A legkedvesebb játék

A nővérem a legutóbb azt mondta anyukánknak: "Anya, a Petike a legkedvesebb játék!" Anya nem is tudta, hogy hirtelenjében örüljön vagy sírva fakadjon. De azután inkább az előző mellett döntött. A nővérem meg folyatta tutujgatásomat: "Gyere, Pisti, pisi!" A többi szalonképtelen kifejezést inkább itt és most nem osztom meg Veletek. Nem tudom, honnan szedte, hogy Pisti legyek. Amikor egy pár napig Gergőnek szólított, még tudtam hová tenni, mert az egyik legjobb barátja, a szomszéd kisfiú erre a névre hallgat. A Gödit már nem is vártam tőle. De hogy ez a Pisti honnan jött neki, erre még Anya sem jött rá!

Szóval én, mint a nővérem legkedvesebb játéka, itt és most, a nagy nyilvánosság előtt kijelentem: Nem vagyok játék! Az a baj, hogy a nagyok ezt néha elfelejtik. Mint például a múltkor is, amikor a nővérem mindenáron a játék babakocsijába szeretett volna belegyömöszölni. Vagy amikor a bátyám úgy gondolja, hogy úgysem fogom kikapcsolni a tévét, miközben a kedvenc meséjét nézi. Hát bocsika, mindketten tévedtetek!

Ahogy ígértem, a labdázás. Megfogni meg tudom, eldobni el tudom és azután megint indul újra a folyamat. Nem értem a nagyokat, hogy ők mindig egymással labdáznak és Anya is folyton csak ezt erőlteti. Mi abban a jó, hogy az egyik pillanatban még a tiéd a labda, a másikban pedig csak vársz, hogy mikor lesz már megint a tiéd? Eme rossz gyakorlatból kiindulva én már a kezdetek kezdetén elejét veszem eme problémának. A labdát nem engedem ki a kezeim közül és kész. Vagy ha már kiengedtem, én szerzem meg újra. Így megint engem ér az a megtiszteltetés, hogy újra eldobhatom. Amúgy a labdázást már igen magas szintre kezdem felfejleszteni. A gömb alak, mint egyedüli, kizárólagos eszköz, már a múlté. Tudjátok, milyen klassz, amikor a Montessori-torony karikái repkednek szerteszét? Ezt játszottuk a múltkor a tesóimmal. Mondanom sem kell, hogy még annak a kajla nagy bátyámnak is nagyon tetszett. Anyának már kevésbé, amikor mindezt bemutattam az ebéd befejező akkordjaként a főzelékes kanállal és magával a főzelék tárgyával, ami történetesen a következő, üveg alapanyagú kompótostálka készlet első darabja. Volt. Ezek után azt hiszem, kitaláljátok, miért is említettem a következő üveg alapanyagú kompótostálka készletet és mi történt az előző üveg alapanyagú kompótostálka készlettel. Anya rendületlenül hisz abban, hogy a műanyag melegítve mérgező és ettől még a kompótostálkák bizonytalan pozíciója sem tudja eltéríteni.

A Suzy (mostanában már "szu z") ma 3 hónapos, kicsi beagle-lány. Már nagyon sokat nőtt, mióta a szomszédba került és hangja is van. Mindig odaszalad hozzám, nagyon szeret! Én is nagyon szeretem! Ennek jeléül akartam a múltkor átdobni neki a kismotoromat. Ágaskodtam, ágaskodtam, de nem sikerült a kerítés tetején átpenderíteni. Aminek persze nagyon örült a gazdája. Kevésbé szokott örülni a tesóimtól átpotyogó labdák sokaságától ("Nem vagyok én labdaszedegető vagy mi!") Anya szerint a Suzy olyan, mint én: mindent a szájába vesz és megrágcsál. Apa szerint abban hasononlítunk, hogy Suzy állandóan sétálgat és közben azon töri a fejét, hogy milyen rosszaságot lehetne kitalálni. Amikor meg megtesszük és megkapjuk a jól megérdemelt bűntetésünket, kullogva elvonulunk, majd visszajövünk és ártatlan szemmel nézzük a gazdit. Hiába mondják, hogy ne csináljunk valamit... Egy ideig úgy teszünk, mintha értenénk és behódolnánk, elkullogunk. De utána újult erővel térünk vissza a tett helyszínére, hogy a nyomás ellenére is végrehajtsuk azt, amit előzőleg kiterveltünk! Ismételt felszólításra egy kicsit megint meghátrálunk - de nem azért, hogy visszakozzunk, nem! Pusztán azért, hogy nehogy azt gondolják, hogy hülyék vagyunk, mert nem értjük.

Mostanában már én is hozzájárulok ahhoz, hogy Suzy nagy és erős kutya legyen. Ugye, hogy nem találnátok ki, hogy hogyan? Sebaj, Nektek elárulom! Ma a fentebb említett kompótostálka készlet helyett kivételesen műanyag tálkában kaptam a másodikat (Apa szerint egyszerűen csak kutyatál). De nem kértem, mert igen eltelített a leves és a nagybevásárlás közben elkunyerált, finomabbnál finomabb dolgok. Anya azért úgy gondolta, hogy jobb lenne, ha mégiscsak megkóstolnám egy kicsikét. Én meg úgy gondoltam, hogy inkább nem. És hogy Anyának még véletlenül se jusson eszébe még egyszer megkóstoltani velem, amikor hátat fordított, hogy innivalót hozzon nekem a konyhából, a tálkát egy egyszerű, gyors mozdulattal a földhöz vágtam. Hála a műanyagnak nem ment üvegszilánk az étel közé és innentől kezdve már semmi nem állt annak akadályába, hogy a lecsós falatokat Anya további hasznosítás érdekében átadja a szomszédba. Mert az én anyukám, mint már említettem, ételt nem dob ki. Persze, ha rántott husit tesznek elém, már nem biztos, hogy ennyire nagylelkű tudok lenni.