A kertben

A kertben az a jó, hogy nagyon sok érdekes dolgot rejteget. Nagyon élvezem, hogy most már tényleg vége a télnek és menthetetlenül megérkezett a tavasz! Abban a nagy hóban csak csetlettem-botlottam és csúszkáltam. A telet nem olyannak találták ki, aki még nem áll teljesen biztosan a lábán. Meg az a sok, kényelmetlen ruha, amiben nem tudok kényelmesen mozogni... Anya ráadásul előszeretettel öltöztetett úgy, mintha éppen egy szibériai expedícióra készülnénk - holott csak a nővéremért mentünk, a három háznyira lévő óvodába.

Itt van mindjárt a bejáratnál a vízóraakna fedele. Egy kb. 60x60 cm-es fémlapot képzeljetek el, amire ha az ember rááll, igen sajátos zörgő hangot képes kiadni magából. Nagyon jól lehet rajta tipi-topizni! Ja, hogy nem is tudjátok, mi az a tipi-topizás? Igazából ezt Anya nevezte így el. Felálltok, fogjátok a kis lábaitokat és szorosoan egymás mellett tartva őket, helybenjárásban topogtok. Így és most már tipi-topiztok is!
A vízóraakna fedelétől már csak egy lépés a szomszéd kutyája. Neki nincs neve, a szomszédok is "A kutya" néven emlegetik. Mi a Kutyi nevet aggattuk rá. Nagyon békés állat, nagyon szeretem! Annak ellenére, hogy a múltkor megkapott, mert azt hitte, azért nyúlok át a kerítésen, mert nekem is arra a szendvicsdarabra fáj a fogam, amit a nővérem adott át neki az óvodából ebéd után hazajövőknek járó, csomagolt uzsonnából. A nővérem az állatokkal nagyon jószívű, előszeretettel eteti Kutyit. Biztosan csak azért, hogy ne lehessen mondani, hogy a kutya sem eszi meg az ovi uzsonnáját. Amúgy ez egy okos kutya, mert én tényleg az uzsonnát akartam elvenni. Na, nem megenni, csak megszerezni előle. Anya mostanában nem enged közel Kutyihoz, de azért azt ő is belátta, hogy a kutya tényleg okos és nem akart engem bántani, mert akkor sokkal nagyobbat is tudott volna harapni.
A ház mellett van egy egészen kicsi vízcsap fedlap. Az is nagyon klassz! Ki lehet venni a betonjárdából, ami azért jó, mert ezáltal egészen könnyű hozzáférni és meg lehet rágcsálni.
A ház oldala mentén húzódó kerítés mellett közvetlenül van a szomszéd kisfiú homokozója. Nagyon szeretem nézni, ahogy ott játszik és azt méginkább, ha beszél hozzám. A múltkor nagyon megtetszett az egyik homokozólapát. Meg is ragadtam, de azon a kerítésen valamiért egyáltalán nem tudtam áthúzni, pedig húztam, cibáltam! A szomszéd kisfiú anyukája nagyon kedves volt és átadta nekem a lapátot. De az úgy nekem akkor már nem kellett.
Ott van még a kerti partvis. Már nincs olyan hosszú nyele, mint a rendes partvisoknak általában, mert már az is letörött szegénynek. Viszont így nagyon könnyen irányítható és cipelhető az egész kerten keresztül!
A kert végében nekünk is van egy kis homokozónk. A nagyok mindig a lapátot használják, amikor a vödörbe a homokot belepakolják. Szerintem ez teljesen felesleges, sokkal egyszerűbb kézzel ezt megoldani. Most már be is tudok mászni a homokozóba és ki is tudok belőle jönni, teljesen egyedül! Múltkor a homokot is megkóstoltam. Az orvosok szerint egy gyereknek kétéves koráig két kg koszt meg kell ennie, tehát még nagy feladat előtt állok. Anya szerint a többiek biztosan azért ilyen okosak és egészségesek, mert ezt nekik simán sikerült megduplázniuk, tehát én sem maradhatok le tőlük!
A kertben áll egy szép, nagy fenyőfa. Ez a kert egyetlen fája, de ez viszont hatalmas. Anya azt mondja, hogy ezért ősfás a telek. Na, ezt én nem tudom, mit jelent, mindenesetre sok toboz hullik le róla, amiket kíválóan lehet a homokozóvödörbe cipelni.
A többi szomszéd is nagyon kedves. A telek másik oldalán, illetve a telek végében egy-egy nagyon kedves néni és bácsi lakik, olyan igazi nagymama és nagypapa korúak mindannyian. Amióta megtanultam integetni, az az első, amikor kimegyek és meglátom őket, hogy odaszaladok hozzájuk és integetek nekik. Ők meg mindig azt mondják, hogy: Nahát, már mekkora nagy ez a Petike! (Ők nem tudják, hogy az igazi nevem Kisgödény!) Még csak most született és már szalad! Nemsokára már udvarolni fog!
Na, ezt aztán végképp nem értem. Azt, hogy udvar meg kert, már kezdem kapisgálni és emiatt mindig nagyon izgatott vagyok, ha Anya bent, a lakásban hirtelen egyszer csak cipőt és sapkát ad rám. Egyből megindulok az ajtó irányában és nyúlok a kilincshez, hátha már elérem! De sajnos még nem, ezért aztán bosszant is, hogy mindig meg kell várnom Anyát és nem tudok egyedül kimenni! Anya pedig nem enged, mert a múltkor is valami növénydarabot vett ki a számból. Pedig én csak a két kg-hoz szükséges anyagot gyűjtöm!

Macipark

Voltatok már a veresegyházi medveparkban? Én tegnap voltam. Sok-sok maci van ott, majdnem szabadjára eresztve. Egy nagy fémkerítéssel és villanypásztorral vannak elválasztva a látogatóktól. A villanypásztorba áram van vezetve, alacsony feszültség, ami nem ráz meg, viszont kellemetlenül megcsíp. A medvék mellett van még farkas is, meg egy-két gólya és egy rénszarvas, akit retélyes okokból a gyerekek csak Rudolfnak neveztek.
A nővérem nagyon odavolt a medvékért. Etette őket almával és utánuk kiabált a nyomatékosítás kedvéért, hogy: "Maci, maci, ott van!" De a medvék mint az köztudott, inkább a mézet részesítik előnyben. Külön erre a célra kiképzett fakanalak várják a nagyérdeműt, hogy benyújtván őket a macik lenyalogathassák róluk az ízletes csemegét. A nővérem is kipróbálta az etetés efféle technikáját. A gond a méretbeli különbségekből adódott. Rács ide, villanypásztor oda, összességében a nővérem még igen kicsike és ebből adódóan tart a nálánál jókorta nagyobb lények közvetlen közelségétől. Ezért csak egy kicsit nyújtotta be a fakanalat őmedveségéékhez. Maci uraság meg igen falánk természetű volt és nem törődvén eme probléma nagyságával, gyorsan lenyalta a fakanál végét. Ekkor úgy megcsapta a villanypásztor, hogy futva szaladt el a kerítéstől. Szaladása egészen egy másik család megpillantásáig tartott. Odacammogott hozzájuk és tőlük már az általuk felkínált almát is elfogadta.

Az igazság az, hogy többek között azért vittek el Anyáék az állatokhoz, mert mindkét tesóm járt egyévesen az állatkertben és nagyon meghatotta őket a magukfajtánál nagyobb teremtmények látványa. Különösen a nővéremet, aki már akkor is tetszésnyílvánítása kifejezéseként minden állat megpillantásakor közölte, hogy: "U-u!", ami a "Vau-vau!" megfelelője volt. A többiek már többször is voltak az állatkertben, de a medveparkban a nővérem még nem volt és én sem. Apa ráadásul nagyon sajnálja az állatokat bezárva látni és ezt ő elvből nem szívesen támogatja azzal, hogy még pénzzel is hozzájáruljon. Ezért aztán a medveparkra esett a választás, hogy ott ismerkedjem a nálamnál nagyobb élőlényekkel.
De a szüleimnek csalódniuk kellett. Igaz, hogy nem láttam még élőben medvét, meg még lovat sem ilyen közelről, de olyant sem, hogy korlátot húznak a fémkerítés köré és a betonból kiállnak a korlát tartásához szükséges fémlapok! És azokat meg lehetett fogni, rángatni és esetlegesen, amikor szülem nem vették észre, még meg is lehetett őket rágcsálni is - nem úgy, mint a macikat! Tetszett még a játszótér is, meg az, hogy Apa egész idő alatt a háti hordozóban vitt, így végre én voltam a legmagasabb a tesóim között! Itt annyira jól éreztem magam, hogy a végén még el is aludtam.

A szüleim nem adták fel és hazafelé megálltunk a Naplás tónál. Ez egy elég szép, nagy horgásztó a XVII. kerületben, Pest határában. A tóban sok kacsa szokott úszkálni. Ha a nagy, négylábú, szőrös nem, akkor majd a kicsi, vízen úszó, hápogó! Nos, igen, olyan is volt ott. Észrevettem őket, mert mutattam a kezemmel. De a part menti sétány mellett a belsejében betonkockával fixált, tetejétől mefosztott, szemetesként (?) funkcionáló műanyag hordók sokkal érdekesebbek voltak! Bele lehetett rakni a bátyám tutajához szükséges náddarabkákat, majdnem bele lehetett mászni és az egyikből ki lehetett piszkálni egy izgalmas nejlonzacskót. Már ha Anya hagyta volna. De nem akarta. Ezt meg én nem akartam és minden erőmmel hanyatt vágtam magam. Ez az, amire Anya nem tud mit lépni, kivéve, hogy gyorsan elvitt a tett helyszínéről, csak előtte még gyorsan kiszedegette a náddarabkákat a hordókból.

Összességében azt hiszem, hogy egy ideig még nem visznek állatkertbe. És igazuk is van. Elég nekem a szomszéd kutya vagy a Mamáék macskája, akiket kedvemre nyúzhatok.

Kilakoltatás

Tegnap este végleg ki lettem lakoltatva a szüleim szobájából. Apa és Anya úgy gondolota, hogy most már, hogy nagyfiú lettem (1 éves!), itt az ideje, hogy véget vessenek az éjszakai ágyzörgetés, mormogás, éneklés, néha egy-egy kiabálás vagy felsírás, továbbá cumikeresés hallgatásának.

Apa már múlt héten meg is csinálta az ágyam és a szekrényem helyét. Ehhez ki kellett költöztetni a szobámból az íróasztalt a számítógéppel és számtalan üres, jó és rossz állapotú DVD-vel, CD-vel. A rosszakat Apa egy nagy nejlonszatyorba rakta. Én meg előtte belepakoltam még egy pár CD-t, DVD-t, csak úgy. Anya mindenesetre egy kicsit ideges lett, mikor megtudta, hogy Apa az ő áldása (értsd: átnézése) nélkül kitette a kukába az említett nejlonszatyrot. Anya nem tudta, hogy pontosan mi is volt a szatyorban, csak Anyának vannak néha előérzetei, megérzései. És évek hosszú sora alatt rájött, hogy jobban teszi, ha hallgat rájuk. Mint például ebben az esetben is. Miután Anya kiszedette Apával a kuka tartalmát, közötte a nevezett szatyorral és miután kiválogatta a szatyorból a bátyám ovis ünnepségéről, az első versmondó versenyéről és az esküvőjükről szóló DVD felvételeket, utána egy kicsit megnyugodott.

Majd Anya elment nekem autós szőnyeget venni a szobámba. Aki esetleg nem ismerné: olyan, mint egy város térképe, autóutakkal, parkolóval, igen nagy léptékben, hogy egy matchbox nagyságú kisautó kényelmesen elférjen az utakon. Anya emlékezett, hogy ez a bátyámnál is nagy siker volt. Amikor beszokott az oviba, mindenkinek azt mesélte, hogy milyen jó is az ovi, mert ott van autós szőnyeg. Kezdés után egy hónappal kiderült, hogy terhes az egyik óvó néni és utána már nem is jött dolgozni. Viszont az autósszőnyeget, ami az övé volt, hazavitte magával. Ezek után nem csoda, hogy a bátyám ismét nagyon megörült, amikor anno a sorházi lakásba költöztek, hogy a padlásszobában autósszőnyeg van lerakva! És azt már nem vihette el senki, így hát nagyon szívesen is költözött. Amikor a bátyám megláttta (Aztaaa!), hogy mit kaptam, szerintem egy picit irígykedett, de utána rájött, hogy itt ő is autózhat kedvére. Én meg megengedem neki, mert nagyon szeretem a tesóimat!

A kilakoltatás következő lépéseként Anya átvitte a szobámba a játékaimat és meglepve konstatálta, hogy mégsem a nővérem a rendetlen, aki össze-vissza dobálja a játékait, mert miután kijöttek a játékaim az ő szobájából, ismeretlen rend és nyugalom költözött be a lányszobába. De nem sokáig! Mert most már oda is vissza-visszajárok - ameddig még engedik. Anya betett a játékoknak egy hálós tartót és egy nagy, kerekeken guruló játéktartó dobozt. Na, az aztán a móka! Lehet tolni, belemászni és felfordítani! Nagyon tetszik nekem!

Utána utolsó lépésként átvitték a kiságyamat és a szekrényemet a szobámba. Először nem igazán értettem, miért is lesznek ezek ott. Mindenestre tetszett a felfordulás, amit a bútorok ide-oda tologatása okozott. Apáék berakták az íróasztalt a kiságyam helyére és más helyre rakták az ágyukat is.

Először elég nehezen aludtam el a szobában, többször is hívtam a szüleimet, hogy jöjjenek oda, mert nem tetszik nekem ez az egész, valami nagyon fura. De utána elnyomott az álom és egészen reggelig aludtam.

Boldog születésnapom!

A szülinapom végül is nagyon jóra sikeredett! Bár az elején eléggé meg voltam ijedve. Képzeljétek, alig hogy felkeltem megszokott délutáni alvásomból, hirtelen egyszer csak ott termett az a sok felnőtt és gyerek, meg lufballon! Hat emberfej nagyságú nyúlfej nézett le rám a plafonról! Azt sem tudtam, hova kapjam a fejem! Utána gyorsan kitaláltam, hogy legjobb lesz, ha felkapaszkodom Anya karjába és onnan SEM szemlélem az eseményeket, hanem befúrom a fejem Anya vállába. De azért csak kíváncsi lettem, vajon mit akarhat itt ez a sok ember, aki mind engem nézett. A húzható, kockabedobós kiselefánt és a pihe-puha plüssmaci utána végleg megerősített abban, hogy mégiscsak jobb, ha ténylegesen részt veszek az események forgatagában.
A torta, az nagyon finom volt. Igaz, azt, hogy torta, még nem tudtam kimondani, mint az a nagytudású nővérem 1 éves korában. És még a gyertyát sem tudtam elfújni. Pedig Anya előző nap gyakoroltatta velem, de én mindenáron a lángot akartam volna bekapni, mert az olyan különlegesnek tűnt. De nem baj, mindezek ellenéra a torta, az nagyon finom volt! Tudjátok, nagyon szeretem az édességet. Akármi is legyen az ebéd, egy túrórudit mindig le tudok utána küldeni, az óriás fajtából. A torta egy csokitorta volt, sok-sok csokidarabbal és tejszínhabbal. Nagyon jó csak úgy belemarkolni a kerek tortába és leenni a külsejét. Próbáltátok már? Ha nem, itt az ideje, próbáljátok ki! Bár már egy kicsit elkéstetek vele, hiszen egy kicsivel már biztosan túlhaladtatok az 1. születésnapon.



Miután minden vendég elment arra hivatkozván, hogy már nagyon fáradt lehetek és a tesóim is már lefeküdtek, 1/4 11-kor kikéredzkedtem a kiságyból és a maradékok és mosatlanok tetején kompótot ettem, mert azt még nem is kóstoltam és barátkoztam a hatfejű nyúllal, ami még mindig ott lebegett a nappali közepén. Egészen összebarátkoztunk. De azért 3/4 11-kor így is elnyomott az álom.

Most már hivatalosan is betöltötem az 1 életévemet, nézzük meg, hogy mi az, amit megtehetek így, 1 évesen?
- most már ihatok forralatlan vizet
- megkaphatom a H1N1 elleni oltást
- ehetek tojásfehérjét
- ehetek apró magvat tartalmazó gyümölcsöket, pl. eper, málna (legalábbis Anya így emlékszik)
- ihatok tehéntejet, legalábbis hivatalosan
- a szüleim szerint most már ideje átköltöznöm a saját szobámba
Hát nem tudom... nem olyan vonzó dolgok, a málnát és az epret leszámítva, hogy a szuriról ne is beszéljek.
De most már fel tudok mászni a nagytudású nővérem ágyára és ki tudom pakolni a bátyám összes tanszerét, úgyhogy mégsem olyan rossz dolog felnőni!

Cumiarzenál

Van a kisvakondos, a kisvonatos, a kismozdonyos, a holdacskás meg a napocskás-holdacskás. A babakocsiban minden eshetőségre felkészülve ott van a méhecskés. Az előszobában, indulásra bekészítve ott függ cumiláncon az oroszlános. Meg még van egy, ami a konyhaszekrényben vár arra az esetre, amikor már a fent említettek egyike sem található meg.

Az egész azzal kezdődött, hogy hasfájós voltam. Ettől életem első két és fél hónapjában az egész család szenvedett. Feszítette a hasamat az a sok, nem oda való levegő, amitől nagyon sírtam. Azért is sírtam, mert nem tudtam annyit enni, mint amennyit akartam, mert fájt a pocim a sok levegőtől. A szüleim sok mindent kipróbáltak, hogy enyhítsenek a fájdalmon. Ekkor jött a cumi is. De az semmit sem segített. Utána sokat tornáztattak, különféle cseppeket adtak és én is megnőttem, mozgolódtam, és kitornáztam magamból a levegőt, úgyhogy szerencsére elmúlt. De a cumi, az valahogy megmaradt.

Anya azt mondogatta egy ideig, hogy a cumit igazából ő használja, nem is én. Mert hogy könnyebben el lehet vele engem altatni, meg olyan helyeken nem járatom a számat feleslegesen, ahol nem kellene, pl. a bankban, sorbanállás közben. Bár Apa szerint ilyen helyzetben inkább csípkedni kell a gyereket, hogy gyorsabban előrejussunk. Ha kint vagyok, Anya akkor is cumiztat, mert így tuti, hogy nem kapkodom be a számon a hideg, téli levegőt, ha a torokhoz vezető nyílásom be van tömve. De összességében mindez csak részben igaz. Szeretek cumizni. Néha rámjön, eszembe jut és akkor cumizok egy kicsit. Ha az a nagytudású nővérem is még néha napközben előveszi a tentipárnáját és szopizza az ujját 3 és fél évesen, akkor ehhez nekem is jogom van! Már tudom, hogy a szüleim napközben a talált cumikat a kiságyamba dobálják bele, hogy majd mire alvásra kerül a sor, biztosan meglegyenek. A cumiarzenál. A kisvakondos, a kisvonatos, a kismozdonyos... De ezt már tudjátok. Mert aludni igazából úgy jó, hogyha az ember elalszik, egy cumi van a szájában, egy az egyik kezében - hogyha esetleg kiesik a szájából az 1. számú cumi és nem találná meg a sötétben-, egy a másik kezében, arra az esetre, hogyha 1. számú és 2. számú cumi is hirtelen eltűnne. Például reggelente Anya néha két-három cumit is talál a hálózsákom alájában. De egyet biztosan az ágyrács védő és az ágy közé szorulva, egyet meg az ágy alatt.

Anya különben még mindig nem tudja, hogy mi a különbség az altatócumi, meg a játszócumi között. Megkérdezte a boltban az eladókat, de igazából ők sem tudták megmondani. Anya nem értette, mi a fenére jó a játszócumi. Szerinte egy gyerek csak alváshoz használja a cumit, játszásra ott van a sok játék, játék közben meg ne cumizzon. Na, ezt a benne feszülő ellentétet nekem sikerült feloldanom. Napközben néha oda-oda tévedek az ágyamhoz és akkor kiveszek az ágyból egy-két cumit. Nagyon jól lehet a cumikkal játszani, mert olyan kicsik és pont beleférnek a markomba. Egy cumi kézben rázva csörgőként funkcionál. Ha összeütögetek két cumit egymással, akkor ritmushangszer. A cumikat bele lehet pakolni a kisvödörbe, a dobozba vagy a kisdömperbe, és úgy lehet őket szállítani. A cumikat nagyon jól lehet használni labdahelyettesítésre is. Bele lehet dobálni a fürdőkádba, Anya csizmájába meg a WC-kagylóba. Na jó, azt még nem próbáltam, de ami késik...

Mobilmánia

Ez volt az első dolog, amit ellestem az őseimtől, úgy kb. egy hónapja. Ja, csak hogy tudjátok, a jövő héten leszek 1 éves. Szóval azt, hogy fel és alá járkálnak jelentőségteljesen a lakásban és közben a fülükhez szorítják azt a micsodát. Utána, amikor már a legfelső fiókot is elértem és megkaparintottam ennek a micsodának egy kiszuperált darabját, én is a fülemhez szorítottam és sétálgattam, hátha történik valami. És történt is! Apa és anya nagy ujjongásban tört ki, és már hozták is a fényképezőgépet, hogy megörökítsenek. Utána a fülemhez tettem a kiskanalat. Majd a cumit. Vagy bármi mást, ami a kezem ügyébe került. Ha már ez annyira tetszik nekik, hát hadd szórakozzanak egy kicsit. És bejött, tényleg nagyon örültek neki!

Mindaddig nem értettem a lényeget, ameddig Anya a fülemhez nem szorította azt a kütyüt, amit ő szokott a saját füléhez szorítani. És akkor megszólalt benne egy hang: Halló, halló! Olyan volt, mint amikor a beszélő kutyusom azt mondja, hogy: Piros orr, vagy a zenélő kisautóm azt mondja, hogy: Tü-tü. Nagyon elcsodálkoztam. Eddig azt hittem, hogy csak a gyerekeknek vannak ilyen játékaik. Vissza sem akartam adni a készüléket Anyának. Anya egy ideig örült, majd egyre feszültebb lett. A hang is a telefonban. Meg én is. Akkor meg minek adja, ha utána meg elveszi? Nem értem. Pedig még ha a gombokat megnyomom, azok is adnak ki hangot magukból, szerintem nagyon klassz! És ha az egyik gombot megnyomod, a hang eltűnik a készülékből.

Azt is észrevettem, hogy a sétálgatós-fülhezszorítós szeánszot egy kis dallam vagy csengetés megszólalása előzi meg. Erre én egy hangos Há! felkiáltással most már külön felhívom a szüleim figyelmét. Még a kezeimet is az égbe nyújtom, a hang irányába. Ha már ez őket annyira érdekli. Mire a fülhezszorítás megtörténik, addigra én is találok valami fülhezszorításra alkalmas cumit. És már szorítok is. És közben már mondom, hogy: Há! Mert azt, hogy: Halló!, még nem tudom kimondani.

Egy kis guberálás

Azért tudjátok, guberálni nagyon jó dolog. Hangulata van. Mint amikor Anya néha ihletet kap és betér egy használtruha üzletbe. Nem azért, mintha nem engedhetné meg magának, hogy új dolgokat vásároljon magának vagy nekünk. Keresi azt a VALAMIT. Ami pont jó, mert jó a fazonja, a színe, pont hiányzik az őszi/tavaszi/téli/nyári kollekcióból, különleges, egyedi, stílusa van és nagyon, de nagyon jutányos áron hozzá lehet jutni. A legtöbbször azután nem vásárol semmit, de a vadászösztöne a keresés közben elcsitul. De néha megleli és nagyon büszke rá. És amikor aztán néha valaki megdícséri a kiszemelt, majd zsákmányolt darabot, ő csak szerényen megjegyzi, hogy: Á, ugyan már, ez csak egy pár forint volt...

Na, én is pont így vagyok ezzel. Először csak az etetőszék körül kezdődött. Megfigyeltem, hogy Anya nem elég gyors az étkezéseim utáni takarítással. Ami persze nem is csoda, néha több alultáplált gyermek is jóllakna azzal, amit én evés közben a földre, az etetőszékbe vagy csak a ruhámra dobálok. Mert ha az embernek még kicsi a keze és most kezdi el felfedezni a gravitáció működését, lássuk be, ez nem is csoda. Szóval mire visszaérkezünk evés után a kézmosásból, Anya még biztos nem tud mindent összetakarítani, erről ugye gondoskodom. Így hát segítek inkább szegénynek. Az etetőszékkel kezdem. Az ülőfelületén biztosan akad egy-két szelet husika, mandarin, kekszi vagy a felismerhetetlenségig összelapított túró rudi. De Anya máris otterem az asztaltörlő ronggyal és véget vet az élvezeteknek. De én erre már más terepet találok: az etetőszék alatti részek. Na, ott néha egész különlegességeket lehet találni! Reggel a tegnap estéről ottmaradt kenyérdarabkák, sajtikák és egyéb nyalánkságok. Az őseim este már igen felületesek. De sajnos, Anya már veszi is ki a számból és ugyanazt a két szót mondogatja, mint amikor a tévé távirányítóját teszem a fülem alá és jelentőségteljesen járkálok vele fel-alá. Nem szabad, nem szabad... vajon mit jelenthet?

A legújabb terepem a szemeteskuka. Néha-néha napközben, amikor már a nővérem szobájának összes játéka a szekrény előtt van és a cipőket is kipakoltam a cipősszekrényből, elsétálok a szemetes felé. Nagyon rafináltak a szüleim, de nem eléggé. Az asztalos bácsival egy szorítót tettek a konyhaszekrény azon ajtajára, ami mögött a kuka van, hogy ne tudjam kinyitni. Na, hát erőlködöm, erőlködöm, de nem is tudom. Viszont a mellette lévő ajtót ha kinyitom, onnan is egy megfelelő mozdulattal be lehet nyúlni a kukáig. Igaz, nem olyan egyszerűen, de azért néha sikerül. Felejthetetlen boldogságot okozott megkaparintani azt a kekszeszacskót! Anya dobta ki, még a szavidő lejárta előtt. Ez azért különlegesség, mert Anya nem egy kidobós típus. Bennünket is arra nevel, hogy becsüljük meg, amink van. A száraz zsömléket sem dobja ki soha, inkább melegszendvicset készít vagy olyasmit főz, amibe bele lehet dolgozni őket. De ezt a kekszet kidobta. HT keksz (sok embernek már önmagában ez is elégséges ok lenne a kidobáshoz) cukor nélkül, teljes kiőrlésű rostokkal dúsítva. Egészségesnek tűnik és igazából frissen állítólag ehető volt. Én nem tudom, akkor még ilyeneket nem kaptam, csak feldologzott formában, de most, pár hónappal a zacskó kinyitása után, a lakásban uralkodó átlag 60-70 %-os relatív páratartalom (= dzsungel fíling) mellett igazán sajátos átalalkuláson ment keresztül és ezt Anya is észrevette. De én megmentettem! Oldalról benyúltam a szemeteshez és kivettem a zacskót. Egy kis részen kinyitható volt és már diadalittasan falatoztam a megszerzett csemegét! Anya meg csak fogta a fejét, hogy most mit tegyen. Végül elvette tőlem (100 decibel sírás), de vígaszdíjként kaptam friss kekszet. Omlósat, cukrosat, frisset.

Azóta a sikeres zsákmányszerzés óta módszeresen járok a szemeteshez, hátha ismét rábukkanok valamire. Na nem mintha éhes lennék, hanem csak úgy... a sikerélmény kedvéért. Ma finom rántott husit ettem vacsorára. Ezt nem tudhattam, mert a hús össze volt turmixolva egy kis párolt zöldséggel és krumplival, és felismerhetetlen halmazállapotban került elém. Mindenesetre jóízűen belakmároztam belőle. Utána kaptam a szomszéd kisfiú szülinapi tortájából is. Nagyon szeretem az édességet és a torta is nagyon finom volt! Amikor már abból sem kértem, az Anya szerint azt jelenti, hogy részemről lezártnak tekintem az étkezést. Na, de mégis izgatta a fantáziámat, hátha megtalálom azt a VALAMIT a szemetes környékén. Odalopóztam. Nagy meglepetésemre kis darab rántott husi lógott ki a szemetes tetejéből, amit a bátyám hagyott meg. Azért ne gondoljátok, hogy nálunk cipőtalp méretű rántott húsok lógnak ki mindenhonnan. Ez már olyan kicsi volt, hogy a szomszéd kutya meg sem találta volna, ha valaki elé teszi, csak ha közvetlenül a szájába adja. De úgy gondoltam, nekem végül is ez pont elég is lesz, még ha nem is adják közvetlenül a számba. Na, gyorsan elkezdtem magamévá tenni. Az a galád anyám meg egyből észrevette. 110 decibel. A galádot utána visszavontam, mert gyorsan elővett és külön melegített nekem rántott husit. Az sem volt rossz, egy picikét még ettem belőle, ha már külön fáradozott vele miattam, csak hogy ne sértődjön meg szegény. De a zsákmányíz, azért az hiányzott belőle!