Babaságaim utolsó pillanatai

Ha valaki mostanában megkérdezi, hogy nagy fiú vagyok-e vagy kicsi, akkor természetesen az előbbivel értek egyet. De azért bizonyos jelei vannak annak, hogy babaságaim múló momentumai itt, bennem élnek és én még ragaszkodom egyes dolgokhoz.

Például még mindig a rácsos kiságyamban alszom. Anya most olvasta Máraynál, hogy ő 6 éves koráig abban aludt: tehát akár még belőlem is lehet valaki. Az igazság az, hogy még mindig nagyon szeretem a kiságyamat. Anya és Apa szerint nagy ló vagyok benne, de amikor belekucorodom, hálózsákban és cumival a számban, kényelmesen elférek. A padláson vár az új, nagyfiús ágyam, de amellé már nehéz lenne beszuszakolni azt a matracot, amin Apa vagy Anya szokott aludni, mikor engem altatnak. Ezért ameddig nincs egyedül alvás: nagy ágy sincs. Persze, a határokon belül (már ami a kiságy határait illeti).

És akkor már rá is tértünk még egy babajellegzetességre: igen, a cumi. Az még mindig megvan és eszem ágában sincs tőle megválni. Sőt: két vagy három cumival aludva halmozom is az élvezeteket! Anya meg kivár: kíváncsi, hogy mikor hagyom el magamtól. Szerintem még várhat egy ideig.

A pelus-ügyben nagy előrelépések vannak. Napközbeni szobatisztának minősítem magam. Ez alól kivétel a délutáni alvás, ahol az ébrenlét és az alvó állapot határterületein sok minden megtörténhet. De múltkor megtaláltam azt a pelenkázóalátétet, amit még a babakori túlélőkészletben vittünk magunkkal, ha utaztunk valahova. Azt elővettem (nem egészen baba-módon: felmásztam a szekrényre és onnan hajoltam lefelé, úgy nyitogattam a fiókokat), bekészítettem mellé egy pelust, ráfeküdtem és ott kértem Anyát, hogy pelenkázzon be. Amikor Anya ebben a pillanatban rákérdezett, hogy most én akkor baba vagyok-e vagy nagyfiú, zavartan mondtam mindkettőt.

A babakocsimat is nagyon szeretem. Ez csak ama ritka alkalmak egyikekor van még használatban, amikor szombat reggelenként kisétálunk a közeli kispiacra. Ilyenkor nagyon örülök, ha babakocsival megyünk és Anya is, mert nem kell autóba ülnie és mégis hazajön úgy a csomag, hogy nem kell cipelkednie. Persze ilyenkor aztán mindent elkövet és különféle frissen vett finomságokkal traktál csak azért, hogy nehogy eszembe jusson kiszállni a kocsiból, különben borul az egyensúlyi helyzet.

A tejet is még cumisüvegben, az ágyba kérem és kapom reggelente, felkeléskor és este, közvetlenül lefekvés előtt. De a név kötelez: ez a gödiség része.

Még a nővéremnek is vannak nosztalgikus emlékei babasága idejéről. Amikor az előző lakásunknál sétáltunk (ahol engem még egy pocakfal választott el a külvilágtól), Anya megkérdezte a nővéremet, hogy hol jobb lakni: ott vagy a jelenlegi lakásunkban és a nővérem meglepő módon a régi lakást preferálta. Anya persze egyből az okot firtatta és azt a választ kapta, amire nem számított: "Mert itt voltam baba." Ennek megerősítéseképp nagyritkán beveszi ő is a cumiját (kizárólag amikor itthon vagyunk), pedig kiskorában soha nem cumizott.

Még mielőtt azt hinnétek, hogy két és félévesen talán még néha pólyába is befekszem, inkább elmesélem, hogy ma mit csináltam. Ma az kerítést készítő asztalos bácsit addig környékeztem, míg megengedte, hogy szülői felügyelet mellett én, Petike, egyedül becsavarozzak egy igazi csavart az egyik lehullott deszka kerítéselembe. Na, ez milyen? Utána még ebédelni sem volt kedvem, annyira csavarozni akartam.

A babaság, mint nosztalgikus emlék, néha fel-feltör az emberben, még így, két és félévesen és még ötévesen is. Egy kényelmes, nyugodt és biztonságos valami, ami alváskor különösen jól jön. Anya nemrég olvasta, hogy a születésre állítólag négyéves korig is emlékszünk! De egy biztos: a csavarozás sokkal izgalmasabb dolog!