen egy tó mellett vészeltük át ama említett meleg napokat és így még nem tudom, mi is lesz a jelem az óvodában. Meg kell, hogy mondjam, Anya ezt a jelválasztást eléggé el*szte. Amikor a nagytesóm az ovit kezdte és Anya még tele volt lelkesedéssel minden új dolog iránt, már a jelválasztás előtt, a beíratkozáskor lefoglalta a kisvonat jelet. Arra hivatkozott, hogy mindenki jobban jár, hogyha a tesómnak adják ezt a jelet, mert annyira rajong a vonatokért, hogy amúgyis minden vonatos cuccot a magáénak fog tulajdonítani. Mit ne mondjak, én is rajongok a vonatokért. De amikor a jelválasztásra került a sor a bölcsiben, ott ez a jel, mint olyan, nem létezett. Így lett a jelem a napocska, aminek azóta is nagyon örülünk.

De most, hogy mi lesz, még nem tudjuk. Abból a kettőből kell majd választanunk, ami megmaradt. Anya szerint egy bokszkesztyű lenne a rám leginkább jellemző. Persze titkon szívesen megtartaná a napocskát. Apa meg egy lerágott kutyacsontot javasolt, mert az hasonlít a leginkább egy rossz csontra. A nővérem, mint a Mézeskalács óvoda jeleinek tudora, egy kisautót tudna a leginkább elképzelni. Amire valljuk be, kicsi az esély, hogy több fiús anyuka is visszautasított volna "Á, nem, az én kisfiam nem szereti a kisautókat. Inkább a zászló vagy a kiscsizma jelet kérjük."

A bátyám volt a legédesebb. Szerinte a számomra megfelelő jel egy Szuperpetike lenne. Olyan Superman-es ábra, de "Peti" felirattal a trikóján. Ez nekem is nagyon tetszene - legalábbis a óvoda vége felé biztosan, amikor megtudom a jelentését. Mindenesetre kíváncsi vagyok, Anya hogy hímezné bele a ruháimba!

2011. augusztus 22., hétfő

Babaságaim utolsó pillanatai

Ha valaki mostanában megkérdezi, hogy nagy fiú vagyok-e vagy kicsi, akkor természetesen az előbbivel értek egyet. De azért bizonyos jelei vannak annak, hogy babaságaim múló momentumai itt, bennem élnek és én még ragaszkodom egyes dolgokhoz.

Például még mindig a rácsos kiságyamban alszom. Anya most olvasta Máraynál, hogy ő 6 éves koráig abban aludt: tehát akár még belőlem is lehet valaki. Az igazság az, hogy még mindig nagyon szeretem a kiságyamat. Anya és Apa szerint nagy ló vagyok benne, de amikor belekucorodom, hálózsákban és cumival a számban, kényelmesen elférek. A padláson vár az új, nagyfiús ágyam, de amellé már nehéz lenne beszuszakolni azt a matracot, amin Apa vagy Anya szokott aludni, mikor engem altatnak. Ezért ameddig nincs egyedül alvás: nagy ágy sincs. Persze, a határokon belül (már ami a kiságy határait illeti).

És akkor már rá is tértünk még egy babajellegzetességre: igen, a cumi. Az még mindig megvan és eszem ágában sincs tőle megválni. Sőt: két vagy három cumival aludva halmozom is az élvezeteket! Anya meg kivár: kíváncsi, hogy mikor hagyom el magamtól. Szerintem még várhat egy ideig.

A pelus-ügyben nagy előrelépések vannak. Napközbeni szobatisztának minősítem magam. Ez alól kivétel a délutáni alvás, ahol az ébrenlét és az alvó állapot határterületein sok minden megtörténhet. De múltkor megtaláltam azt a pelenkázóalátétet, amit még a babakori túlélőkészletben vittünk magunkkal, ha utaztunk valahova. Azt elővettem (nem egészen baba-módon: felmásztam a szekrényre és onnan hajoltam lefelé, úgy nyitogattam a fiókokat), bekészítettem mellé egy pelust, ráfeküdtem és ott kértem Anyát, hogy pelenkázzon be. Amikor Anya ebben a pillanatban rákérdezett, hogy most én akkor baba vagyok-e vagy nagyfiú, zavartan mondtam mindkettőt.

A babakocsimat is nagyon szeretem. Ez csak ama ritka alkalmak egyikekor van még használatban, amikor szombat reggelenként kisétálunk a közeli kispiacra. Ilyenkor nagyon örülök, ha babakocsival megyünk és Anya is, mert nem kell autóba ülnie és mégis hazajön úgy a csomag, hogy nem kell cipelkednie. Persze ilyenkor aztán mindent elkövet és különféle frissen vett finomságokkal traktál csak azért, hogy nehogy eszembe jusson kiszállni a kocsiból, különben borul az egyensúlyi helyzet.

A tejet is még cumisüvegben, az ágyba kérem és kapom reggelente, felkeléskor és este, közvetlenül lefekvés előtt. De a név kötelez: ez a gödiség része.

Még a nővéremnek is vannak nosztalgikus emlékei babasága idejéről. Amikor az előző lakásunknál sétáltunk (ahol engem még egy pocakfal választott el a külvilágtól), Anya megkérdezte a nővéremet, hogy hol jobb lakni: ott vagy a jelenlegi lakásunkban és a nővérem meglepő módon a régi lakást preferálta. Anya persze egyből az okot firtatta és azt a választ kapta, amire nem számított: "Mert itt voltam baba." Ennek megerősítéseképp nagyritkán beveszi ő is a cumiját (kizárólag amikor itthon vagyunk), pedig kiskorában soha nem cumizott.

Még mielőtt azt hinnétek, hogy két és félévesen talán még néha pólyába is befekszem, inkább elmesélem, hogy ma mit csináltam. Ma az kerítést készítő asztalos bácsit addig környékeztem, míg megengedte, hogy szülői felügyelet mellett én, Petike, egyedül becsavarozzak egy igazi csavart az egyik lehullott deszka kerítéselembe. Na, ez milyen? Utána még ebédelni sem volt kedvem, annyira csavarozni akartam.

A babaság, mint nosztalgikus emlék, néha fel-feltör az emberben, még így, két és félévesen és még ötévesen is. Egy kényelmes, nyugodt és biztonságos valami, ami alváskor különösen jól jön. Anya nemrég olvasta, hogy a születésre állítólag négyéves korig is emlékszünk! De egy biztos: a csavarozás sokkal izgalmasabb dolog!


2011. augusztus 4., csütörtök

Néni, te mit csinálsz?



Kinyílik a világ. Anya ezt leginkább így értelmezné. Mostanában minden érdekel, hogy mi és miért történik körülöttem.

Biciklizés: ülünk a biciklin. Anya elől, én mögötte. "Anya, miért hajtod biciklit?" "Azért, hogy menjen." "Miért megy bicikli?" "Mert hajtom." :-)

Szóval ilyen és ehhez hasonló párbeszédek tömkelege. "Apa, hova mész? Apa, honnan jössz? Apa, mit csináltál?" És ezt nem Anyától tanultam!

Ha sétálunk és valaki mellett elmegyünk, aki épp a kiskertjét gondozgatja, a címben szereplő kérdést mindenképp fel kell tenni, mégha oly nyilvánvaló is rá a válasz.

Én, a cica

Nagyon szeretem a cicákat. Ez már egész kicsi koromtól megvilágosodott bennem. Ők meg leginkább csak nézegettetni hagyják magukat, holmi öntelt macskabüszkeséggel járnak-kelnek a világban. Néha figyelemre méltatnak és akkor nagyon megörülök nekik. De a legtöbbször úgy járok, mint a drámák végén a hősszerelmes.

A kapcsolatunkról fő problémaforrásként elmondható, hogy én mindig jobban szeretném őket megölelgetni annál, mint amekkora türelemmel rendelkezem. A macsák meg nem szeretik, ha kismotorral kergetik őket.

Macskává történő átlényegülésem első pontja ott történt, amikor Anya próbálta nekem megtanítani az állatok nyelvét. Mert hogy ugye akkoriban még embernyelven nem beszéltem. De hát ahány nyelv, annyi ember, ezért a kutyával kezdtük. A vau-vau nagyon könnyen ment. A miau-t sokkal nehezebb volt elinte kimondanom. Aztán a család nagy örömére annyit gyakoroltam, hogy a "Mit mond a cica?" kérdésre mindig tudtam a választ.

A következő fordulópont akkor történt, amikor a nővérem állandóan azt játszatta egy időben Anyával, hogy ő egy kisállat (ugye, nem találnátok ki, milyen fajta) a helyi állatkereskedésben és akit egy kislány (akit természetesen szintén ő alakított) születésnapjára a betérő gondos anyuka megvásárol. Én is nagyon szerettem volna ebbe a játékba bekapcsolódni, ezért én lettem a már meglévő ajándék, akit aztán a kislány pórázon sétáltatott. Anyának kevésbé tetszett a nővéremnek azon ötlete, miszerint a pórázt, azt az állat nyakára kell tekerni, ezért inkább maradt a feltehetőleg állatmentő ligák által is jobban elfogadható, derékra kötözött zsinór megoldás.

A következő állomás az lehetett, mikor én kezdeményeztem a macskás játékot, "Miau, miau!" felszólítással. Így a nővéremmel mindketten cicák lettünk és együtt ségálgattunk a lakásban. Anya meg simogatott minket, ahogy a kiscicákat illik. A nővérem még dorombolni is megpróbált.

Ő már rég leszokott erről a macskás témáról, maximum néha evés közben találja ki, hogy inkább úgy eszik, mint egy cica. A szüleink ilyenkor inkább disznónak képzelik, de mi egyöntetűleg nyávogunk hozzá, nehogy valaki még mást gondoljon. Mert persze nem maradok ki én sem a játékból.

A szüleink azt is gondolják, hogy a nővérem nyávogása még mindig fennáll. De nem úgy, mint nálam. "Miau, miau!" Ezt mondom, amikor valamit nagyon szeretnék. Talán úgy jobban meghatja Anyát vagy csak úgy ösztönös, mert én is legalább olyan öntörvényű vagyok, mint egy macska? Nem tudom. Ezt ismételgetem akkor is, amikor valami jó dolog történik velem, aminek nagyon örülök.

Anyában ez a macskaság valami csacskasággal párosult és eddig nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. De amikor ma Anya indulás előtt említette, hogy elmegyünk bevásárolni és a kocsival elhaladtunk egy élelmiszerbolt előtt, meg már kezdtem egy kicsit éhes is lenni, eléggé elcsodálkozott azon, amit mondtam: "Anya, vegyünk kaját! Cicusnak!"

Ez itt annak a fényképnek a helye, amikor le vagyok fényképezve egy cicával. De a macska nem adta hozzájárulását a megjelenéshez.