Nagyika

Nagyika elment... már soha nem hallom többé azt, ahogy mesét mesél nekem, vagy ahogy rám szól, ha valami rosszaságot csinálok. Már a vezetékes telefon csörrenéséből is tudtam, amikor két-három csörrenés után megszűnt és senki nem ment a telefonhoz, hogy csak a Nagyika lehet és ezt mindig mindenki tudtára is adtam: "Nagyika". Ez volt az egyezményes jel és ilyenkor Anya visszahívta őt. Ha már kibeszélték magukat, én is rendszeresen elkértem a kagylót és hosszasan hallgattam, amit ő mondott. Volt úgy, hogy már hamarabb is. Ilyenkor nagyon nem szerettem, ha fontoskodtak és nem adták meg nekem a lehetőséget a beszélgetésre.

A Nagyika felé vezető úton tanultam meg lépcsőt mászni. A 4 emelet magasság és a hozzá tartozó 72 lépcsőfok, amitől Nagyika nem tudott már megszabadulni, embertpróbáló feladat egy magamfajtának - hát még egy idősnek. Bár évekkel ezelőtt egy orvos azt mondta, hogy ez a mozgásának a kulcsa, emiatt nem hagyja el magát a szervezete, mert ott a kitűzött cél. A lépcsőmászás mostanra már egész jól sikeredett, miután Anya a legtöbbször különféle csomagokkal megrakodva ment fel hozzá és elvárta, hogy most már én is egyedül menjek fel a lépcsőn. A lefelé, az még néha gondot okoz, mert inkább ugrálok - leginkább akkor, ha valami ismerős fej néz felfelé a lépcsőfordulóból.

Nagyon szerettem játszani a botjával és a járókeretével. Amikor kisebb voltam, előszeretettel kezdem rágcsálni is a bot gumis végét a családtagok - különösen Nagyika megrökönyödésére. A járókeret, az volt az igazi fitness center! Először csak átmászni alatta, majd a segítségével felállni, később az alsó rúdon átmászni és cipelni a lakás különféle pontjaira.

Nagyikától mindig kaptam valami finomságot, karácsonykor sok-sok szaloncukrot. Mindig gondolt mindenkire, ha névnapja vagy születésnapja volt, karácsony vagy Mikulás ünnepe közeledett.

Egyszer velem is veszekedett valami miatt. Na, az nagyon tetszett és én is visszabeszéltem olyan mérges, de mégis csibészes torokhangon. És amikor következő alkalommal felmentünk hozzá, akkor ez újra eszembe jutott és újra próbálkoztam! És a múlt héten már a telefonban is! És akkor ő is visszamorgott rám, de csak úgy játékból.

Nagyon szerette, ahogy puszit adok neki. Nem volt egyszerű egy magamfajta kisembernek felágaskodás közben még puszit is adni egy olyan embernek, aki már nagyon nehezen mozog, de Anya odaemelt az arcához és mindig segített.

Figyelt rám. Azelőtt a nap előtt, mielőtt végleg a Jóisten magához szólította, rászólt Anyára, hogy ne készüljön az induláshoz és hagyjon már engem nyugodtan játszani azzal a zenélő-villogó rózsaszín kis vizilóval, amit nagyon szerettem és amit Anya nem engedett soha, hogy magammal vigyek, hiszen akkor mivel játszom a Nagyikánál. De már fél 3 volt, alvásidő és mennem kellett...

Azt mondják, Nagyika nem volt könnyű ember. Én viszont így is nagyon szerettem. Hiányozni fogsz, Nagyika. Ha nagy leszek, már csak a fényképekről foglak ismerni, mint ahogy Anya, aki pont ennyi éves volt, mint most én, amikor elvesztette a nagyszüleit. És már nem tudsz rámszólni, hogy ne menjek ki a temetőbe, mert az nem gyereknek való, mert én akkor is kimegyek - Hozzád.