Bölcsi

És hát hogy a fő okról is beszéljek, ami miatt jó ideje már, hogy nem jelentkeztem: mostantól én is dolgozó emberré váltam.

Eddig Anyának az volt a munkája, hogy napközben ellátott bennünket és leginább esténként, szabadidejében (már ha egy gyesen lévő anyukának van ilyen) leírta mindazt a gondolatot, amit ő fontosnak talált. Amióta minden gyermeke intézményesített keretek között tölti napközbeni idejét, Anya ezalatt az idő alatt megpróbálja még a nyár betörése előtti egy-két hónapban megcsinálni mindazt, amire az elmúlt öt évben nem volt lehetősége és az elkövetkezendő ötben sem lesz. Ezért a műszakok letelte után, a szabadidejében csak velünk foglalkozik. A blogírás meg egyik kategóriába sem volt beilleszthető fogalom.

De egy blog olyan, mint egy párkapcsolat: vagy fejlődik vagy meghal. Anyával együtt az előbbi mellett döntöttünk. Úgyhogy gyorsan el is mesélem, hogy töltöm mostanában napjaimat de. fél 9 és du. 3 között.

Azt mindenkinek tudnia kell, hogy a bölcsibe való beszoktatás a világ egyik legjobb dolga egy olyan, kétéves korát nem sokkal meghaladó kis manófalvi részére, mint amilyen én vagyok. Anyával a bölcsibe járás maga a földi mennyország! Van sok új játék, sok új gyerek, külön játszószoba (hivatalsan "tornaszoba!"), rengeteg kismotor, labda. A gondozó nénik, Mari néni és Anita néni nagyon kedvesek. A hami finom és egészséges, helyes kis asztalkáknál eszünk. Minden nap van gyümölcs és néha adnak túró rudit is. Itt végre emberléptékű a mosdó és állva is bele tudok pisilni a WC-be. Ja, és mindez egy külvárosi, lakótelepi, önkormányzati fenntartású bölcsődében.

Aztán eltelik egy-két hét és mindez megmarad, de már semmi nem fontos. A földi mennyország megszűnik és helyette ittmarad a puszta föld. Anyának minden reggel el kell mennie és én utána csak zokogok. Vagy csak úgy sírdogálok. Már étvágyam sincs. Ha esetleg megfeledkeznék Anyáról, valaki hasonló helyzetben lévőnek biztos, hogy eszébe jut öt percen belül és akkor megint jön a fájdalom. Aztán ha hazamegyek, mindenen csak mérgelődök, a legkisebb ellenálláson is bosszankodom. Ha eddig egész nap nem az volt, amit (vagy akit) én akarhattam, akkor most aztán végre elég és visszaadom, kamatostul! Félórás hisztihegyek, a seholsemmisehogynemjó-érzés.

Egy hét tömör gyötrelem (Anya megfogalmazása alapján: "Hú, az nagyon gáz volt!") után a hullámok elcsitulnak, a köd feloszlik. Valahogy más szemszögből látok ismét mindent. A bátyám iskolába jár, a nővérem oviba, nekem is járnom kell valahova. Jó, azért azt nem állítom, hogy nagy kedvvel válok el reggelente Anyától, de az átadás után egy perccel már ismét szívesen játszom, szívesen ebédelek. Mari néninek szót fogadok, ő kicseréli pelusomat ("Higyje el, Anyuka, ez fontos lépés, hogy engedi nekem a tisztázást.") és neki még elpakolni is képes vagyok magam után. Mert tudom, hogy Anya uzsi után jön értem. És nagyon kíméletes vagyok vele is, már nincs bennem az az ingerencia, hogy az egész napos érdeksérelmeimet töményen rázúdítsam. Most már a kismackóm is jár bölcsibe, a kisvakond is oda jár, meg a csibe is megy bölcsibe (a név kötelez). Mari néni szerint beszoktam.