Én vagyok Anya első olyan gyermeke, akinek nem a "cica" vagy a "nem" az első szava, hanem az "Anya". Anya végre büszkélkedhet velem! Mondom, amikor elesek és megütöm magam, amikor nagyon szeretném elérni a konyhapulton lévő vizesüvegemet, amikor le akarom venni azokat a játékokat, amiket direkt azért raktak magasra, hogy ne érhessem el őket. Meg amikor a tesóim mondják. Mert ez is fontos, mostanában kezdem kifigyelni őket, mit is tesznek és megpróbálom őket leutánozni. Amikor kiabálnak, én is kiabálok. Amikor szaladgálnak, én is szaladok. Amikor suttognak, én is megpróbálom.
Más szót még nem tudok kimondani, de már nagyon próbálkozom. A cica, az már hónapok óta c-sssz-ként van emlegetve és mostanában már a nyávogást is kezdem elsajátítani. A Hinta-palinta nevezetű mondóka első verssorának hangleejtését is már tudom és csak akkor mondom, amikor ténylegesen hintáról beszélgetünk Anyával vagy Anya hintáztat. A kutya, az is stabilan u-u, már szintén hónapok óta. De a tesóm, a Dani... a múltkor eszembe jutott, mert egy olyan CD-t hallgattam, amire ő szokott teljes erőből idétlenkedni (ő ezt táncolásnak mondaná). Először odaszaladtam a számítógéphez, mert gondoltam, hogy biztosan megint ott ül. De nem volt ott. Utána beszaladtam a szobájába és kérdőre vontam Anyát: "Da"... ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy "A Dani meg hova a fenébe tűnt?" Anya valami nyári plébániai táborról regélt, de ezt már nem tudtam követni.
A kérdezésben viszont amúgy is jó vagyok. A "Hoa?" megfelelő hangsúllyal kimondva a fenti mondat Dani nélküli részét takarja. Ez leginkább akkor fordul elő, amikor az ágy alá hajolok és a kiejtett cumijaimat keresgélem.
A "Hrrr" mindenféle berregő technikai vívmány gyűjtőneve, legyen az porszívó, motor vagy repülőgép. A repülőket már messziről kiszúrom, amióta egy ismerősünknél Üllőn, a kert végében ottartózkodásunk kb. 3 órája alatt kb. 10 percenként láttam egy repülőt.
Anya már várja, hogy beszéljek, mert akkor szerinte nem fogok annyit nyafogni meg kiabálni, ha értelmes módon ki tudom magam fejezni. Addig meg maradnak a felkiáltások, a sikítások meg a hiú remény, hogy akkor majd minden egyszerűbb lesz. Ha egy kicsit gondolkodna, rájönne, hogy lehet, hogy ebben Apára fogok hasonlítani, aki a Papáék elmondása szerint kiskorában szinte állandóan beszélt és Anya szerint mostanáig úgy is maradt.
Gabi!
VálaszTörlésSzenzációsan írsz! Ki lehetne adatni, mert roppant szórakoztató.
Köszönöm az érzést, hogy nemcsak a a keresztfiamra lehetek büszke, hanem az Anyukájára is!
Péter keresztapu