Gyermeknap

Először is a nővérem tegnap megkérdezte anyát:"Anya, találd ki, hogy ki az az anyuka, aki az oviba jár és nincs gyereke?" Anya egy pillanatra megzavarodott és elgondolkozott, hogy egyáltalán érdemes-e gyermeke fenyegető iskolaérettségének a puszta gondolatával is foglalkozni. De inkább úgy döntött, hogy ezt végül is arra a családi vonásra vezeti vissza, miszerint arra még tisztán emlékszik, hogy ő sem tudta elképzelni azt, hogy hogy lehet az ő anyukájának is anyukája.

Ennyit mára az anyukák és gyermekek kapcsolátáról. Meg azt, hogy azt már minden gyermek és anyuka (meg már talán apuka is) megtanulta: május utolsó vasárnapja gyermeknap. A bátyám mindjárt meg is kérdezte, hogy mit kapunk eme nevezetes alkalomból. Anya azt mondta, hogy ne akarjunk semmit, mert nálunk egész évben minden nap gyereknap (de minimum karácsony) és mindenünk megvan, ami kell. A tesómnak erről némileg más elképzelései voltak. Mindenesetre elmentünk a Zöld Pardon nevű műintézmény gyermeknapi rendezvényére.

Azért éppen, oda mert ott tartott zeneovis foglalkozásokat az a néni, akihez mi zenebölcsibe jártunk (http://www.zenezug.hu/). Ami arra volt jó, hogy megtudjuk, hogy ez a rendezvény tulajdonképpen van. A műsor elején a színpadról lehömpölygő buborékfelhő még csak-csak magával ragadott, de az azt követő foglalkozásba csak nagyon rövid ideig tudtam beleélni magam.

Bezzeg a nővérem! Ő szintén végigjárta a kurzust egy pár évvel ezelőtt és még néha az óvodás továbbképzésen is részt vett. Velem ellentétben - mint zeneovis néni Marcsi után a második - természetesen ott sündörgött, ahol kellett, Marcsit szoros nyomkövetésben fogta. Szerencsémre a foglalkozás mellett volt egy mini kis játszótér, ahol ezalatt nagyon jó építményeket lehetett felhúzni a kipakolt kisszékekből.

Ültetek már rendőrautóban? Itt és most mindenki nyugodtan bevallhatja. Ezen a rendezvényen erre is volt lehetőség. Én legiknább csak az anyósüléséig jutottam, de ott sem tudtam elég sokáig tartózkodni, mert egy türelmetlen kislány kinyitotta az ajtót, ameddig én arra támaszkodam. Ennek következtében egy pár másodpercig vízszintesen lógtam ég és föld között (lábam az ülésen, a karom az ajtóban), mire Anya, mint állandósult megmentő az autó másik oldaláról, a fotós lőállásból odaért. Utána én következtem volna a vezetésben, de mire belélhettem volna úgy igazán magam, odajött a rendőrnéni és mondta, hogy most azonnal, technikai okokból mindenki hagyja el a gépjárművet, mert a gyerekek olyan iramban nyomogatták a rendőrautó szirénáját, hogy félő volt, hogy lemerül a kocsi akkumulátora és végleg a rendezvényen ragadnak.

A kígyósimogatásnak könnyedén ellent tudtunk állni. Viszont a nővérem megsimogatott egy leguánt. Már amennyire azt simogatásnak lehet nevezni, amikor az a kis riadt állat az összes kis karmával kapaszkodik a különféle óvodáskorú és nagyobb gyerekekbe. A nővérem nagyon élvezte. A leguánt meg senki nem kérdezte.

Minden állomáson kicsi, promóciós Menthos cukorkákat osztogattak. Aki ismer, az tudja, hogy az ilyeneknek viszont nem tudok ellenállni. A különféle állomásokon a hozzá kapcsolódó kérdésekre kellett helyes válaszokat adniuk a gyerekeknek. Kivéve persze nekem, aki kicsi és folyamatosan kéri a cukorkát. Így aztán most furcsamód én voltam az, aki biztosítottam a tesóim folyamatos ellátását. ("De jó a Petinek, ő csak úgy kap!)

Utána még végighallgattuk a Búgócsiga Zenede koncertjét. A nővérem persze itt is aktívan tette, amit a színpadon mutattak.

De én már akkorra kezdtem eléggé fáradttá válni. Még élveztem egy kicsit a zötykölődést a villamoson hazafelé, a Duna felett, majd a metrózás örömének is átadtam magam, de ahogy a jól megszokott autónkhoz értünk, mély álomba zuhantam.