A pelus ügy

Gyakorló szülők, akik éppen óvodáskorú gyermekkel vannak megáldva, ismerhetik Finy Petra könyveit. Akik még esetleg nem ismernék, azoknak ajánlom figyelmükbe. Igen sajátos, közvetlen stílusban jeleníti meg az óvodások életét. A magyar gyermekirodalomban talán Janikovszky Éva műveihez hasonlít a leginkább, csak modernebb hangvitelben. A nővérem nagyon szereti ezeket a könyveket és legalább annyira viccesnek tartja őket, mint amennyire Anya tartotta viccesnek Janikovszky Éva könyveit kiskorában. Az első könyv, amit olvastunk, az az Ovi ügy volt, de van Doki ügy és még ki tudja, milyen ügy is. Meg vannak a Lámpalány meséi is, amik kifejezetten elalvás előtti esti meséket tartalmaz. De az most nem tartozik ide. Ha esetleg egy Finy Petra nevű olvasó olvasná a bejegyzéseimet, akkor ajánlom a figyelmébe, hogy egyszer egy Pelus ügy nevű könyvet is állítson össze, az is biztosan közérdeklődére tarthat számot.
Most arra kérem a témára érzékenyebb vagy egyszerűen csak gyengébb idegzetű olvasóimat, hogy az alábbi bejegyzést ne olvassák tovább.
Így egy-két hónappal a 2. szülinapom előtt már nagyon jól meg tudom határozni és el tudom különíteni a dolgokat egymástól. Van a "kakiltam", a "pisiltem", sőt, a "pukiztam", "böfiztem" is. A szüleim arra várnak, hogy mikor lesz már az igék múlt idejű használatából jövő időre, azaz ugyan mikor szándékszom már előre is jelezni a dolgok mibenlétének alakulását. De ez egyenlőre még nem megy.
A témában annyi előremozdulás történt, hogy Anya bizonyos irányból érkező családi presszionálás hatására vett egy bilit, a családi béke érdekében. Anya általában megbánja, hogy a családi béke érdekében néha olyan dolgot is megtesz, amit utólag már biztosan tud, hogy nem kellett volna. Így volt ez először a bilivel is.
Anya állította, hogy a nővérem által használt valahol biztosan megvan, hiszen nem szokásuk kidobni az ilyesmit, de aztán valahogy sehol sem találták. Arra Apa is meg Anya is határozotta emlékezett, hogy hova rakták az előző lakásban, de onnan már két éve elköltöztünk.
Szóval elmentünk hát bilit vásárolni.Anya nagyon meglepődött a bababoltban. Voltak zenélős, autós alakú, fekvő kutyus alakú, kisebb meg még kisebb bilik. Anya szerint ezek kisebbnél kisebb kínai gyerekekre van méretezve, mint az én 8 years méretű harisnyanadrágom. Anya jópofának tartotta a járműveset, de belegondolt, hogy mi lesz, ha az ő kisfia aztán úgy megszokja, hogyha jármű, akkor abba kakilni kell, hogy aztán azt mégsem tartotta jó megoldásnak. Vendégsében az ilyen helyzetek elég kellemetlenek lennének. A zenélő dolgokból meg már elege van. Főleg azután, hogy jobb híján a nővérem zenélő wc-szűkítőt kapott, mert más nem volt momentán a boltban. Soha, de soha nem zenélt. Csak és kizárólag akkor, amikor Anya lemosta, majd lezuhanyoztatásnál zárt az áramkör.
Miután megvettük a bilit, a szüleim jól kihasználták, hogy egy bizonyos tevékenységet általában ebéd után szoktam elvégezni. Így aztán előre eltervezett szándékkal ráültettek a bilire ebéd után, várva a várt eredményt. És igazuk lett, mert tényleg így lett. Nagyon elcsodálkoztam! És bevallom Nektek, hogy nagyon, de nagyon megijedtem! Honnan termett oda hirtelen az a ronda, nagy barna izé?! Ami ráadásul még büdös is! Anya persze körülujjongott, ahogy azt ilyenkor kell és nagyon büszke volt az ő kisfiára, hogy lám, mégiscsak jó, hogy ezt már most elkezdtük. Következő nap Anya önbizalommal eltelve ismét ráültetett a bilire. Igen ám, de ahogy jött az a bizonyos érzés, eszembe jutott a tegnapi élmény meg az a ronda nagy izé. Ezért rövid idő után gyorsan felpattantam a biliről. Nem kellett volna. A többit nem részletezem. Sírva menekültem Anyához. Miután Anya elvégezte a fürdőszobatakarítást, megnyugtatott, hogy még így is nagyon, de tényleg nagyon ügyes kisfiú vagyok és nincs semmi baj, meg különben is, az én kakim is lemegy a patkánykirályhoz.
A patkánykirály mesét még Apa találta ki, amikor a nővérem esett át fejlődése ezen szakaszán. A patkánykirály, az az, aki nagyon szereti mindazt, amit a csatorna elnyel és alig várja, hogy találkozhasson az újabb szállítmányokkal. Ott aztán az én kakim is találkozik Apa meg Anya kakijával és együtt játszanak meg mindenféle kalandokon esnek át. Szegény nővérem lehet, hogy ezért olyan ütődött néha, a gyerekkori traumákat nehezen növi ki az ember.
Mindenesetre az eset után napokig a bili közelébe sem mentem. Innentől kezdve a szüleim sem hozták szóba a dolgot. Akárhányszor is megláttam a bilit, közöltem, hogy az "Trixié" (ha valaki nem tudná, ő a nővérem, anyakönyvezett nevén Beatrix) és nekem semmi közöm nincs hozzá.
De valahogy mégsem hagy nyugodni ez a WC ügy. Mert valahogy mindenki oda jár. Fontos dolgok történhetnek, mert mindenki kizavar. Aztán vagy sikerül nekik, vagy nem. Nagyon kitartó és elszánt tudok ám lenni! WC papírt is tépnek. Az nagyon tetszik. Abban már én is jó vagyok. Azt viszont már megtanultam, hogy nem szeretik, ha a WC papírt gurigástól a WC-be dobom.
Anya viszont nagyon előrelátó volt és miután a nővérem nem zenélő WC-szűkítője időközben tönkrement, kénytelen volt abból is venni egyet nekem. Nem zenél, viszont van rajta helyes kis kapaszkodó. Azt is kipróbáltam. Na, az nagyon tetszik. Azóta sokszor ráültettem magam. Azt mondom, hogy "pisi" és már mindjárt szalad valaki, leveszi a szűkítőt és teszi a WC-re. Ott ücsörögni, az olyan felnőttes dolog. De mindig átverem őket, mert persze semmit nem csinálok. Olyan, mint amikor kint, a konyhában, a mosogatónál éppen mosogatom a piszkos edényeket (meg a tisztákat) és azt mondom, hogy "inni" és gyorsan keresek egy pohart, engedek bele egy kis vizet és iszok egy kortyot. Ez a fedőtevékenység.
Mostanra azért már barátságot kötöttem a bilivel is. Azóta a háztartási szekrény legaljában Anya is megtalálta a nővérem bilijeit. Anya rendszeresen megmutatja a pelus tartalmát, hogy lám, ott is pont az büdös izé van. Ha elfejtené, akkor én kérem, hogy mutassa meg, hogy tényleg. Meg olyan jó kimondani, hogy "bili", egyszerű és jól hangzik. A Nagyikánál is van egy ilyen, azt is kipróbáltam. Néha elkérem, ráülök egy kicsit és olvasok rajta. De hogy bármi produktum is legyen? Arra még várhattok!

Karácsony

Bár mostanra már vége van a karácsonynak és még igazából nem nagyon tudom, hogy miről is volt szó tulajdonképpen, sok-sok érdekes dolog történt Karácsonykor és az azt megelőző időszakban.
A nővérem már kapisgálja, hogy itt nem pusztán becsomagolt tárgyak cseréjéről van szó, hanem valami másról is szól a Karácsony. Anya kérdésére, hogy mit is ünneplünk Karácsonykor, óvodás tudálékossága egyből Jézus feltámadását kezdte emlegetni. Aazóta tisztázták eme hitbéli tévedéseit. De amikor nem látta senki, akkor a nővérem odament titokban imádkozni a karácsonyfához. Igaz, azt még Anyának sem árulta el, hogy kihez és miért fohászkodik, de Anya úgy érezte, hogy a részletek már nem őreá tartoznak.

Apa és Anya ettől az évtől kezdve már úgy gondolták, hogy ideje, hogy az angyalkázós játékot itthon is bevezessék az adventi időszakban. Minden családtag kihúz egy nevet és arra figyel, gondoskodik róla, Adventben. Persze mindezt teljesen titokban, hiszen az angyalok is a hátunk mögött (fejünk felett?) tevékenykednek. Na, de hagyjuk is a képzavarokat: Nektek elárulom (meg hát már egymás között is kiderült minden, hiszen már elmúlt a Karácsony), hogy én végül is magamat húztam. Ami elvileg tilos, de miután a családtagjaim szerint kicsi morzsika vagyok és még úgysem értek az egészből semmit sem, ezért ez így a legjobb. Anya varrt egy szép adventi naptárt. Minden napra egy kis zacskó, piros plüssből, mindegyiken egy-egy szám 1 és 24 között. A jó angyalkák minden nap kibonthattak egy zacskót, ami egy kis meglepetést rejtett. A "jó angyalka"- meghatározás önbevallásos módszeren alapult. És mivel a jó angyalkának a tesvére is jó, ezért még ha az egyik angyalka bevallottan mégsem volt annyira jó, de a testvére igen, akkor azért ő is részesülhetett a meglepetésből. Na, ezen a ponton tévedtek nagyot a szüleim, mert a dolognak ezt a részét már én is megértettem. Úgyhogy amikor vacsi után az angyalkaelszámolás történt, abban már én is aktívan részt vettem. Legalábbis ami a meglepetések felfedését illeti.

Anya mazochista módon nagyon szereti a karácsonyi előkészületeket. Talán még azt is meg merem kockáztatni, hogy jobban, mint magát az ünnepet. Biztosan azért, mert az olyan sokáig tart, az ünnep meg egy hipp-hopp volt-nincs állapot és a pillanatot, azt ugye nehéz megragadni. Meg az előkészületek, azok olyan izgalmas dolgok, hogy mi hogy legyen, azt lehet tervezgetni, a gondolattal játszadozni.

A tesóim kívánsága volt, hogy ebben az évben már végre süssünk mi is mézeskalácsot. A nővérem, akik a Mézeskalács óvodába jár, ő már profi mézeskalács készítővé nőtte ki magát így a kisközépső csoport közepére, mivel hogy a név kötelez és az oviban állandó program a mézeskalács-sütés. Így aztán Anya már tavaly megvette a mézeskalács fűszerkeveréket és mivel az vészesen közelített szavatossági ideje vége felé és mint már említettem, Anya nem szereti semmit sem kidobni, ezért aztán rászánta magát és a család közös örömére nekiálltunk mézeskalácsot készíteni. A család ebben az esetben Apát nem jelöli, aki sem nem szereti a mézeskalácsot, sem a sütés utáni konyhaamortizálást. Anya kapott egy szuper mézeskalács receptet az ovitól, amiben a tésztát zacskóban kell keleszteni 24 órán keresztül. De azt nem szerepelt a receptben, hogy az nőni is fog (bár valljuk be, ez egy kelt tésztánál nem egy meglepő fordulat). Miután Anya pár óra leforgása alatt a negyedik zacskóba pakolta át a tésztát, mert az már szinte a perforációt is képes lett volna átszakítani, mint a rajzfilmben, amikor a kelt tészta önálló életre kel, Anya megnyugodott, hogy ebből mégiscsak lesz valami. És hát ugye, természetesen én is sem maradhattam ki a dologból. Közöltem, hogy "Segítek" és így is tettem. Leszámítva azt a pár marék lisztet, amit szétszórtam, azt a néhány tucat kiszaggatott mézeskalácsot, amit újra összegyúrtam, igazából kívételesen nagy kárt ez nem okozott.

A mi családunkba technikai és egyéb okokból a karácsonyfát nem az angyalka/Jézuska hozza. A technikai ok az, hogy Anyának az egész hetes, hónapos előkészületek után semmi kedve ahhoz, hogy még 23-n éjszaka se aludjon és 24-n az álmosságtól nem látva, félálomban várja a Karácsonyt a a jászol körül, a pásztorok között, a fa alatt. Na de hagyjuk már a képzavarokat! Az egyéb ok az, hogy igazából a faválasztás és díszítés örömét Anya nem akarja kisajátítani, szerinte ezzel fejlődik a gyermek alkotókészsége, kreativitása, szépérzéke és különben is, tudja, hogy odavagyunk a karácsonyfadíszekért. Leginkább azokat a gyöngysorokra hasonlító valamiket szeretjük, amikkel kíválóan lehet futkosni a lakásban és mint a kígyó, csak úgy tekeredik utánunk. A gömbök is nagyon szépek. Miután a karácsonyfa kb. de. 11-kor elkészült, 11 óra 10 perckor kiderült az is, hogy némelyik gömb törékeny. Utána még egy párról szintén kiderült, majd az is, hogy az angyalhaj meg miszlikbe szaggatható, a habcsókot pedig porrá lehet törni. Utána meg az, hogy a szüleim nem szeretik, ha túl sokat sertepertélek a karácsonyfa körül. De az izzókat, azokat még a mai nap is bekapcsoltatom. Nagyon tetszik, hogy világít!

A templomban is változások álltak be. Most a gyerekjátszóhely helyén is karácsonyfa van, alatta kis Betlehemmel, előtte lucabúzával. Hogy a lucabúza milyen helyet foglal el a karácsonyi üdvtörténetben, azt nem sikerült megtudnom, de hogy a lucabúzából egy pár szál könnyen letéphető, azt igen.
Anya ritkán vár el egy ünneptől bármit is, de most nagy reményeket támasztott. Azt várta a Karácsonytól, hogy a rosszcsont legkisebb kisfia a sok új játék bűvőletében tölti legalább a karácsony utáni egy-két napot és nem az ő lábosaival, rádiójával és számítógépével akar majd játszani. De az ő rosszcsont kisfia csalódást okozott - a lábosokat leszámítva.
Igazából minden játék nagyon tetszett, amit kaptam, úgy kb. egy órán keresztül. A kalapácsolható tábla igazán nagy ötlet volt és a zenélő micimackós könyvet is sokszor megzenéltetem. Sajnos a távirányítós autót és a többrészes kirakót, amit a papáéktól kaptam, Anya még nem adja nekem oda, mert azt mondja, hogy még kicsike vagyok hozzájuk és még azelőtt elrontanám, mielőtt felnőnék hozzá. A kínai tömeggyártás is megviccelt. Nagyon nem tetszett, hogy képesek kicsi gyereknek olyan játékporszívót legyártani, ami megszólalásig olyan, mint egy működőképes játékporszívó. Képzeljetek el egy gyerekeknek kifejlesztett, műanyag játékporszívót, aminek van bekapcsológombja, csöve és tartálya. ÉS MÉG AZ ELEMTARTÓ IS KI VAN ÉPÍTVE HOZZÁ!!! Csakhogy elfelejtették bevezetékezni! Hiába mondtam Anyáéknak, hogy "elem", hiszen már az ilyen kis morzsikák is tudják, hogy a mai játékok 90 %-a elemmel működik és mutattam is, hogy hová kell berakni, hát csak nem rakták bele és nem is indult el! Ebben a mai világban, amikor Apa végre hosszú idő után és nagy örömömbre rakott elemet az egyik kisautómba és kiderült, hogy nemcsak megy, hanem a bekapcsolással egyidejűleg a Lambadát is játssza. A LAMBADÁT, ÉRTITEK! Kikapcsológomb és hangerőszabályzó nélkül! Anya komolyan aggódik a testi épségem és a zenei hallásom drasztikus romlása miatt itt, Kodály országában. Nem azért, mintha nem szeretné a latin zenét, sőt! De azért mindennek van határa! Na de nem baj, nekem igazi játékszernek még mindig ott áll a karácsonyfa!

A zene bennünk él

Anya szerint kivételes zenei képességgel és őstehetséggel vagyok megáldva. Nagyon szeretem a zenét, ahogy meghallom a ritmusos, dallamos hangokat, beleszáll a boogie a lábamba és egyből táncra perdülök. Anya talán még az abszolút hallást is megkockáztatná, ha nem lenne első számú próbagyereke, akinél szintén ugyanezeket tapasztalat kiskorában és aki lám, a hangszertanulást két év után abbahagyta, énekkarhoz semmi kedve és szolfézst is kizárólag azért tanul, mert nagyon aranyos a tanító néni és sok gyilkosost játszanak az órán.

Ami a tehetségemet illeti: én sem megerősíteni, sem cáfolni nem akarom ennek mibenlétét. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy szeretni igenis nagyon szeretem a zenét.

Anya meg mindent meg is tesz annak érdekében, hogy eme zeneszeretetem megmaradjon. A nővéremmel együtt nagyon szívesen hallgatjuk a különféle gyermekdalos CD-ket. A nővérem úgy hallgat zenét, ahogy azt kell. Odamegy a lejátszóhoz és hallgatja. Nem mosogat, nem vezet, hanem kizárólag hallgat. Mert az is egy külön tevékenység, a zenehallgatás. Én is úgy szeretek. És az is izgalmas, ahogy a gombokat lehet nyomogatni. Úgyhogy mostanában már csak úgy engedik eme hobbitevékenységemet kibontakozni, ha a lejátszó jó magasra van rakva.

Már én is megtanultam, hogy hol vannak a CD-k. Ha zenét hallgatni támad kedvem, szólok Anyának, hogy "zene!" és mutatok a CD-tartó felé, hogy onnan valamit le kéne venni. Le, mert ezt is felelpakolták előlem a galádok, hogy ne tudjam piszkálni. Mintha nem tudnák, hogy van szék is a világon. Apa ezért minden műkedvelésem ellenére a CD-ket most már feltette a szekrény tetejére, ahonnan tényleg nem tudom őket levenni.

Anya sokat szokott nekünk énekelni is. Apa nem biztos benne, hogy ez a gyerek fejlődését elősegítő dolog-e, de Anyát én mindig meggyőzöm arról, hogy nekem igenis tetszik az, ahogy ő énekel. A különféle énekeket tartalmazó mesekönyvekből már tudom, hogy a kotta, az egy olyan dolog, amit el lehet énekelni. Azt a szót, hogy "ének", még nem tudom kimondani. Ilyenkor egyszerűen csak belenyúlok Anya szájába és egyből tudja, hogy mit szeretnék.

Anya hetente egyszer elvisz zenebölcsibe. Ez egy olyan hely, ahová a hozzám hasonló korú kisgyerekek járhatnak és mondókázunk, énekelünk, meg klarinétot szerelünk. Na de erről majd máskor részletesebben is írok. Most nem, mert szomorú vagyok amiatt, hogy már egy hónapja nem tudok menni, mert oda az orrfolyós gyerekek nem mehetnek.

Azért a tévében ha zenés műsor megy, ott is mindig ottragadok. A végén meg tapsolni is szoktam, ha megtapsolják az előadót.

Alvás előtt pedig sokszor éneklek altatódalt is magamnak. Anya is szokott énekelni nekem, de én ezt azután csinálom, miután Anya kimegy a szobámból, csak úgy, magamnak.

Igazi éneket még nem tudok, de az "Aki nem lép egyszerre... " kezdetű dal kezdősorát már remekül el tudom dúdolni. Még Apa is rájött a múltkor, hogy ezt énekeltem. Amikor meg Anya a "Száraz tónak nedves partján... " kezdetű dalt énekli, mindig megjegyzem, hogy "Papa", mert egyszer ezt a Papa énekelte nekem.

A múltkor elmentünk egy étterembe. Élő zene szólt. Az volt a legérdekesebb! Állandóan odamentem a zenészekhez. Egyszer aztán ők jöttek oda, hozzám. Na, az nagyon tetszett!

Szóval a tehetségemről még nem tudok nyilatkozni, de egy biztos: a zene bennem él.

Illúziók világa

Noha nagyon színes kavalkád ez a világ, ahová születtem, azért egy-két dolog nem fér a fejembe.




Itt van mindjárt a telefon. Apa, Anya (de leginkább az utóbbi) csak beszél, beszél. Ígyhát én is, amikor megkaparintom vagy odaadják ("Nézd, Petike, a Papa akar veled beszélni!"), megfogom és én is beszélgetés közben fel-alá járkálok a lakásban. Ez egy ilyen vezetékes mobiltelefon, annak képzeljétek el. Na csak azt nem tudom ilyenkor, hogy hol is van benne a Papa. Beszélgetés közben néha meg-megállok és forgatom jobbról, forgatom balról, hátha egyszer csak rájövök a nagy titokra. Amikor vége lett az egyik beszélgetésnek, Apa megkérdezte tőlem hogy hol volt a Papa? Én meg mutattam, hogy a telefonban. De fogalmam sincs, hogy kerülhetett oda.




A másik ilyen dolog a tévé. A tesóim előszeretettel ülik körül, amikor hétvégenként reggelente mese megy a tévében. De még a szüleim is ott vannak, amikor a különféle zenés tehetségkutató műsorokat adják. Azokat én is nagyon szeretem. Odaülök melléjük és lelkesen tapsolok, amikor a tévében is tapsolnak.

Először csak a tévé hátoldalát környékeztem meg: vajon ott lehet bejutni a műsorba? De akárhogy is kapargattam a hátlapot, nem történt semmi. Csak egy dolog történt: Apa odajött és rámszólt, hogy ne birizgáljam a tévét, mert akkor nem hallja az adást és különben is, kisgyerek ne játsszon elektromos szerkezettel. Na jó, ha nem, hát nem, akkor majd máshonnan! A következő délelőtt Anyát hívogattam. Amikor meglátott, alig hitt a szemének. A tévé tetején ültem és onnan kértem segítséget, hogy valaki vegyen már le onnan, mert felmászni még csak-csak sikerült, de valahogy fennrekedtem. Nyugi, nem az új típusú LED tv-nk van, hanem az a hagyományos képcsöves. A következő kísérlet egy rajzfilm alatt volt. Ha valaki nem ismerné: a Noddy egy nagyon színes, nagyon kedves mesefilm, ahol a szereplők 3 dimenzióban mutatva igen élethűvé válnak. Onnan én sem hiányozhatok! Nekiveselkedtem és egyből a lényeg felől kezdtem el közelíteni a kérdést: megpróbáltam bemászni a képbe! Sajnos nem sikerült, pedig felemeltem a lábamat egészen a tv-állvány tetejéig.

A mesekönyvek sem hagyják nyugodni az embert! Anyával jelenlegi kedvenc könyvemet, az Őszi böngészőt nézegettük egyik este, lefekvés előtt. Ebben van egy olyan kép, ami egy áruházat mutat, ahol is van egy játékbolt, tele mindenféle játékkal. A játékbolt előtt játszani is lehet a kitett játékokkal. Ott pont egy hasonló anyuka ül, mint az én anyukám, egy hasonlóforma kisgyerekkkel, mint én és kettejüket egy mászóalagút köti össze, amiből a kisgyerek éppen most mászik ki. Mint Anya és én! Eme helyzetet felismerve nagyon ideges lettem. Anya elkövette azt a hibát, hogy rájött feszültségem okára és kijelentette, hogy jó, majd elmegyünk mi is egy ilyen helyre. Nekem még eléggé szelektív a hallásom és csak a "megyünk" maradt meg az eszemben. Úgy pizsamában kiszaladtam az előszobába és elkezdtem a bundás cipőmet magamra rángatni.

A következő csalódást egy fényképes mesekönyv okozta. Ebben különféle tárgyak vannak témakörönként csoportosítva lefényképezve, hogy a kisgyerek, azaz én ezeket felismerve könnyedén meg tudja tanulni a dolgok nevét. Addig semmi gond nem volt, ameddig a ruházati és a különféle háztartási eszközök voltak soron. De amikor az ételek következtek, benne olyan ínycsiklandozó finomságokkal, mint a csoki, torta és fagylalt, akkor elszakadt a cérna! Próbáltam nagyon, de nagyon kivenni mindezeket. Nem ment. Utána odanyomtam Anya kezét is, ő már annyi mindenben segített, hátha ez is sikerül majd neki.

Azt már könnyedén el tudjátok ezek után képzelni, mit szóltam az étteremben látott óriási fagyiplakáthoz. Nagyon mérges vagyok az ilyen dolgokra. Hogy ez miért jó a felnőtteknek???

Halottak napja

Nagyi minden évben Halottak napja felé közelítve újra és újra elmondja: nem szabad a gyerekeket a temetőbe vinni. Még beleeshetnek valami sírgödörbe (Anya emlékszik, hogy őt is ezzel riogatták gyermekkorában), valaki elviszi őket és különben is: a temető nem gyereknek való.
A szüleim ezzel szemben úgy gondolják, hogy semmi rossz dolog nem történik egy gyerekkel a temetőben, meg különben is: egyedül itthon ilyen kicsi gyerekek (már a nővérem meg én) mégsem maradhatnak. Így aztán mint minden évben, most is elmentünk együtt a temetőbe.

Én még nem igazán tudom, mi ez az egész dolog. Mindenesetre a szépérzékem már kialakulóban van és ennek megnyilvánulásaként minden virágra azt mondom, hogy "szép". Így aztán több szál "szép"-pel és fél tucat mécsessel felvértezve magunkat kilátogattunk apukám szeretteinek sírjához.

Azt mondják, aki a tűzzel játszik, az bepisil. Na, hát nem tudom, hogy ez másnál már bebizonyosodott-e vagy sem, de nálam ez kétségkívül így van. Az egész egy nagy, teli cumisüvegnyi baracklével kezdődött. Anya gondosan becsomagolta és arra gondolt, hogy: "Milyen jó lesz, hogy ebben a szép, napsütéses időben ki tudunk menni a temetőbe! Petike majd alszik egy kicsit a kocsiban (ennek előkészítéseként szükséges a nagy üvegbaracklé) és kipihenten ébredve sétál egy kicsit a jó levegőn a temetőben." Apa még hozzátette, hogy mindig hűvös és kellemetlen idő szokott lenni Halottak napján és megörülvén a napsütésnek és az enyhe időnek, minden hagyományt és konvenciót felrúgva beleegyezett, hogy a délutáni alvásidőben menjünk a temetőbe.

Nos, a baracklé köszönöm, jól esett. Utána a nővéremmel az út során az egyszer csak a távolban felbukkanó lovacskákat, bocikat és egyéb vidéki látványosságokat figyeltük. Aztán beleraktak a babakocsiba és mentünk a sírokhoz. Arrafelé nem murvával szórják körbe a sírokat, mint más helyen, hanem gondosan elgereblyézik a be nem vetett részeket. Halottak napja előtt egy nappal a közeli rokonok kimennek, rendbehozzák a sírt és környékét, hogy Halottak napján, amikor jönnek a többi, távolabbi rokonok, megfelelő gondozottsági állapotban legyenek a sírok előkészítve. Na, gondolhatjátok, Anya és Apa hogy ugrált folyamatosan körülöttem és hogy próbálta menteni a gereblyecsíkokat az árulkodó 22-es lábnyomtól. A virágokat a nővérem elhelyezte a vázákban és valami versikét is mondogattak Anyával. Apa szerint imádkoztak.

Na, de ezután következett az esemény fénypontja: a mécseselhelyezés! Hogy mindenki kivegye a részét a dologból: Anya táskájában voltak a mécsesek, a nővéremnél a gyufák, Apa gyújtotta meg a mécseseket és én is nagyon nemes feladatot kaptam. Én raktam fel a mécsesek tetejét, hogy a lángot ne vigye el holmi kósza novemberi szél. Ez volt az igazán testreszabott feladat! Itthon is mindenkire rászólok ("Tete!"), ha a tesóim nem rakják vissza a tejéjét a ketchupra vagy az uborkásüvegre.

A szüleim nyomatékosan a tudomásomra hozták, hogy a mécses, az forró. Tudták, hogy én tudom, a forró mit is takar, már voltak tapasztalataim... Ha Anya túlmelegíti az ebédet, akkor mindig mondja, hogy forró és akkor szorgalmasan fújja és én is besegítek. De mint mondják, az éhség nagy úr és egyszer-egyszer már előfordult, hogy minden szülői intelem ellenére be-bekapkodtam egy pár falatot. Utána meg ugyanez, csak visszafelé. Meg amikor a sütőben sül valami finomság, a szüleim szintén ugyanezt mondogatják. Rafináltak amúgy ezek a mai sütők. Régen megégette magát velük a gyerek és kész. Onnantól kezdve minden gyerek tudta, hogy a sütő, az bizony forró. Most meg a dupla ajtajú, hőszigetelt sütő alig-alig melegszik át és gyerek legyen a talpán, aki ennek ellenére is tudja, hogy a sütő, az bizony belül 200 fokos is lehet! Szóval az első mécses meggyújtása után a temető összes mécsesét elkezdtem megvizsgálni: most ég vagy nem ég? Ezt kegyeleti okokból a szüleim erősen megtíltották, de azért a rokonaim sírjánál -persze csak kívülről - megnézhettem.

És hát ugye, mint ahogy azt már jeleztem, aki a tűzzel játszik, azt bizony kellemetlen meglepetések érhetik. Hazafelé megálltunk a másik dédimamámnál, aki nagyon kedves volt és csokival kínált bennünket (honnan tudta, hogy szeretem?), erre persze megszomjazik az ember. A többit meg már tudjátok.

A vadmotoros

Fotó: Pozsonyi Veronika

Úgy érzem, erről most kell, hogy írjak, mert 3 óra leforgása alatt ketten is ennek neveztek. Hát, nem is tudom... Lehet, hogy igazuk van?

Tudjátok, arról a kis háromkerekű járgányról van szó, amin a legkisebbek is élvezhetik a száguldás örömét és egyben gondoskodnak szüleik folyamatos megfelelő fizikai kondícióban tartásáról és reflexeik kifogástalan működéséről. A lábbalhajtós kismotor kíváló magyar találmány és egyenlőre még gyártmány is! Fejleszti a gyerekek egyensúlyközpontját, mozgáskoordinációját: feszültséglevezető és gyermekfárasztó is egyben. Megkönnyíti a mozgékony, babakocsiban már meg nem ülő, de még lassú és minden arra elhaladó autó esetén megálló, viszont cipelve hosszú távon már igencsak súlyos csöppségek szüleinek dolgát, amikor is azt szeretnék, hogy csemetéjük megfelelő tempóban közlekedjen. A megfelelő irány kérdését most inkább ne fírtassuk.
Anya látván más csöpp vadmotorosok száguldozását, megfogadta, hogy ő bizony nem vesz holmi kisgyerekének ilyen dolgot, mert iszonyatos sebességekre készteti a gyerekeket és különben is, valahol olvasta, hogy a gyerekek lába elgörbülhet tőlük. Ezért a bátyám (szegény próbagyerek!) kétéves volt, mire megkapta az első kismotorját. A nővéremet viszont már készen várta eme családi örökség, ezért ha már elöl volt, gyorsan ki is próbálta és ilyen formán jól el is használta. Anya meg ugyan mi mást is vehetett volna első szülinapomra, mint amire már tudta, hogy biztosan szükségem lehet: egy új kismotort. Először még nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Megfogtam a kormányánál és mintha tologatós játék lenne: nekiveselkedtem és csak toltam, toltam. Egy idő után rá is ültem, de valahogy az a motor csak nem akart elindulni. Anya meg tologatott rajta a kertben és látta, hogy nagyon élvezem. Én is láttam, hogy motorozni jó, ezért aztán le sem akartam róla szállni. Ahogy megtanultam vele menni, úgy Anya kivitt motorozni az utcára! Az a feeling, gyerekek!!! Amikor nem vagy már beszorítva a kert kerítései közé, hanem csak úgy száguldasz, egyenesen, bele a világba! Még a játszótéren sem álltam meg egy kis hintázásra, csak egyszerűen keresztülszáguldottam rajta. Azóta mindehova viszem a kismotoromat: amikor a játszótérre megyünk, amikor a papáékhoz megyek vagy amikor a dédihez megyek látogatóba.


Fotó: Pozsonyi Veronika

Autóval megközelíthető helyszínek esetén a motort csak a kocsi csomagtartójáig viszem, ágaskodok egy kicsit és beleteszem. Ha az ember kertes házban lakik, ahol gyakoriak a szintemelkedések: teraszra fel, teraszról le, előbb-utóbb kénytelen ezeken az akadályokon is átverekednie magát. A motoromat általában ilyenkor vagy felrakom és utánamegyek. Lefelé egyszerűbb a helyzet: két-három lépcsőfokot már megtanultam legurulni úgy, hogy megérkezvén még mindig a motoron ülök.

Ha épp nem motorozok, árulkodó jelek akkor is tájékoztatnak mindenkit ezen hobbimról. A cipők orra hamarabb kopik le zokni szintig, mint ahogy azokat kinőném. Leleményes gyártók már kifejlesztettek eme problémára is egy megoldást: a cipőorrvédő. Ezt rá kell húzni a cipő orrára, csattal rögzíteni a boka irányában és mehet a száguldás!

Úgy, mint ahogy azt bátyám tette, amikor nyaralás alatt a hosszú sétányon a száguldás hevében csak ment, ment... És amikor Anya rászólt, hogy: "Danikám, vigyázz egy kicsit a nénikre, bácsikra!", ő illedelmesen elkiáltotta magát, hogy: "Vigyázat!!!", mielőtt még belegurult hátulról a lábukba. Azt Anya azóta sem érti, hogy tudta megtanulni, hogy minden útkereszteződés előtt egy pillanat alatt megállt és türelmesen várakozott - szívinfarktust hozva ezzel az arrajáró autósokra, akik csak azt látták, hogy egy gyerek menetkészen ül a motorján az útkereszteződésben. Én még ezt nem tanultam meg, csak a nővérem, aki persze szintén egy új motort kapott. Bár ő már igencsak kinőtt a motorozásból, még mindig nagyon ragaszkodik a motorozáshoz. Én meg mindig megyek utána mindenhova és így Anyának elég csak a nővéremmel megbeszélni az útvonalat.

Nem csak őutána. Ma a barátommal, Zalánnal motoroztunk. Őt már régóta ismerem, tornázni is együtt jártunk. Anyukáink is ott voltak. Ez még abban az időszakban történt, amikor még akárhova is mentünk, anyukánkat is mindenhova vittük magunkkal. Ma eredetileg játszótérre készültünk, de a lefolyó záróelemein való motorozás annyira jó, kattogó hangot adott ki, hogy azt nem lehetett megunni!

Fotó: Pozsonyi Veronika

A lejtőn való száguldás élményéről nem is beszélve. A legtöbb közintézmény előtt van kis lejtő, ahol a motorral közlekedők száguldhatnak fel és alá. Nagyszerű, hogy mostanában az esélyegyenlőség nevében már egyre több helyen gondolnak az ilyen kismotorosokra is!

Vigyázat, harap!

Anya szerint egy ilyen feliratú táblát kellene állandó jelleggel a nyakamba kötni. Pedig most már nem is harapok, az már a múlté. De hát mit csináljon az ember, ha még messze nem áll ki 1 m-re a földből, mindenki nagyobb és erősebb, sőt, állítólag még okosabb is nála? Persze ez utóbbiról nem vagyok teljesen megbizonyosodva.

Anya már kezdett megnyugodni, hogy legkisebb kisfia is a konszolidált útra tért és hamarosan már észérvekkel próbálja majd meggyőzni embertársait a vitás kérdésekben. Kevésbé örült annak, amikor a legutóbbi alkalommal, amikor Papával és Mamával egy egész napot töltöttünk édeshármasban, hazafelé, a kocsiban Papával azt játszottuk, hogy én egy nagyot kiabáltam (teli torokból), ő meg erre jól megijedt. Azóta ez az igazi fegyverem. Kiabálok akkor, amikor sokat kell várni a kasszánál, amikor valaki más a környezetemben puffasztott kukoricát eszik és én meg nem, vagy amikor elveszik tőlem a játékot. Vagy nem adják oda. Mint az az irígy nővérem, aki nem akarta odaadni nekem az újonnan kapott hulla-hopp karikáját vagy a bátyám azt a labdát, amivel 5 mp-e kezdett el játszani. Anya már harcedzett anyuka és ha mindezt nyilvános helyen teszem, egyáltalán nem foglalkozik a társadalom rosszalló vagy sajnálkozó, esetleg kioktató tekinteteivel. Inkább a saját hallását félti, amire valljuk be, igen rossz hatással van az, amikor Anya karján ülve teszem ugyanezt.

A másik fegyverem a marás. Na, Anya ezt utálja a leginkább. A hajhúzásra mostanában már egyre immunisabb. De amikor egy-egy harci ütközet után úgy néz ki, mintha néhány macskával találkozott volna, nos, azt utálja. De mit csináljak, ha nem engedi, hogy a cumit a számba vegyem akkor, amikor én szeretném? Mint a múltkor is, amikor beleejtettem a sárba? Most miért baj neki mindez? Nem a toxikus sárba esett bele! Parás, mint a nővérem, amikor Anya összeszedett pár zsáknyi ide-oda rakosgatott holmit, élelmet meg tisztítószert és közölte, hogy ezt most elvisszük az iszapkárosultaknak. Erre a nővérem meg megkérdezte, hogy összetakarítottak-e már ott, mert ő inkább nem szeretne abba belelépni.


Látjátok ezt a szuper golyópályát? Na, ehhez sem akartak odaengedni és mindig elvették tőlem a golyókat! De egyszer csak kieresztettem a torkomban rekedt oroszlánt és rögtön elmélyülten tudtam tanulmányozni az általam legurított golyók haladási útvonalát.