Én, a cica

Nagyon szeretem a cicákat. Ez már egész kicsi koromtól megvilágosodott bennem. Ők meg leginkább csak nézegettetni hagyják magukat, holmi öntelt macskabüszkeséggel járnak-kelnek a világban. Néha figyelemre méltatnak és akkor nagyon megörülök nekik. De a legtöbbször úgy járok, mint a drámák végén a hősszerelmes.

A kapcsolatunkról fő problémaforrásként elmondható, hogy én mindig jobban szeretném őket megölelgetni annál, mint amekkora türelemmel rendelkezem. A macsák meg nem szeretik, ha kismotorral kergetik őket.

Macskává történő átlényegülésem első pontja ott történt, amikor Anya próbálta nekem megtanítani az állatok nyelvét. Mert hogy ugye akkoriban még embernyelven nem beszéltem. De hát ahány nyelv, annyi ember, ezért a kutyával kezdtük. A vau-vau nagyon könnyen ment. A miau-t sokkal nehezebb volt elinte kimondanom. Aztán a család nagy örömére annyit gyakoroltam, hogy a "Mit mond a cica?" kérdésre mindig tudtam a választ.

A következő fordulópont akkor történt, amikor a nővérem állandóan azt játszatta egy időben Anyával, hogy ő egy kisállat (ugye, nem találnátok ki, milyen fajta) a helyi állatkereskedésben és akit egy kislány (akit természetesen szintén ő alakított) születésnapjára a betérő gondos anyuka megvásárol. Én is nagyon szerettem volna ebbe a játékba bekapcsolódni, ezért én lettem a már meglévő ajándék, akit aztán a kislány pórázon sétáltatott. Anyának kevésbé tetszett a nővéremnek azon ötlete, miszerint a pórázt, azt az állat nyakára kell tekerni, ezért inkább maradt a feltehetőleg állatmentő ligák által is jobban elfogadható, derékra kötözött zsinór megoldás.

A következő állomás az lehetett, mikor én kezdeményeztem a macskás játékot, "Miau, miau!" felszólítással. Így a nővéremmel mindketten cicák lettünk és együtt ségálgattunk a lakásban. Anya meg simogatott minket, ahogy a kiscicákat illik. A nővérem még dorombolni is megpróbált.

Ő már rég leszokott erről a macskás témáról, maximum néha evés közben találja ki, hogy inkább úgy eszik, mint egy cica. A szüleink ilyenkor inkább disznónak képzelik, de mi egyöntetűleg nyávogunk hozzá, nehogy valaki még mást gondoljon. Mert persze nem maradok ki én sem a játékból.

A szüleink azt is gondolják, hogy a nővérem nyávogása még mindig fennáll. De nem úgy, mint nálam. "Miau, miau!" Ezt mondom, amikor valamit nagyon szeretnék. Talán úgy jobban meghatja Anyát vagy csak úgy ösztönös, mert én is legalább olyan öntörvényű vagyok, mint egy macska? Nem tudom. Ezt ismételgetem akkor is, amikor valami jó dolog történik velem, aminek nagyon örülök.

Anyában ez a macskaság valami csacskasággal párosult és eddig nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. De amikor ma Anya indulás előtt említette, hogy elmegyünk bevásárolni és a kocsival elhaladtunk egy élelmiszerbolt előtt, meg már kezdtem egy kicsit éhes is lenni, eléggé elcsodálkozott azon, amit mondtam: "Anya, vegyünk kaját! Cicusnak!"

Ez itt annak a fényképnek a helye, amikor le vagyok fényképezve egy cicával. De a macska nem adta hozzájárulását a megjelenéshez.