Illúziók világa

Noha nagyon színes kavalkád ez a világ, ahová születtem, azért egy-két dolog nem fér a fejembe.




Itt van mindjárt a telefon. Apa, Anya (de leginkább az utóbbi) csak beszél, beszél. Ígyhát én is, amikor megkaparintom vagy odaadják ("Nézd, Petike, a Papa akar veled beszélni!"), megfogom és én is beszélgetés közben fel-alá járkálok a lakásban. Ez egy ilyen vezetékes mobiltelefon, annak képzeljétek el. Na csak azt nem tudom ilyenkor, hogy hol is van benne a Papa. Beszélgetés közben néha meg-megállok és forgatom jobbról, forgatom balról, hátha egyszer csak rájövök a nagy titokra. Amikor vége lett az egyik beszélgetésnek, Apa megkérdezte tőlem hogy hol volt a Papa? Én meg mutattam, hogy a telefonban. De fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda.




A másik ilyen dolog a tévé. A tesóim előszeretettel ülik körül, amikor hétvégenként reggelente mese megy a tévében. De még a szüleim is ott vannak, amikor a különféle zenés tehetségkutató műsorokat adják. Azokat én is nagyon szeretem. Odaülök melléjük és lelkesen tapsolok, amikor a tévében is tapsolnak.

Először csak a tévé hátoldalát környékeztem meg: vajon ott lehet bejutni a műsorba? De akárhogy is kapargattam a hátlapot, nem történt semmi. Csak egy dolog történt: Apa odajött és rámszólt, hogy ne birizgáljam a tévét, mert akkor nem hallja az adást és különben is, kisgyerek ne játsszon elektromos szerkezettel. Na jó, ha nem, hát nem, akkor majd máshonnan! A következő délelőtt Anyát hívogattam. Amikor meglátott, alig hitt a szemének. A tévé tetején ültem és onnan kértem segítséget, hogy valaki vegyen már le onnan, mert felmászni még csak-csak sikerült, de valahogy fennrekedtem. Nyugi, nem az új típusú LED tv-nk van, hanem az a hagyományos képcsöves. A következő kísérlet egy rajzfilm alatt volt. Ha valaki nem ismerné: a Noddy egy nagyon színes, nagyon kedves mesefilm, ahol a szereplők 3 dimenzióban mutatva igen élethűvé válnak. Onnan én sem hiányozhatok! Nekiveselkedtem és egyből a lényeg felől kezdtem el közelíteni a kérdést: megpróbáltam bemászni a képbe! Sajnos nem sikerült, pedig felemeltem a lábamat egészen a tv-állvány tetejéig.

A mesekönyvek sem hagyják nyugodni az embert! Anyával jelenlegi kedvenc könyvemet, az Őszi böngészőt nézegettük egyik este, lefekvés előtt. Ebben van egy olyan kép, ami egy áruházat mutat, ahol is van egy játékbolt, tele mindenféle játékkal. A játékbolt előtt játszani is lehet a kitett játékokkal. Ott pont egy hasonló anyuka ül, mint az én anyukám, egy hasonlóforma kisgyerekkkel, mint én és kettejüket egy mászóalagút köti össze, amiből a kisgyerek éppen most mászik ki. Mint Anya és én! Eme helyzetet felismerve nagyon ideges lettem. Anya elkövette azt a hibát, hogy rájött feszültségem okára és kijelentette, hogy jó, majd elmegyünk mi is egy ilyen helyre. Nekem még eléggé szelektív a hallásom és csak a "megyünk" maradt meg az eszemben. Úgy pizsamában kiszaladtam az előszobába és elkezdtem a bundás cipőmet magamra rángatni.

A következő csalódást egy fényképes mesekönyv okozta. Ebben különféle tárgyak vannak témakörönként csoportosítva lefényképezve, hogy a kisgyerek, azaz én ezeket felismerve könnyedén meg tudja tanulni a dolgok nevét. Addig semmi gond nem volt, ameddig a ruházati és a különféle háztartási eszközök voltak soron. De amikor az ételek következtek, benne olyan ínycsiklandozó finomságokkal, mint a csoki, torta és fagylalt, akkor elszakadt a cérna! Próbáltam nagyon, de nagyon kivenni mindezeket. Nem ment. Utána odanyomtam Anya kezét is, ő már annyi mindenben segített, hátha ez is sikerül majd neki.

Azt már könnyedén el tudjátok ezek után képzelni, mit szóltam az étteremben látott óriási fagyiplakáthoz. Nagyon mérges vagyok az ilyen dolgokra. Hogy ez miért jó a felnőtteknek???

Halottak napja

Nagyi minden évben Halottak napja felé közelítve újra és újra elmondja: nem szabad a gyerekeket a temetőbe vinni. Még beleeshetnek valami sírgödörbe (Anya emlékszik, hogy őt is ezzel riogatták gyermekkorában), valaki elviszi őket és különben is: a temető nem gyereknek való.
A szüleim ezzel szemben úgy gondolják, hogy semmi rossz dolog nem történik egy gyerekkel a temetőben, meg különben is: egyedül itthon ilyen kicsi gyerekek (már a nővérem meg én) mégsem maradhatnak. Így aztán mint minden évben, most is elmentünk együtt a temetőbe.

Én még nem igazán tudom, mi ez az egész dolog. Mindenesetre a szépérzékem már kialakulóban van és ennek megnyilvánulásaként minden virágra azt mondom, hogy "szép". Így aztán több szál "szép"-pel és fél tucat mécsessel felvértezve magunkat kilátogattunk apukám szeretteinek sírjához.

Azt mondják, aki a tűzzel játszik, az bepisil. Na, hát nem tudom, hogy ez másnál már bebizonyosodott-e vagy sem, de nálam ez kétségkívül így van. Az egész egy nagy, teli cumisüvegnyi baracklével kezdődött. Anya gondosan becsomagolta és arra gondolt, hogy: "Milyen jó lesz, hogy ebben a szép, napsütéses időben ki tudunk menni a temetőbe! Petike majd alszik egy kicsit a kocsiban (ennek előkészítéseként szükséges a nagy üvegbaracklé) és kipihenten ébredve sétál egy kicsit a jó levegőn a temetőben." Apa még hozzátette, hogy mindig hűvös és kellemetlen idő szokott lenni Halottak napján és megörülvén a napsütésnek és az enyhe időnek, minden hagyományt és konvenciót felrúgva beleegyezett, hogy a délutáni alvásidőben menjünk a temetőbe.

Nos, a baracklé köszönöm, jól esett. Utána a nővéremmel az út során az egyszer csak a távolban felbukkanó lovacskákat, bocikat és egyéb vidéki látványosságokat figyeltük. Aztán beleraktak a babakocsiba és mentünk a sírokhoz. Arrafelé nem murvával szórják körbe a sírokat, mint más helyen, hanem gondosan elgereblyézik a be nem vetett részeket. Halottak napja előtt egy nappal a közeli rokonok kimennek, rendbehozzák a sírt és környékét, hogy Halottak napján, amikor jönnek a többi, távolabbi rokonok, megfelelő gondozottsági állapotban legyenek a sírok előkészítve. Na, gondolhatjátok, Anya és Apa hogy ugrált folyamatosan körülöttem és hogy próbálta menteni a gereblyecsíkokat az árulkodó 22-es lábnyomtól. A virágokat a nővérem elhelyezte a vázákban és valami versikét is mondogattak Anyával. Apa szerint imádkoztak.

Na, de ezután következett az esemény fénypontja: a mécseselhelyezés! Hogy mindenki kivegye a részét a dologból: Anya táskájában voltak a mécsesek, a nővéremnél a gyufák, Apa gyújtotta meg a mécseseket és én is nagyon nemes feladatot kaptam. Én raktam fel a mécsesek tetejét, hogy a lángot ne vigye el holmi kósza novemberi szél. Ez volt az igazán testreszabott feladat! Itthon is mindenkire rászólok ("Tete!"), ha a tesóim nem rakják vissza a tejéjét a ketchupra vagy az uborkásüvegre.

A szüleim nyomatékosan a tudomásomra hozták, hogy a mécses, az forró. Tudták, hogy én tudom, a forró mit is takar, már voltak tapasztalataim... Ha Anya túlmelegíti az ebédet, akkor mindig mondja, hogy forró és akkor szorgalmasan fújja és én is besegítek. De mint mondják, az éhség nagy úr és egyszer-egyszer már előfordult, hogy minden szülői intelem ellenére be-bekapkodtam egy pár falatot. Utána meg ugyanez, csak visszafelé. Meg amikor a sütőben sül valami finomság, a szüleim szintén ugyanezt mondogatják. Rafináltak amúgy ezek a mai sütők. Régen megégette magát velük a gyerek és kész. Onnantól kezdve minden gyerek tudta, hogy a sütő, az bizony forró. Most meg a dupla ajtajú, hőszigetelt sütő alig-alig melegszik át és gyerek legyen a talpán, aki ennek ellenére is tudja, hogy a sütő, az bizony belül 200 fokos is lehet! Szóval az első mécses meggyújtása után a temető összes mécsesét elkezdtem megvizsgálni: most ég vagy nem ég? Ezt kegyeleti okokból a szüleim erősen megtíltották, de azért a rokonaim sírjánál -persze csak kívülről - megnézhettem.

És hát ugye, mint ahogy azt már jeleztem, aki a tűzzel játszik, azt bizony kellemetlen meglepetések érhetik. Hazafelé megálltunk a másik dédimamámnál, aki nagyon kedves volt és csokival kínált bennünket (honnan tudta, hogy szeretem?), erre persze megszomjazik az ember. A többit meg már tudjátok.

A vadmotoros

Fotó: Pozsonyi Veronika

Úgy érzem, erről most kell, hogy írjak, mert 3 óra leforgása alatt ketten is ennek neveztek. Hát, nem is tudom... Lehet, hogy igazuk van?

Tudjátok, arról a kis háromkerekű járgányról van szó, amin a legkisebbek is élvezhetik a száguldás örömét és egyben gondoskodnak szüleik folyamatos megfelelő fizikai kondícióban tartásáról és reflexeik kifogástalan működéséről. A lábbalhajtós kismotor kíváló magyar találmány és egyenlőre még gyártmány is! Fejleszti a gyerekek egyensúlyközpontját, mozgáskoordinációját: feszültséglevezető és gyermekfárasztó is egyben. Megkönnyíti a mozgékony, babakocsiban már meg nem ülő, de még lassú és minden arra elhaladó autó esetén megálló, viszont cipelve hosszú távon már igencsak súlyos csöppségek szüleinek dolgát, amikor is azt szeretnék, hogy csemetéjük megfelelő tempóban közlekedjen. A megfelelő irány kérdését most inkább ne fírtassuk.
Anya látván más csöpp vadmotorosok száguldozását, megfogadta, hogy ő bizony nem vesz holmi kisgyerekének ilyen dolgot, mert iszonyatos sebességekre készteti a gyerekeket és különben is, valahol olvasta, hogy a gyerekek lába elgörbülhet tőlük. Ezért a bátyám (szegény próbagyerek!) kétéves volt, mire megkapta az első kismotorját. A nővéremet viszont már készen várta eme családi örökség, ezért ha már elöl volt, gyorsan ki is próbálta és ilyen formán jól el is használta. Anya meg ugyan mi mást is vehetett volna első szülinapomra, mint amire már tudta, hogy biztosan szükségem lehet: egy új kismotort. Először még nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Megfogtam a kormányánál és mintha tologatós játék lenne: nekiveselkedtem és csak toltam, toltam. Egy idő után rá is ültem, de valahogy az a motor csak nem akart elindulni. Anya meg tologatott rajta a kertben és látta, hogy nagyon élvezem. Én is láttam, hogy motorozni jó, ezért aztán le sem akartam róla szállni. Ahogy megtanultam vele menni, úgy Anya kivitt motorozni az utcára! Az a feeling, gyerekek!!! Amikor nem vagy már beszorítva a kert kerítései közé, hanem csak úgy száguldasz, egyenesen, bele a világba! Még a játszótéren sem álltam meg egy kis hintázásra, csak egyszerűen keresztülszáguldottam rajta. Azóta mindehova viszem a kismotoromat: amikor a játszótérre megyünk, amikor a papáékhoz megyek vagy amikor a dédihez megyek látogatóba.


Fotó: Pozsonyi Veronika

Autóval megközelíthető helyszínek esetén a motort csak a kocsi csomagtartójáig viszem, ágaskodok egy kicsit és beleteszem. Ha az ember kertes házban lakik, ahol gyakoriak a szintemelkedések: teraszra fel, teraszról le, előbb-utóbb kénytelen ezeken az akadályokon is átverekednie magát. A motoromat általában ilyenkor vagy felrakom és utánamegyek. Lefelé egyszerűbb a helyzet: két-három lépcsőfokot már megtanultam legurulni úgy, hogy megérkezvén még mindig a motoron ülök.

Ha épp nem motorozok, árulkodó jelek akkor is tájékoztatnak mindenkit ezen hobbimról. A cipők orra hamarabb kopik le zokni szintig, mint ahogy azokat kinőném. Leleményes gyártók már kifejlesztettek eme problémára is egy megoldást: a cipőorrvédő. Ezt rá kell húzni a cipő orrára, csattal rögzíteni a boka irányában és mehet a száguldás!

Úgy, mint ahogy azt bátyám tette, amikor nyaralás alatt a hosszú sétányon a száguldás hevében csak ment, ment... És amikor Anya rászólt, hogy: "Danikám, vigyázz egy kicsit a nénikre, bácsikra!", ő illedelmesen elkiáltotta magát, hogy: "Vigyázat!!!", mielőtt még belegurult hátulról a lábukba. Azt Anya azóta sem érti, hogy tudta megtanulni, hogy minden útkereszteződés előtt egy pillanat alatt megállt és türelmesen várakozott - szívinfarktust hozva ezzel az arrajáró autósokra, akik csak azt látták, hogy egy gyerek menetkészen ül a motorján az útkereszteződésben. Én még ezt nem tanultam meg, csak a nővérem, aki persze szintén egy új motort kapott. Bár ő már igencsak kinőtt a motorozásból, még mindig nagyon ragaszkodik a motorozáshoz. Én meg mindig megyek utána mindenhova és így Anyának elég csak a nővéremmel megbeszélni az útvonalat.

Nem csak őutána. Ma a barátommal, Zalánnal motoroztunk. Őt már régóta ismerem, tornázni is együtt jártunk. Anyukáink is ott voltak. Ez még abban az időszakban történt, amikor még akárhova is mentünk, anyukánkat is mindenhova vittük magunkkal. Ma eredetileg játszótérre készültünk, de a lefolyó záróelemein való motorozás annyira jó, kattogó hangot adott ki, hogy azt nem lehetett megunni!

Fotó: Pozsonyi Veronika

A lejtőn való száguldás élményéről nem is beszélve. A legtöbb közintézmény előtt van kis lejtő, ahol a motorral közlekedők száguldhatnak fel és alá. Nagyszerű, hogy mostanában az esélyegyenlőség nevében már egyre több helyen gondolnak az ilyen kismotorosokra is!

Vigyázat, harap!

Anya szerint egy ilyen feliratú táblát kellene állandó jelleggel a nyakamba kötni. Pedig most már nem is harapok, az már a múlté. De hát mit csináljon az ember, ha még messze nem áll ki 1 m-re a földből, mindenki nagyobb és erősebb, sőt, állítólag még okosabb is nála? Persze ez utóbbiról nem vagyok teljesen megbizonyosodva.

Anya már kezdett megnyugodni, hogy legkisebb kisfia is a konszolidált útra tért és hamarosan már észérvekkel próbálja majd meggyőzni embertársait a vitás kérdésekben. Kevésbé örült annak, amikor a legutóbbi alkalommal, amikor Papával és Mamával egy egész napot töltöttünk édeshármasban, hazafelé, a kocsiban Papával azt játszottuk, hogy én egy nagyot kiabáltam (teli torokból), ő meg erre jól megijedt. Azóta ez az igazi fegyverem. Kiabálok akkor, amikor sokat kell várni a kasszánál, amikor valaki más a környezetemben puffasztott kukoricát eszik és én meg nem, vagy amikor elveszik tőlem a játékot. Vagy nem adják oda. Mint az az irígy nővérem, aki nem akarta odaadni nekem az újonnan kapott hulla-hopp karikáját vagy a bátyám azt a labdát, amivel 5 mp-e kezdett el játszani. Anya már harcedzett anyuka és ha mindezt nyilvános helyen teszem, egyáltalán nem foglalkozik a társadalom rosszalló vagy sajnálkozó, esetleg kioktató tekinteteivel. Inkább a saját hallását félti, amire valljuk be, igen rossz hatással van az, amikor Anya karján ülve teszem ugyanezt.

A másik fegyverem a marás. Na, Anya ezt utálja a leginkább. A hajhúzásra mostanában már egyre immunisabb. De amikor egy-egy harci ütközet után úgy néz ki, mintha néhány macskával találkozott volna, nos, azt utálja. De mit csináljak, ha nem engedi, hogy a cumit a számba vegyem akkor, amikor én szeretném? Mint a múltkor is, amikor beleejtettem a sárba? Most miért baj neki mindez? Nem a toxikus sárba esett bele! Parás, mint a nővérem, amikor Anya összeszedett pár zsáknyi ide-oda rakosgatott holmit, élelmet meg tisztítószert és közölte, hogy ezt most elvisszük az iszapkárosultaknak. Erre a nővérem meg megkérdezte, hogy összetakarítottak-e már ott, mert ő inkább nem szeretne abba belelépni.


Látjátok ezt a szuper golyópályát? Na, ehhez sem akartak odaengedni és mindig elvették tőlem a golyókat! De egyszer csak kieresztettem a torkomban rekedt oroszlánt és rögtön elmélyülten tudtam tanulmányozni az általam legurított golyók haladási útvonalát.

Babaszótár

Szi-szi = Trixi
Da-da = Dani
Ba-ba = baba
Néni = néni
Sss = vonat
Inni = Köszönöm, már jó a gyomrom és ígérem, hogy nem fogok többet hányni. Ebből a dobozos üdítőből kérek és nem abból a vacak üres teából.
Tete = Tegyük már rá a cumisüvegre a tetejét és most már tényleg kérem azt az üdítőt!
Tente = Anya azt akarja, hogy aludjak.
Pá-pá!= Viszontlátásra!

A legkedvesebb játék

A nővérem a legutóbb azt mondta anyukánknak: "Anya, a Petike a legkedvesebb játék!" Anya nem is tudta, hogy hirtelenjében örüljön vagy sírva fakadjon. De azután inkább az előző mellett döntött. A nővérem meg folyatta tutujgatásomat: "Gyere, Pisti, pisi!" A többi szalonképtelen kifejezést inkább itt és most nem osztom meg Veletek. Nem tudom, honnan szedte, hogy Pisti legyek. Amikor egy pár napig Gergőnek szólított, még tudtam hová tenni, mert az egyik legjobb barátja, a szomszéd kisfiú erre a névre hallgat. A Gödit már nem is vártam tőle. De hogy ez a Pisti honnan jött neki, erre még Anya sem jött rá!

Szóval én, mint a nővérem legkedvesebb játéka, itt és most, a nagy nyilvánosság előtt kijelentem: Nem vagyok játék! Az a baj, hogy a nagyok ezt néha elfelejtik. Mint például a múltkor is, amikor a nővérem mindenáron a játék babakocsijába szeretett volna belegyömöszölni. Vagy amikor a bátyám úgy gondolja, hogy úgysem fogom kikapcsolni a tévét, miközben a kedvenc meséjét nézi. Hát bocsika, mindketten tévedtetek!

Ahogy ígértem, a labdázás. Megfogni meg tudom, eldobni el tudom és azután megint indul újra a folyamat. Nem értem a nagyokat, hogy ők mindig egymással labdáznak és Anya is folyton csak ezt erőlteti. Mi abban a jó, hogy az egyik pillanatban még a tiéd a labda, a másikban pedig csak vársz, hogy mikor lesz már megint a tiéd? Eme rossz gyakorlatból kiindulva én már a kezdetek kezdetén elejét veszem eme problémának. A labdát nem engedem ki a kezeim közül és kész. Vagy ha már kiengedtem, én szerzem meg újra. Így megint engem ér az a megtiszteltetés, hogy újra eldobhatom. Amúgy a labdázást már igen magas szintre kezdem felfejleszteni. A gömb alak, mint egyedüli, kizárólagos eszköz, már a múlté. Tudjátok, milyen klassz, amikor a Montessori-torony karikái repkednek szerteszét? Ezt játszottuk a múltkor a tesóimmal. Mondanom sem kell, hogy még annak a kajla nagy bátyámnak is nagyon tetszett. Anyának már kevésbé, amikor mindezt bemutattam az ebéd befejező akkordjaként a főzelékes kanállal és magával a főzelék tárgyával, ami történetesen a következő, üveg alapanyagú kompótostálka készlet első darabja. Volt. Ezek után azt hiszem, kitaláljátok, miért is említettem a következő üveg alapanyagú kompótostálka készletet és mi történt az előző üveg alapanyagú kompótostálka készlettel. Anya rendületlenül hisz abban, hogy a műanyag melegítve mérgező és ettől még a kompótostálkák bizonytalan pozíciója sem tudja eltéríteni.

A Suzy (mostanában már "szu z") ma 3 hónapos, kicsi beagle-lány. Már nagyon sokat nőtt, mióta a szomszédba került és hangja is van. Mindig odaszalad hozzám, nagyon szeret! Én is nagyon szeretem! Ennek jeléül akartam a múltkor átdobni neki a kismotoromat. Ágaskodtam, ágaskodtam, de nem sikerült a kerítés tetején átpenderíteni. Aminek persze nagyon örült a gazdája. Kevésbé szokott örülni a tesóimtól átpotyogó labdák sokaságától ("Nem vagyok én labdaszedegető vagy mi!") Anya szerint a Suzy olyan, mint én: mindent a szájába vesz és megrágcsál. Apa szerint abban hasononlítunk, hogy Suzy állandóan sétálgat és közben azon töri a fejét, hogy milyen rosszaságot lehetne kitalálni. Amikor meg megtesszük és megkapjuk a jól megérdemelt bűntetésünket, kullogva elvonulunk, majd visszajövünk és ártatlan szemmel nézzük a gazdit. Hiába mondják, hogy ne csináljunk valamit... Egy ideig úgy teszünk, mintha értenénk és behódolnánk, elkullogunk. De utána újult erővel térünk vissza a tett helyszínére, hogy a nyomás ellenére is végrehajtsuk azt, amit előzőleg kiterveltünk! Ismételt felszólításra egy kicsit megint meghátrálunk - de nem azért, hogy visszakozzunk, nem! Pusztán azért, hogy nehogy azt gondolják, hogy hülyék vagyunk, mert nem értjük.

Mostanában már én is hozzájárulok ahhoz, hogy Suzy nagy és erős kutya legyen. Ugye, hogy nem találnátok ki, hogy hogyan? Sebaj, Nektek elárulom! Ma a fentebb említett kompótostálka készlet helyett kivételesen műanyag tálkában kaptam a másodikat (Apa szerint egyszerűen csak kutyatál). De nem kértem, mert igen eltelített a leves és a nagybevásárlás közben elkunyerált, finomabbnál finomabb dolgok. Anya azért úgy gondolta, hogy jobb lenne, ha mégiscsak megkóstolnám egy kicsikét. Én meg úgy gondoltam, hogy inkább nem. És hogy Anyának még véletlenül se jusson eszébe még egyszer megkóstoltani velem, amikor hátat fordított, hogy innivalót hozzon nekem a konyhából, a tálkát egy egyszerű, gyors mozdulattal a földhöz vágtam. Hála a műanyagnak nem ment üvegszilánk az étel közé és innentől kezdve már semmi nem állt annak akadályába, hogy a lecsós falatokat Anya további hasznosítás érdekében átadja a szomszédba. Mert az én anyukám, mint már említettem, ételt nem dob ki. Persze, ha rántott husit tesznek elém, már nem biztos, hogy ennyire nagylelkű tudok lenni.

Nagyfiú

Ma délelőtt a nővérem ült az étkezőasztalnál, a széken, én pedig az etetőszékben, és csak ennyit mondott: "Anya, a Peti már olyan nagy!" Majd egy kis idő múlva hozzátette: "És én meg nem növök semmit."

Persze anyukánk gyorsan a helyére tette eme tárgyi tévedés mibenlétének eredetét, miszerint a kisbabák (azaz én) gyorsabban nőnek, mint az óvodások (azaz a nővérem) és hogy nyugodjon meg, mert mire elkezdi az iskolát, sem leszek nála nagyobb és amúgy is hogy nézne ki, ha Apa alacsonyabb lenne Anyánál (persze erre már én is láttam példákat, de az itt most nem lényeges). De azért én örömmel konstatálom, hogy már a nővérem is észrevette a változást!

Persze, utolsó bejelentkezésem óta a megnövésem mellett nagyon-nagyon sok minden történt velem. Utaztam több száz kilométert, megtanultam labdázni (tudtátok, hogy cumival is lehet?) és beköltözött a szomszédba a Suzy kutya. De még mielőtt kitérnék minden részletre, azért el kell mondanom, hogy mik azok az új szavak, amiket már sikerült elsajátítanom.

Mindjárt itt van a "Ne!" Így, egyből felkiáltójellel, mert már arra is rájöttem, hogy csak így van értelme. Lehet mondani, ha Anya holmi puszta figyelmetlenségből kenyeret akar adni a virsli mellé. De ha sajtot akar adni, akkor egyszerűen csak azt kell mondani, hogy "Sa", mert az mindig jöhet. És ezen igényét az embernek érdemes nyomatékosítania is: mutatóujjával odabökdös az asztalon álló kis tálkára, hogy jelezze, nehogy éppen máshova vigyék. Apa ha megérkezik a munkából, őt mint "Papa" tudom egyenlőre csak üdvözölni. Anyát már hívni is tudom: "Aja, gyeje!". Ja, és végre ha nagy ritkán kedveskedni akarnak nekem, akkor már a "tojta" szót is ki tudom mondani. De a Suzy, az nagyon aranyos. Én csak úgy hívom, hogy "sz z" és már arra is hallgat. És képzeljétek! A másik szomszéd másik kutyáját is így hívom és ő is hallgat rá! Aki pedig kutya, de nem lakik a szomszédban, az egyszerűen csak "vá-vá".

Szóval a nyaralás, az összességében nagyon jó volt. Tudtátok, hogy az Isztriai-félsziget nyugati partja mindössze egy csomag ropi, egy csomag keksz, egy dobozka alma és némi szendvicsdarabka befalatozásának ideje alatt elérhető? Na jó, igaz, amikor nem ettem, akkor ittam útközben, ami egy Gödinél utazás közben is kiemelt jelentőséggel bír. Anya már előre bekészített ezek mellé mindenféle úti szórakoztatáshoz szükséges eszközt is: színes ceruzát, kifestőt, képeskönyvet, a cumikészletet és csörgő-zörgő meg ütögetős játékokat, amivel a tesóimat tudtam bosszantani. Ja, és végre odaadta azt a játékot is, amit még fél évvel ezelőtt hoztak babalátogatóba érkező rokonok, hogy valami újdonsággal is lefoglaljam magam. Így aztán Anya mindenkinek azzal dicsekedett, hogy a Petike milyen jól bírta az utazást. Ja, naná, még jó, hogy jól bírtam. Na, azért nem mondom, hogy a technikai szünetnek nevezett megállások után nagyon visszakívánkoztam volna abba a fémkaszniba, de végül is odaértünk.

A tenger, az nagyon tetszett! Egy óriási pancsi hatalmas homokozóval! Na, azért a vízbe annyira nem merészkedtem bele. Viszont a kisvödörrel, kispohárral a vizet hordani, locsolni, kavicsokat gyűjteni, homokot ásni egész nap tudtam. Rákot is láttam. Olyan kicsi, kis zöldesbarnás, lapos rákokat, a nagy kövek között. Igaz, hogy nem tudtam túl hosszú ideig megfigyelni őket, mert nagyon gyorsan elszaladtak. Utána Anyával azt játszottuk, hogy mi vagyunk a rákok és mi is nagyon gyorsan szaladunk. Azt is nagyon szerettem.

Apa szerint az étteremben viszont minősíthetetlenül viselkedtem. Anya szerint nem és ő rendre minősítette is. De hát most mit csináljon az ember, hogyha mindig, mindenre olyan sokat kellett várni? Az indiai kisfiú sem volt ott mindig, akivel az asztalok alatt lehetett kergetőzni és a pincéreket állandó készenlétben tartani. Viszont minden vacsihoz kaptam pizzát és fagyit is, meg jeges teát.

Láttatok már tengerre néző játszóteret? Nem? Na akkor itt van egy, a képen, a háttérben, a rácsok mögött.

Ott volt mindjárt a német kislány. Vele nagyon jókat lehetett mászni a mászóalagútban.
A lengyel kisfiú nagyon tetszett nekem. Rajongásom kifejezéséül megkergettem és jó nagyokat csaptam rá.
Találtunk egy részt a kövességéről, kavicsosságáról ismert horvát tengerparton, ami kifejezetten a túristák kisgyermekei kedvéért lett feltöltve homokkal. Örültem, hogy végre ismét kedvemre homokozhattam . Felfedeztem azt is, hogyha a tenger által benedvesített homokból kis gombócot veszek a kezembe, az labdaként is funkcionál. Anya persze, mint a paparazzi, a fényképezőgéppel most is lesben állt. A következményt már mondanom sem kell. Aki eléggé megismert már, az biztosan kitalálta. Most éppen a nemzetközi szervízben, Csehországban van. Ha sikerül róla a nyaralási képeket, akkor még töltetek fel Anyával.

Anyáék a legjobban attól féltek, hogy nem fogok tudni délután aludni. De amikor hazajöttünk a rendszeresített délelőtti strandolásból, addigra én már mindig úgy kifáradtam, hogy a babakocsiban mindig nagyokat aludtam.

Emellett még voltunk jó sokat kirándulni, sétálni mindenfelé. Kaptam egy helyes műanyag kiskutyát is, hogy sokat tudjam gyakorolni a "vá-vá" kifejezést. Viszont ahogy hazafelé érve jól kialudtam magam a kocsiban és feltűntek az M5-ös autópályán átívelő felüljáról jól ismert fényei, nagyon izgatott lettem! A jelek az ismerős, rég nem látott otthon felé vezetettek és a nővéremmel ellentétben, aki 2 évvel ezelőtt azt állította, hogy: "Mindenhol jó, de legjobb Horvátorszátban", nos, az én véleményem ennek ellenkezője. Befeküdtem a kiságyba és hamarosan ismét jó nagyot aludtam, egészen másnap de. 10 óráig.

A Suzy kutyáról és a labdázási élményeimről még nem írtam, de ne menjetek messzire vagy ha el is mentek, térjetek vissza, mert a következő bejegyzésben arról is szót ejtek.