Nyár, nyár, nyár!!! Végre itt az a jó, hosszú, heteken át tartó meleg, amiről júniusban és júliusban álmodoztunk! Amikor alig lehet árnyékos helyet találni a strandon és a kocsiba beszállva 50 fok van és amikor Apával esténként hatszor végiglocsoljuk az egész kertet, hogy hűsítsen bennünket. De engem már egészen más dolgok is foglalkoztatnak.
Bölcsis vagyok. Ezt mostanában sokszor hangoztatom. (Bár ami a dolog gyakorlati részét illeti, két és fél hónapja vagyis amióta kivettem a rendes, jól megérdemelt szabadságomat, a bölcsi környékére sem néztem.) De azt, hogy óvodás vagyok, most mondtam először.
Ami pedig végül is igaz. Azon szerencsés gyermekek egyike vagyok, akit évközben felvettek a kerületi óvodába. Ezt leginkább a nővéremnek köszönhetem, aki szintén abba az oviba jár.
Az óvoda akkor került először szóba, amikor kenyeret kellett kenni és a nővérem még nem tudott/szokott, ellentétben a nálunk lévő vendég gyerekekkel. A nővérem meg ezen nagyon elkeseredett. Ilyenkor mindig leszegi a fejét, ajka sírásra görbül és feltűnően kiabál. Anya próbálta vígasztalni, hogy biztosan a vendég gyerekek sem úgy, maguktól tanultak meg kenyeret kenni. Erre belőlük is kitört az önérzet és váltig állították, hogy nekik ezt senki nem mutatta. Úgyhogy a nővérem kénytelen volt ott, a helyszínen először kenyeret önállóan kenni.
Amúgy ez a kenyérkenés valahogy a mi családunkban soha nem volt egy központi kérdés. Anya minden vágni akaró gyermeknek nagyon szívesen ad lekerekített végű kenőkést vágás céljából a kezébe (különösképp a kicsinyített, gyeremekeknek szóló változatot), de ez a kenés, ez valahogy kimaradt. Ami leginkább a bátyámon látszik meg, akin valami zavarodott sértődöttség látszódik, mikor Anya azt mondja, hogy kenje meg a saját kenyerét.
Szóval, amikor már a vendég gyerekek is elmentek, én is nekibátorodtam. Elkértem a kenőkést és elkezdtem kenni. Anya megpróbált lebeszélni, de én ellentmondást nem tűrve közöltem, hogy "Óvodás vagyok!" Anyának meg nem volt ellenérv a tarsolyában. Illetve egy pillanatra elképzelte, hogy ebben a helyzetben 9 év múlva nem lesz zavarodott sértődöttség az arcomon. Így aztán azóta egyre ügyesebb vagyok a kenyérkenésben. Csak valakit még kell találni hozzá, aki meg is eszi, amit főztem.
Sajnos, az első óvodai szülői értekezlet idején éppen egy tó mellett vészeltük át ama említett meleg napokat és így még nem tudom, mi is lesz a jelem az óvodában. Meg kell, hogy mondjam, Anya ezt a jelválasztást eléggé el*szte. Amikor a nagytesóm az ovit kezdte és Anya még tele volt lelkesedéssel minden új dolog iránt, már a jelválasztás előtt, a beíratkozáskor lefoglalta a kisvonat jelet. Arra hivatkozott, hogy mindenki jobban jár, hogyha a tesómnak adják ezt a jelet, mert annyira rajong a vonatokért, hogy amúgyis minden vonatos cuccot a magáénak fog tulajdonítani. Mit ne mondjak, én is rajongok a vonatokért. De amikor a jelválasztásra került a sor a bölcsiben, ott ez a jel, mint olyan, nem létezett. Így lett a jelem a napocska, aminek azóta is nagyon örülünk.
De most, hogy mi lesz, még nem tudjuk. Abból a kettőből kell majd választanunk, ami megmaradt. Anya szerint egy bokszkesztyű lenne a rám leginkább jellemző. Persze titkon szívesen megtartaná a napocskát. Apa meg egy lerágott kutyacsontot javasolt, mert az hasonlít a leginkább egy rossz csontra. A nővérem, mint a Mézeskalács óvoda jeleinek tudora, egy kisautót tudna a leginkább elképzelni. Amire valljuk be, kicsi az esély, hogy több fiús anyuka is visszautasított volna "Á, nem, az én kisfiam nem szereti a kisautókat. Inkább a zászló vagy a kiscsizma jelet kérjük."
A bátyám volt a legédesebb. Szerinte a számomra megfelelő jel egy Szuperpetike lenne. Olyan Superman-es ábra, de "Peti" felirattal a trikóján. Ez nekem is nagyon tetszene - legalábbis a óvoda vége felé biztosan, amikor megtudom a jelentését. Mindenesetre kíváncsi vagyok, Anya hogy hímezné bele a ruháimba!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése