Babaszótár

Szi-szi = Trixi
Da-da = Dani
Ba-ba = baba
Néni = néni
Sss = vonat
Inni = Köszönöm, már jó a gyomrom és ígérem, hogy nem fogok többet hányni. Ebből a dobozos üdítőből kérek és nem abból a vacak üres teából.
Tete = Tegyük már rá a cumisüvegre a tetejét és most már tényleg kérem azt az üdítőt!
Tente = Anya azt akarja, hogy aludjak.
Pá-pá!= Viszontlátásra!

A legkedvesebb játék

A nővérem a legutóbb azt mondta anyukánknak: "Anya, a Petike a legkedvesebb játék!" Anya nem is tudta, hogy hirtelenjében örüljön vagy sírva fakadjon. De azután inkább az előző mellett döntött. A nővérem meg folyatta tutujgatásomat: "Gyere, Pisti, pisi!" A többi szalonképtelen kifejezést inkább itt és most nem osztom meg Veletek. Nem tudom, honnan szedte, hogy Pisti legyek. Amikor egy pár napig Gergőnek szólított, még tudtam hová tenni, mert az egyik legjobb barátja, a szomszéd kisfiú erre a névre hallgat. A Gödit már nem is vártam tőle. De hogy ez a Pisti honnan jött neki, erre még Anya sem jött rá!

Szóval én, mint a nővérem legkedvesebb játéka, itt és most, a nagy nyilvánosság előtt kijelentem: Nem vagyok játék! Az a baj, hogy a nagyok ezt néha elfelejtik. Mint például a múltkor is, amikor a nővérem mindenáron a játék babakocsijába szeretett volna belegyömöszölni. Vagy amikor a bátyám úgy gondolja, hogy úgysem fogom kikapcsolni a tévét, miközben a kedvenc meséjét nézi. Hát bocsika, mindketten tévedtetek!

Ahogy ígértem, a labdázás. Megfogni meg tudom, eldobni el tudom és azután megint indul újra a folyamat. Nem értem a nagyokat, hogy ők mindig egymással labdáznak és Anya is folyton csak ezt erőlteti. Mi abban a jó, hogy az egyik pillanatban még a tiéd a labda, a másikban pedig csak vársz, hogy mikor lesz már megint a tiéd? Eme rossz gyakorlatból kiindulva én már a kezdetek kezdetén elejét veszem eme problémának. A labdát nem engedem ki a kezeim közül és kész. Vagy ha már kiengedtem, én szerzem meg újra. Így megint engem ér az a megtiszteltetés, hogy újra eldobhatom. Amúgy a labdázást már igen magas szintre kezdem felfejleszteni. A gömb alak, mint egyedüli, kizárólagos eszköz, már a múlté. Tudjátok, milyen klassz, amikor a Montessori-torony karikái repkednek szerteszét? Ezt játszottuk a múltkor a tesóimmal. Mondanom sem kell, hogy még annak a kajla nagy bátyámnak is nagyon tetszett. Anyának már kevésbé, amikor mindezt bemutattam az ebéd befejező akkordjaként a főzelékes kanállal és magával a főzelék tárgyával, ami történetesen a következő, üveg alapanyagú kompótostálka készlet első darabja. Volt. Ezek után azt hiszem, kitaláljátok, miért is említettem a következő üveg alapanyagú kompótostálka készletet és mi történt az előző üveg alapanyagú kompótostálka készlettel. Anya rendületlenül hisz abban, hogy a műanyag melegítve mérgező és ettől még a kompótostálkák bizonytalan pozíciója sem tudja eltéríteni.

A Suzy (mostanában már "szu z") ma 3 hónapos, kicsi beagle-lány. Már nagyon sokat nőtt, mióta a szomszédba került és hangja is van. Mindig odaszalad hozzám, nagyon szeret! Én is nagyon szeretem! Ennek jeléül akartam a múltkor átdobni neki a kismotoromat. Ágaskodtam, ágaskodtam, de nem sikerült a kerítés tetején átpenderíteni. Aminek persze nagyon örült a gazdája. Kevésbé szokott örülni a tesóimtól átpotyogó labdák sokaságától ("Nem vagyok én labdaszedegető vagy mi!") Anya szerint a Suzy olyan, mint én: mindent a szájába vesz és megrágcsál. Apa szerint abban hasononlítunk, hogy Suzy állandóan sétálgat és közben azon töri a fejét, hogy milyen rosszaságot lehetne kitalálni. Amikor meg megtesszük és megkapjuk a jól megérdemelt bűntetésünket, kullogva elvonulunk, majd visszajövünk és ártatlan szemmel nézzük a gazdit. Hiába mondják, hogy ne csináljunk valamit... Egy ideig úgy teszünk, mintha értenénk és behódolnánk, elkullogunk. De utána újult erővel térünk vissza a tett helyszínére, hogy a nyomás ellenére is végrehajtsuk azt, amit előzőleg kiterveltünk! Ismételt felszólításra egy kicsit megint meghátrálunk - de nem azért, hogy visszakozzunk, nem! Pusztán azért, hogy nehogy azt gondolják, hogy hülyék vagyunk, mert nem értjük.

Mostanában már én is hozzájárulok ahhoz, hogy Suzy nagy és erős kutya legyen. Ugye, hogy nem találnátok ki, hogy hogyan? Sebaj, Nektek elárulom! Ma a fentebb említett kompótostálka készlet helyett kivételesen műanyag tálkában kaptam a másodikat (Apa szerint egyszerűen csak kutyatál). De nem kértem, mert igen eltelített a leves és a nagybevásárlás közben elkunyerált, finomabbnál finomabb dolgok. Anya azért úgy gondolta, hogy jobb lenne, ha mégiscsak megkóstolnám egy kicsikét. Én meg úgy gondoltam, hogy inkább nem. És hogy Anyának még véletlenül se jusson eszébe még egyszer megkóstoltani velem, amikor hátat fordított, hogy innivalót hozzon nekem a konyhából, a tálkát egy egyszerű, gyors mozdulattal a földhöz vágtam. Hála a műanyagnak nem ment üvegszilánk az étel közé és innentől kezdve már semmi nem állt annak akadályába, hogy a lecsós falatokat Anya további hasznosítás érdekében átadja a szomszédba. Mert az én anyukám, mint már említettem, ételt nem dob ki. Persze, ha rántott husit tesznek elém, már nem biztos, hogy ennyire nagylelkű tudok lenni.

Nagyfiú

Ma délelőtt a nővérem ült az étkezőasztalnál, a széken, én pedig az etetőszékben, és csak ennyit mondott: "Anya, a Peti már olyan nagy!" Majd egy kis idő múlva hozzátette: "És én meg nem növök semmit."

Persze anyukánk gyorsan a helyére tette eme tárgyi tévedés mibenlétének eredetét, miszerint a kisbabák (azaz én) gyorsabban nőnek, mint az óvodások (azaz a nővérem) és hogy nyugodjon meg, mert mire elkezdi az iskolát, sem leszek nála nagyobb és amúgy is hogy nézne ki, ha Apa alacsonyabb lenne Anyánál (persze erre már én is láttam példákat, de az itt most nem lényeges). De azért én örömmel konstatálom, hogy már a nővérem is észrevette a változást!

Persze, utolsó bejelentkezésem óta a megnövésem mellett nagyon-nagyon sok minden történt velem. Utaztam több száz kilométert, megtanultam labdázni (tudtátok, hogy cumival is lehet?) és beköltözött a szomszédba a Suzy kutya. De még mielőtt kitérnék minden részletre, azért el kell mondanom, hogy mik azok az új szavak, amiket már sikerült elsajátítanom.

Mindjárt itt van a "Ne!" Így, egyből felkiáltójellel, mert már arra is rájöttem, hogy csak így van értelme. Lehet mondani, ha Anya holmi puszta figyelmetlenségből kenyeret akar adni a virsli mellé. De ha sajtot akar adni, akkor egyszerűen csak azt kell mondani, hogy "Sa", mert az mindig jöhet. És ezen igényét az embernek érdemes nyomatékosítania is: mutatóujjával odabökdös az asztalon álló kis tálkára, hogy jelezze, nehogy éppen máshova vigyék. Apa ha megérkezik a munkából, őt mint "Papa" tudom egyenlőre csak üdvözölni. Anyát már hívni is tudom: "Aja, gyeje!". Ja, és végre ha nagy ritkán kedveskedni akarnak nekem, akkor már a "tojta" szót is ki tudom mondani. De a Suzy, az nagyon aranyos. Én csak úgy hívom, hogy "sz z" és már arra is hallgat. És képzeljétek! A másik szomszéd másik kutyáját is így hívom és ő is hallgat rá! Aki pedig kutya, de nem lakik a szomszédban, az egyszerűen csak "vá-vá".

Szóval a nyaralás, az összességében nagyon jó volt. Tudtátok, hogy az Isztriai-félsziget nyugati partja mindössze egy csomag ropi, egy csomag keksz, egy dobozka alma és némi szendvicsdarabka befalatozásának ideje alatt elérhető? Na jó, igaz, amikor nem ettem, akkor ittam útközben, ami egy Gödinél utazás közben is kiemelt jelentőséggel bír. Anya már előre bekészített ezek mellé mindenféle úti szórakoztatáshoz szükséges eszközt is: színes ceruzát, kifestőt, képeskönyvet, a cumikészletet és csörgő-zörgő meg ütögetős játékokat, amivel a tesóimat tudtam bosszantani. Ja, és végre odaadta azt a játékot is, amit még fél évvel ezelőtt hoztak babalátogatóba érkező rokonok, hogy valami újdonsággal is lefoglaljam magam. Így aztán Anya mindenkinek azzal dicsekedett, hogy a Petike milyen jól bírta az utazást. Ja, naná, még jó, hogy jól bírtam. Na, azért nem mondom, hogy a technikai szünetnek nevezett megállások után nagyon visszakívánkoztam volna abba a fémkaszniba, de végül is odaértünk.

A tenger, az nagyon tetszett! Egy óriási pancsi hatalmas homokozóval! Na, azért a vízbe annyira nem merészkedtem bele. Viszont a kisvödörrel, kispohárral a vizet hordani, locsolni, kavicsokat gyűjteni, homokot ásni egész nap tudtam. Rákot is láttam. Olyan kicsi, kis zöldesbarnás, lapos rákokat, a nagy kövek között. Igaz, hogy nem tudtam túl hosszú ideig megfigyelni őket, mert nagyon gyorsan elszaladtak. Utána Anyával azt játszottuk, hogy mi vagyunk a rákok és mi is nagyon gyorsan szaladunk. Azt is nagyon szerettem.

Apa szerint az étteremben viszont minősíthetetlenül viselkedtem. Anya szerint nem és ő rendre minősítette is. De hát most mit csináljon az ember, hogyha mindig, mindenre olyan sokat kellett várni? Az indiai kisfiú sem volt ott mindig, akivel az asztalok alatt lehetett kergetőzni és a pincéreket állandó készenlétben tartani. Viszont minden vacsihoz kaptam pizzát és fagyit is, meg jeges teát.

Láttatok már tengerre néző játszóteret? Nem? Na akkor itt van egy, a képen, a háttérben, a rácsok mögött.

Ott volt mindjárt a német kislány. Vele nagyon jókat lehetett mászni a mászóalagútban.
A lengyel kisfiú nagyon tetszett nekem. Rajongásom kifejezéséül megkergettem és jó nagyokat csaptam rá.
Találtunk egy részt a kövességéről, kavicsosságáról ismert horvát tengerparton, ami kifejezetten a túristák kisgyermekei kedvéért lett feltöltve homokkal. Örültem, hogy végre ismét kedvemre homokozhattam . Felfedeztem azt is, hogyha a tenger által benedvesített homokból kis gombócot veszek a kezembe, az labdaként is funkcionál. Anya persze, mint a paparazzi, a fényképezőgéppel most is lesben állt. A következményt már mondanom sem kell. Aki eléggé megismert már, az biztosan kitalálta. Most éppen a nemzetközi szervízben, Csehországban van. Ha sikerül róla a nyaralási képeket, akkor még töltetek fel Anyával.

Anyáék a legjobban attól féltek, hogy nem fogok tudni délután aludni. De amikor hazajöttünk a rendszeresített délelőtti strandolásból, addigra én már mindig úgy kifáradtam, hogy a babakocsiban mindig nagyokat aludtam.

Emellett még voltunk jó sokat kirándulni, sétálni mindenfelé. Kaptam egy helyes műanyag kiskutyát is, hogy sokat tudjam gyakorolni a "vá-vá" kifejezést. Viszont ahogy hazafelé érve jól kialudtam magam a kocsiban és feltűntek az M5-ös autópályán átívelő felüljáról jól ismert fényei, nagyon izgatott lettem! A jelek az ismerős, rég nem látott otthon felé vezetettek és a nővéremmel ellentétben, aki 2 évvel ezelőtt azt állította, hogy: "Mindenhol jó, de legjobb Horvátorszátban", nos, az én véleményem ennek ellenkezője. Befeküdtem a kiságyba és hamarosan ismét jó nagyot aludtam, egészen másnap de. 10 óráig.

A Suzy kutyáról és a labdázási élményeimről még nem írtam, de ne menjetek messzire vagy ha el is mentek, térjetek vissza, mert a következő bejegyzésben arról is szót ejtek.

Bla-bla

Ezt állítólag a nők szokták egymás között megvitatani, de én ezt itt és most megcáfolom.

Én vagyok Anya első olyan gyermeke, akinek nem a "cica" vagy a "nem" az első szava, hanem az "Anya". Anya végre büszkélkedhet velem! Mondom, amikor elesek és megütöm magam, amikor nagyon szeretném elérni a konyhapulton lévő vizesüvegemet, amikor le akarom venni azokat a játékokat, amiket direkt azért raktak magasra, hogy ne érhessem el őket. Meg amikor a tesóim mondják. Mert ez is fontos, mostanában kezdem kifigyelni őket, mit is tesznek és megpróbálom őket leutánozni. Amikor kiabálnak, én is kiabálok. Amikor szaladgálnak, én is szaladok. Amikor suttognak, én is megpróbálom.

Más szót még nem tudok kimondani, de már nagyon próbálkozom. A cica, az már hónapok óta c-sssz-ként van emlegetve és mostanában már a nyávogást is kezdem elsajátítani. A Hinta-palinta nevezetű mondóka első verssorának hangleejtését is már tudom és csak akkor mondom, amikor ténylegesen hintáról beszélgetünk Anyával vagy Anya hintáztat. A kutya, az is stabilan u-u, már szintén hónapok óta. De a tesóm, a Dani... a múltkor eszembe jutott, mert egy olyan CD-t hallgattam, amire ő szokott teljes erőből idétlenkedni (ő ezt táncolásnak mondaná). Először odaszaladtam a számítógéphez, mert gondoltam, hogy biztosan megint ott ül. De nem volt ott. Utána beszaladtam a szobájába és kérdőre vontam Anyát: "Da"... ami tulajdonképpen azt jelentette, hogy "A Dani meg hova a fenébe tűnt?" Anya valami nyári plébániai táborról regélt, de ezt már nem tudtam követni.

A kérdezésben viszont amúgy is jó vagyok. A "Hoa?" megfelelő hangsúllyal kimondva a fenti mondat Dani nélküli részét takarja. Ez leginkább akkor fordul elő, amikor az ágy alá hajolok és a kiejtett cumijaimat keresgélem.

A "Hrrr" mindenféle berregő technikai vívmány gyűjtőneve, legyen az porszívó, motor vagy repülőgép. A repülőket már messziről kiszúrom, amióta egy ismerősünknél Üllőn, a kert végében ottartózkodásunk kb. 3 órája alatt kb. 10 percenként láttam egy repülőt.

Anya már várja, hogy beszéljek, mert akkor szerinte nem fogok annyit nyafogni meg kiabálni, ha értelmes módon ki tudom magam fejezni. Addig meg maradnak a felkiáltások, a sikítások meg a hiú remény, hogy akkor majd minden egyszerűbb lesz. Ha egy kicsit gondolkodna, rájönne, hogy lehet, hogy ebben Apára fogok hasonlítani, aki a Papáék elmondása szerint kiskorában szinte állandóan beszélt és Anya szerint mostanáig úgy is maradt.

Jaj, úgy élvezem én a strandot!

Sziasztok! Olyan sok minden történt azóta, hogy jelentkeztem... nem is tudom, hol kezdjem... Talán a legfontosabb hír, hogy most már végérvényesen és visszavonhatatlanul betört a nyár!!!

A nap úgy kezdődik, hogy reggel, miután futtában megittam a reggeli tejecskémet, szokásosan a szokásos cumisüvegből és miután Anya nagy küzdelmek árán átöltöztet és átpelenkáz, kirángatom a teraszajtó előtt lévő szúnyoghálós ajtót, amivel ellentmondást nem tűrően közlöm az őseimmel, hogy nekem, mint fejlődésben lévő szervezet, immunrendszerem és általános testi állapotom erősítése végett a lehető legtöbb időt a szabadban kell töltenem. Ezért hát a reggelit meg sem várva kirongyolok a kertbe és onnan maximum csak akkor jövök be, ha megengedik, hogy a nagy, ráülős homokozó teherautómat behozhassam és ide-oda tologathassam kormányánál fogva a lakásban. Merthogy ráülni még nem tudok. De akárhogy próbálkozom, ezt még mindig nem engedik meg, maradok hát kint ebédig vagy ameddig el nem indulunk játszótérre vagy valami unalmas ügyintézésre, esetleg bevásárlásra. Nem vagyok sokáig egyedül: a nővérem reggeli után "A Peti már kint van és én is ki akarok menni!" felkiáltással már kint is terem. Homokozunk, Anya megtölti nekünk a medencét vagy a vödröt és öntögetjük a vizet szerte a kertben mindenfelé. Anya néha leveszi rólam a pelust és akkor ez nem csak a vízre vonatkozik.

Azért a múltkor ezen nagyon elcsodálkoztam, miről is szól ez a dolog. Amikor már kezdett betörni a banánérlelő meleg és Anya először gondolta úgy, hogy ha már egyszer kertes házban lakunk, hadd engedtessék meg az, hogy az ő kisfia meztelenül (na jó, a póló azért rajtam maradt) rohangáljon a kertben, akkor nagyon furcsa dolog történt. Alighogy Anya levette rólam a pelust, máris jött ki valami kis víz... mintha egy saját kis beépített slagom lenne, amit bármikor megnyithatok. Ez annyira tetszett nekem, hogy gyorsan bele is pancsoltam egy kicsit! Utána újra és újra meghúztam a slagot, próbálgattam, hátha megint jön valami, de nem jött. Csalódottan a medence felé vettem az irányt. Milyen öröm ért, amikor váratlanul megint megindult a slagocska!

Voltam strandon is, lásd a fenti képet. Akárhogy is szeretem a vizet, azért a "nyakik belemerülünk és áztatjuk magunkat" pancsolást nem nekem találták ki. Viszont képzeljétek, minden medence elé telepítettek egy olyan kicsi, keskeny, bokáig érő kispancsolót. Gondolom, az olyan kicsi gyerekeknek találták ki, akik még nem szeretnek belemenni teljesen a vízbe. Ide bementem-kicsit tipitopiztam-kimentem-bementem-tipitopi-kimentem. Nagyon tetszett, hogy nyilvános helyen végre legálisan lehetett egy óriáspocsolyában, mezítláb tapicskolni!

A nyári élvezetek közül még megemlíteném a fagyizást. Na, önmagában a fagyi, az nem tetszik, mert nekem az még nagyon-nagyon hideg. Viszont a tölcsér, az egy jó dolog! A fagyizás meg még amúgy sem megy. Azt már tudom, hogy ki kell dugnom a nyelvem, ha szeretnék valamit. De hogy nyaljak is... na, nekem az nem megy. Gondoskodó nővérem, akik nagyon szeret engem irányítani, lökdösni, vízzel leönteni ("Most megmossuk a kisbabát!") és fagyival meg egyebekkel etetni, na, ezt ő szokta csinálni. Szóval kidugom a nyelvem, ő meg végighúzza rajta a fagyiját ("Egyél, Petike egy kis fagyit, hamm!"), amit én türelmesen kivárok.

Most, hogy nyár van, még a családom kényelmesebb tagjai is rászánják magukat egy-egy nagyobb kiruccanásra. Ezalatt én rendszeresen elgondolkozom az azap történeteiről és a következő nap fontos történéseiről, hogy semmi élmény ne maradjon feldolgozatlanul.

Pancsi-pancsi

Végre elérkezett az én időm! Most, hogy végre elmúltak a nagy esőzések és kisültött a Nap, új korszak kezdődött az életemben! Van egy dolog, ami eddig folyamtosan csak korlátokba és a tiltásokba ütközött, most azonban új dimenziók tárultak fel előttem: a pancsolás, pocsolás lehetősége.

Eddig csak lopott örömeit élvezhettem az élet eme gyönyörűségének. Próbáltatok már vadonatúj cipőcskétekben beletipitopizni a legelső útmenti pocsolyába? Na, egyszer próbáljátok majd ki, semmivel össze nem hasonlítható érzés! Vagy amikor a szüleid azt hiszik, hogy a kezedet mossák, pedig dehogy: Te nem azért lóbálod a kezed a vízcsap felett, hogy még tisztább legyen, neeem...

Eme lopott élvezetek legjobbika a nővérem óvodájában adatik meg. Na ott végre rendes emberek tervezték a mosdókat. Ott teljesen normális magasságban vannak a kézmosók, nem kell hozzájuk holmi gyermekspecifikus fellépő vagy egyéb úri huncutságok. Ott olyan magas a mosdó, amilyennek kell lennie. Ráadásul pont akkor szoktuk a nővéremet elhozni az óvodából, amikor az ovisok egy része biztosan a mosdóban tartózkodik (nevezetesen ebéd után) és nekem már a csapot sem kell kinyitni. Egyes óvodások elég büszke óvodásöntudattal a lelkükben próbálnak onnan kisemmizni ("Peti, menj már innen!"), de a legtöbbjük nagyon kedves és nem bánja, ha még egy kicsit össze is vizezem a ruhájukat. Kiváltképp, ha lányokról van szó, mert akkor azok kifejezetten örülnek a dolognak ("Marika néni, a Petike lefröcskölte a ruhámat és most át kell öltöznöm!") Azért a múltkor nagyon sokan voltak a mosdók körül az ovisok, akárhogy is furakodtam, nem tudtam odaférni. Pedig a furakodás már nagyon jól megy. Na, nem baj, én nem adtam fel. Ha a mosdónál nem, hát akkor máshol. Talátam egy olyan helyet, ahol szintén van egy kis víz, egy ilyen öblös dologban. Igaz, egy kicsit itt mélyebbre kellett lehajolni. Nem értettem, Anya miért kezdte el ezután pánikszerűen a kezemre önteni a kiscsoport havi szappanadagjának a felét és mérgesen azt a bizonyos, már az előző bejegyzéseimben említett mondatot ("Petike, nem szabad!") kiabálni.

Na, de a közismert Hungária szám címéből kiindulva (Végre itt a nyár!) nekem is sok örömöm fakad. Itt vannak mindjárt a szabadtéri szökőkutak. Amit eddig csak és kizárólag Anya vagy Apa által felemelt állapotban, a tett helyszínétől min. karnyújtásnyi távolságra lehetett szemlélni, az most hirtelen elérhetővé vált, szó szerint. Az azért annyira nem tetszett, hogy ezt más gyereknek is megengedték a szülei és ők is átszellemülten pocsoltak. Miután Anya amennyire csak lehet, megszárítgatta a ruhám, persze ismét visszamentem a tett színhelyére. Azért a szökőkút látványa és tapintása okozta lélegzetelállító gyönyört nehezen tudom palástolni. Megállok, kimeresztem a szemem (ebben jó vagyok), a mutatóujjam kimerevedik a célpont irányába és egy határozott "Hóóóó!" kiáltással nyílegyenest nekiindulok a kiszemelt áldozat (nevezetesen a szökőkút) irányába.

A képen a tesóimmal a Budai Várban, a Mátyás kútnál vagyok.

A magasságok meghódítása

Apának és Anyának jó, mert ők mindent látnak és mindent elérnek. Ezzel én is pont így vagyok. Addig húzom Anya nadrágját, ameddig a nevezett helyszínt el nem érjük és ott ellentmondást nem tűrő hangon az értésére adom, hogy én is szeretnék valamit látni, ott, a magasban. Mondjuk elővenni a nővérem szekrényéből a számomra elérhetetlen magasságokba száműzött apródarabos, törékeny (néha a sorrend felcserélődik) játékokat vagy csak úgy kíváncsiságból belekukkantani a lábosba, hogy Anya már megint milyen finomsággal szeretne engem megörvendeztetni. És ha már ott vagyunk, akkor már persze szeretek vele közelebbről is megismerkedni.

De sokszor ez nem elég, mert Apa vagy Anya nincs mindig kéznél. Ugye, ismeritek az ismeretlen szerző versét? „Kicsi vagyok, székre állok…” A vers valóságos elemeken nyugszik, mert mostanság éppen ezt próbálgatom. Kisbabával még nem rendelkező háztartások tagjai kedvéért elárulom, hogy a magasság meghódításának problematikájára a legkézenfekvőbb célalkalmatosságot már a babaeszközgyártók is kifejlesztették: a fellépőt. Ez tulajdonképpen egy kis, alacsony zsámolyszerű dolog, amin egy pár gyermekláb kényelmesen elfér. A nővérem jóvoltából ez már stabilan telepítve van minden olyan helyiségben, ahol mosdó található. Azaz hogy eddig ott voltak. Először én is csak azzal próbálkoztam, hogy „Jaj, de jó lesz, ezentúl majd én is elérem a mosdót!” De miután már sokadszorra is csak a mosdó pereméig jutottam el, mégpedig úgy, hogy buksimat mindig ebbe beleütöttem, rájöttem, hogy ezt jelenleg még nem nekem találták ki. Eközben viszont felismertem, hogyha valamit el akarok érni, csak oda kell vinnem a fellépőt és máris közelebb leszek hozzá! A fellépő mostanában új helyeket ismer meg a lakásban. Remekül odavihető a konyhába, így a pultról most már a maradék legbelülre tolt dolgokat is vígan leveszem: a kenyereskosarat (vajon mi lehet benne?), az otthagyott csészét benne a citrommal (júj, de savanyú volt!), vagy a nővérem vizesüvegét. Ami persze tele volt és nyitva. Az átöltöztetés és a ruhák megszáradása után a következő lépcsőfok felé vettem az útirányt, ami a nővérem szobájában volt.

Az ott lévő kis rajzolós asztalra ha felállok, könnyűszerrel át tudok mászni a játéktartó komód tetejére. Ez hozzá van támasztva az ablakpárkányhoz: a komódról csak egy lépés és elém tárul a világ, a szomszéd néni macskájával! Gyengébb idegrendszerű olvasóim kedvéért hozzáteszem, hogy ezt (eddig) csak a szüleim jelenlétében tettem.

A következő kedvencem a játéktartó láda. Nem elég, hogy görgők vannak az alján és a játékok kiborítása után bármit bele lehet rakni és azt az egész lakásban körbe lehet a ládában tologatni, de kíválóan bele is lehet ülni. Sőt, a tesóim vagy Anya jobb napjain még tologani is szokott benne a folyósón! De ez mind semmi ahhoz képest, amikor rájöttem, hogy a játékosládát le is lehet fordítani és akkor óriásfellépőként funkcionál! Ma sikeresen lepakoltam (volna) a segítségével a virágokat az ablakpárkányból. Azért a volna, mert Anya sajnos megint résen volt és röptében elkapta a cserepet. A játékosláda segítségével nővérem szobájának a villanykapcsolóját is már majdnem elértem! Csak fogja az ember a ládát, odatolja a kapcsoló alatti székhez, majd felmászik először a ládára, majd a székre, egy kis nyújtózkodás és… ha nincs ott Anya és idejében el nem kap, biztosan leesek.

Itt szeretném megjegyezni még, hogy Apa a múltkor nagyon elcsodálkozott, amikor meglátta, hogy benne vagyok a számítógépben. És tényleg benne voltam! Először feltornáztam magam az íróasztal előtti székre, onnan már csak egy lépés volt elérni az íróasztalt. Miután felmásztam, gondoltam, megpihenek egy kicsit és leültem. Mit csináljak, ha ott volt a laptop és ilyen rendetlenek, hogy nem csukják le a tetejét?

Szóval láthatjátok, a távolságok után most már a magasságok sem jelentenek akadályt. Már csak a mélység leküzdésével kellene valahogy megküzdenem. Ami akkor még csak-csak megy, ha nincs ott Anya. De amikor ott van, addig kiabálok neki az asztal tetején, ameddig le nem vesz. Csak azért, hogy utána újra fel tudjak mászni! És ez a meztelen igazság.