Bölcsi

És hát hogy a fő okról is beszéljek, ami miatt jó ideje már, hogy nem jelentkeztem: mostantól én is dolgozó emberré váltam.

Eddig Anyának az volt a munkája, hogy napközben ellátott bennünket és leginább esténként, szabadidejében (már ha egy gyesen lévő anyukának van ilyen) leírta mindazt a gondolatot, amit ő fontosnak talált. Amióta minden gyermeke intézményesített keretek között tölti napközbeni idejét, Anya ezalatt az idő alatt megpróbálja még a nyár betörése előtti egy-két hónapban megcsinálni mindazt, amire az elmúlt öt évben nem volt lehetősége és az elkövetkezendő ötben sem lesz. Ezért a műszakok letelte után, a szabadidejében csak velünk foglalkozik. A blogírás meg egyik kategóriába sem volt beilleszthető fogalom.

De egy blog olyan, mint egy párkapcsolat: vagy fejlődik vagy meghal. Anyával együtt az előbbi mellett döntöttünk. Úgyhogy gyorsan el is mesélem, hogy töltöm mostanában napjaimat de. fél 9 és du. 3 között.

Azt mindenkinek tudnia kell, hogy a bölcsibe való beszoktatás a világ egyik legjobb dolga egy olyan, kétéves korát nem sokkal meghaladó kis manófalvi részére, mint amilyen én vagyok. Anyával a bölcsibe járás maga a földi mennyország! Van sok új játék, sok új gyerek, külön játszószoba (hivatalsan "tornaszoba!"), rengeteg kismotor, labda. A gondozó nénik, Mari néni és Anita néni nagyon kedvesek. A hami finom és egészséges, helyes kis asztalkáknál eszünk. Minden nap van gyümölcs és néha adnak túró rudit is. Itt végre emberléptékű a mosdó és állva is bele tudok pisilni a WC-be. Ja, és mindez egy külvárosi, lakótelepi, önkormányzati fenntartású bölcsődében.

Aztán eltelik egy-két hét és mindez megmarad, de már semmi nem fontos. A földi mennyország megszűnik és helyette ittmarad a puszta föld. Anyának minden reggel el kell mennie és én utána csak zokogok. Vagy csak úgy sírdogálok. Már étvágyam sincs. Ha esetleg megfeledkeznék Anyáról, valaki hasonló helyzetben lévőnek biztos, hogy eszébe jut öt percen belül és akkor megint jön a fájdalom. Aztán ha hazamegyek, mindenen csak mérgelődök, a legkisebb ellenálláson is bosszankodom. Ha eddig egész nap nem az volt, amit (vagy akit) én akarhattam, akkor most aztán végre elég és visszaadom, kamatostul! Félórás hisztihegyek, a seholsemmisehogynemjó-érzés.

Egy hét tömör gyötrelem (Anya megfogalmazása alapján: "Hú, az nagyon gáz volt!") után a hullámok elcsitulnak, a köd feloszlik. Valahogy más szemszögből látok ismét mindent. A bátyám iskolába jár, a nővérem oviba, nekem is járnom kell valahova. Jó, azért azt nem állítom, hogy nagy kedvvel válok el reggelente Anyától, de az átadás után egy perccel már ismét szívesen játszom, szívesen ebédelek. Mari néninek szót fogadok, ő kicseréli pelusomat ("Higyje el, Anyuka, ez fontos lépés, hogy engedi nekem a tisztázást.") és neki még elpakolni is képes vagyok magam után. Mert tudom, hogy Anya uzsi után jön értem. És nagyon kíméletes vagyok vele is, már nincs bennem az az ingerencia, hogy az egész napos érdeksérelmeimet töményen rázúdítsam. Most már a kismackóm is jár bölcsibe, a kisvakond is oda jár, meg a csibe is megy bölcsibe (a név kötelez). Mari néni szerint beszoktam.

Gyermeknap

Először is a nővérem tegnap megkérdezte anyát:"Anya, találd ki, hogy ki az az anyuka, aki az oviba jár és nincs gyereke?" Anya egy pillanatra megzavarodott és elgondolkozott, hogy egyáltalán érdemes-e gyermeke fenyegető iskolaérettségének a puszta gondolatával is foglalkozni. De inkább úgy döntött, hogy ezt végül is arra a családi vonásra vezeti vissza, miszerint arra még tisztán emlékszik, hogy ő sem tudta elképzelni azt, hogy hogy lehet az ő anyukájának is anyukája.

Ennyit mára az anyukák és gyermekek kapcsolátáról. Meg azt, hogy azt már minden gyermek és anyuka (meg már talán apuka is) megtanulta: május utolsó vasárnapja gyermeknap. A bátyám mindjárt meg is kérdezte, hogy mit kapunk eme nevezetes alkalomból. Anya azt mondta, hogy ne akarjunk semmit, mert nálunk egész évben minden nap gyereknap (de minimum karácsony) és mindenünk megvan, ami kell. A tesómnak erről némileg más elképzelései voltak. Mindenesetre elmentünk a Zöld Pardon nevű műintézmény gyermeknapi rendezvényére.

Azért éppen, oda mert ott tartott zeneovis foglalkozásokat az a néni, akihez mi zenebölcsibe jártunk (http://www.zenezug.hu/). Ami arra volt jó, hogy megtudjuk, hogy ez a rendezvény tulajdonképpen van. A műsor elején a színpadról lehömpölygő buborékfelhő még csak-csak magával ragadott, de az azt követő foglalkozásba csak nagyon rövid ideig tudtam beleélni magam.

Bezzeg a nővérem! Ő szintén végigjárta a kurzust egy pár évvel ezelőtt és még néha az óvodás továbbképzésen is részt vett. Velem ellentétben - mint zeneovis néni Marcsi után a második - természetesen ott sündörgött, ahol kellett, Marcsit szoros nyomkövetésben fogta. Szerencsémre a foglalkozás mellett volt egy mini kis játszótér, ahol ezalatt nagyon jó építményeket lehetett felhúzni a kipakolt kisszékekből.

Ültetek már rendőrautóban? Itt és most mindenki nyugodtan bevallhatja. Ezen a rendezvényen erre is volt lehetőség. Én legiknább csak az anyósüléséig jutottam, de ott sem tudtam elég sokáig tartózkodni, mert egy türelmetlen kislány kinyitotta az ajtót, ameddig én arra támaszkodam. Ennek következtében egy pár másodpercig vízszintesen lógtam ég és föld között (lábam az ülésen, a karom az ajtóban), mire Anya, mint állandósult megmentő az autó másik oldaláról, a fotós lőállásból odaért. Utána én következtem volna a vezetésben, de mire belélhettem volna úgy igazán magam, odajött a rendőrnéni és mondta, hogy most azonnal, technikai okokból mindenki hagyja el a gépjárművet, mert a gyerekek olyan iramban nyomogatták a rendőrautó szirénáját, hogy félő volt, hogy lemerül a kocsi akkumulátora és végleg a rendezvényen ragadnak.

A kígyósimogatásnak könnyedén ellent tudtunk állni. Viszont a nővérem megsimogatott egy leguánt. Már amennyire azt simogatásnak lehet nevezni, amikor az a kis riadt állat az összes kis karmával kapaszkodik a különféle óvodáskorú és nagyobb gyerekekbe. A nővérem nagyon élvezte. A leguánt meg senki nem kérdezte.

Minden állomáson kicsi, promóciós Menthos cukorkákat osztogattak. Aki ismer, az tudja, hogy az ilyeneknek viszont nem tudok ellenállni. A különféle állomásokon a hozzá kapcsolódó kérdésekre kellett helyes válaszokat adniuk a gyerekeknek. Kivéve persze nekem, aki kicsi és folyamatosan kéri a cukorkát. Így aztán most furcsamód én voltam az, aki biztosítottam a tesóim folyamatos ellátását. ("De jó a Petinek, ő csak úgy kap!)

Utána még végighallgattuk a Búgócsiga Zenede koncertjét. A nővérem persze itt is aktívan tette, amit a színpadon mutattak.

De én már akkorra kezdtem eléggé fáradttá válni. Még élveztem egy kicsit a zötykölődést a villamoson hazafelé, a Duna felett, majd a metrózás örömének is átadtam magam, de ahogy a jól megszokott autónkhoz értünk, mély álomba zuhantam.