Először is itt egy jó kis őszi kép (a boltból zsákmányolt zsömivel kiegészítve). A képen lévő dolgot mindenki töklámpásnak hívja. Megjegyzésként csak annyit, hogy ezt a helóvín-lázt már továbbfejlesztettem és a sima sütőtököt is töklámpásnak hívom.Költöztem. Aztán visszaköltöztem. A dolog úgy kezdődött, hogy a szüleim végre felismerték, hogy én tényleg félek a sötétben, elalvástól ("Félek az alvástól"). Még este 10-kor is azt kérem, hogy Anya húzza már fel a redőnyt, mert nagyon sötét van. Miután a nővérem nagyon kedvesen invitált a szobájába ("Petike, gyere! Majd itt alszunk együtt, jó?) és Anyának és Apának pedig már elege volt abból, hogy addig ott kell aludniuk a földön, az ágyam mellett, ameddig az a bizonyos egyenletes szuszogás be nem következik: úgy döntöttek hogy átrakják az ágyamat a tesóm szobájába. És én persze mindig ügyeltem, hogy addig ott legyenek! Ahogy mozdult egyet az ajtó, ahol is Apa vagy Anya akart csendben kislisszolni, egyből felkaptam a fejem. Anya szerint ebből már egyre inkább kezdtem nemzeti sportot űzni. Egyre később és később aludtam el, csak hogy figyelhessem, hogy vajon mikor próbálnak meg megpattanni.
Úgyhogy Apa egy nap úgy döntött, hogy átviszi az ágyamat a nővérem szobájába. Na, csak akkor kezdődött igazán a jó világ! Ahogy kimentek, az esti szertartások után, megkezdődött az ÉLET! Sutyorgások, beszélgetések, alvóállatok dobálása, majd bemászás egymás ágyikójába. Addig csak én voltam állandóan szomjas, majd a dolog következményeit viselve állandóan utána pisilni jártam. Most már a nővérem is felvette eme jó szokásom. Trixi elalvása egyre inkább kezdett kitolódni. Először a fél 9-ből 9, majd egyre inkább fél 10 lett. A helyzet fokozódását egyedül az az egyedüli alkalom enyhítette, amikor is Anya egy éjszaka mindkettőnket a nővérem ágyában talált. Ott aludtunk egymás mellett, külön-külön hálózsákban, édesdeden.
Sajnos, ez sem volt elég a tények megváltoztatásához: a szüleim rádöbbentek, hogy a költöztetéssel azt érték el, hogy 3/4 10 előtt nem csak én, de a nővérem sem alszik el. Elkövetkezett az ígérgetések és fogadkozások időszaka. "Petike, többet nem aludhatsz Trixi mellett, hogyha nem maradsz csöndben és nem hagyod őt aludni!" Ez a mondat kb. harminc alkalommal hangzott el minden éjszaka, fél 9 és 3/4 10 között. Végül Anyának most már ide is be kellett feküdnie és itt már két gyerek leste azt a bizonyos ajtónyitódást. Úgyhogy lépni kellett.
Egy nap Apa fogta az ágyamat és visszarakta a szobámba. A nővérem sírva fakadt, amikor felfogta a kialakult helyzetet. De nem ő tehetett arról, hogy így alakult.
Viszont kaptam egy kis éjjeli lámpát a szobámba és még a folyósón is ég a lámpa (Apa szerint akkora fényár, hogy itt már olvasni is lehet). A szobám ajtaja és a nővérem ajtaja is nyitva van. Így mostanában már nem félek.
A tesóim viszont hosszú távra profitáltak a költözködésekből. Az eddigi fejből mesélt "majmos" mesét a költözés után együtt hallgattuk a nővéremmel, ami időközben átalakult "vicces majmossá". A lakli bátyám is amióta egyszer meghallgatta az általa csak "viccesz majmosz"-nak (tőlem, szabadon) hívott mesét, azóta ő is követeli. Azóta ha nem is minden nap, de szombat esténként most már a bátyámmal kiegészülve vagyunk egy szobában és hallgatjuk a "viccesz majmosz" mesét. A nővérem és a bátyám általában jókat kacagnak a történeteken. Ilyenkor illendőségből meg az állandó utánzási kényszeremből fakadólag én is nevetek.
De az őszinteség ilyen korban még nagyon fontos. A mese után mindig kifejtem a véleményemet, ami általában ez szokott lenni: "Ez nem volt vicces"
