Óvodás lettem

Büszkén hírdetem a T. nagyérdeműnek, hogy február 20-tól kezdve teljes jogkörrel rendelkező, főállású óvodás lettem.

Mert hát már születésem óra járok óvodába. Szemtanúja voltam az összes átöltözésnek, elbúcsúzásnak, majd az újra egymásra találásnak. Ez sok ideig ebédidőre esett, majd tavalyi évtől kezdve áttevődött a kora délutáni órákra. Sokat játszottam délutánonként én is az óvodaudvaron. Aztán egy nap én is bemehettem a hőn áhított terembe. De nem a tesóméba, hanem a mellette lévőbe. Ez nem volt baj, mert ott halacskák is voltak. Szeptembertől a szüleim folyamatosan beszéltek arról, hogy majd  hamarosan otthagyom a bölcsit és én is óvodás leszek. Én meg állandóan kérdeztem, hogy: "Mikor, mikor?"

Hát, amennyire vártam az óvodát, annyira nem tetszett először. Az első pár nap csodálatos volt. Bölcsibe sem mentem és Anya is ott volt velem az oviban. Aztán egy idő után Anya nem akart bejönni. Közölte, hogy dolgozni megy és én meg ottmaradok. Az óvónénik megnyugtattak, hogy ők majd vigyáznak rám és különben is, ott van a tesóm, aki bármikor átjöhet és sokat leszünk együtt is. A tesóm lelkiismeretbeli kötelességének érezte, hogy ott legyen velem. De eljött a pillanat, amikor már ő sem tudott megnyugtatni. Rugdostam a falat, a játékokat és az óvó néniket. Apa látta, hogy kik azok a szülők, akinek a gyerkeinek tutira nem a kedves oldalamat mutattam. Hip-hopp rámragadt az "hangos" és a "verekedős" jelző. Sokat ültem kint, a konyhában, mert már túl sok volt az, ami a többi 25 gyerkek körül történt. Mondtam az óvónéninek is, hogy "Elfáradtam". Meg különben is, mérges voltam a helyzetre, a sok új arcra és gyerekre.

Vissza akartam menni a bölcsibe, a már megszokott környezetbe. Amúgy is a múltkor láttam Edinát, a szüleivel. Nagyon fájóan néztem utána. Itthon mindig sokat emlegettem azt a kislányt. Meg amikor a bölcsi felé mentünk, mondtam Anyának, hogy inkább ide járok, a Mari nénihez és a Dávidhoz. De az idő megállíthatatlanul halad, a bölcsibe vissza nem vittek és szembe kellett néznem a változó körülményekkel.

Aztán egyszer csak megjött a tavasz és minden egy csapásra megváltozott. Az óvó nénik nagyon kedvesek és türelmesek voltak velem. Apa csak azt vette észre, hogy egyre több időt tölt azzal, hogy rám és a tesómra vár, mert még mindig az udvaron játszunk és eszünk ágában sincs hazamenni. Egyik reggel, miután elbúcsúztam Anyától, pár másodperc múlva visszaszaladam. Anya érezte, hogy ez az a pillanat, amit nem lett volna szabad megvárnia, mert akkor itt és most elszabadul a pokol és ráadásul ő mindennek szem-és fültanújává válik. De én csak visszanéztem rá és annyit mondtam: "Anya, puszi!" És miután visszaszaladtam a pusziért, közöltem: "Apa jön, alvás után." Majd a tesómmal mit sem törődve bementem a többiek közé.

Csabit nagyon szeretem. Ha együtt érkezünk, megvárom az öltözőben és együtt megyünk be a csoportszobába. Lórival és Mátéval is sokat szoktam játszani. A lányok közül Roxit szeretem.A játszótéren a tesóm nagycsoportos társait név szerint ismerem. És ők is engem. "Szia, Peti!" - szólitanak meg sokan. "Jössz játszani?" "Hát persze."-válaszolom. Anya a legnagyobb változást abban látja, hogy ugyanezt válaszolom a "Kipróbálhatom a biciklided?" és a "Mehetek vele még egy kört?" kérdésekre is. Anya megállapította, hogy folyamatosan beszélek a játszótéren és óriási kéz- és karmozdulatokkal gesztukulálok, majd ha valaki valami jó ötlettel rukkol elő, örömömben nagyokat ugrálok. A kezemet egyre kevésbé használom különféle tárgyak elhajigálására. Ja, és elkezdtem itthon verset mondani és énekelni is.

De engem is elért az óvodáskori betegséghullám. A múltkor, lefekvés előtt Anyával olyan mesét meséltettem, ami egy olyan kismajomról szólt, aki rossz volt és nem mehetett óvodába. De Anya megnyugtatott, hogy a kismajom nem azért nem mehet óvodába, mert rossz, hanem azért, mert akkor a többiek is elkapják a betegséget.

Azt mondják, beszoktam az óvodába.

Graz

Boldog új évet mindenkinek!

Gyertek, utazzatok velem egy kis grazi városnézésre!

Graz eléggé messze van Budapesttől. De ha az ember Körmendről vág neki az útnak, úgy már mindjárt mások a távolságok.

Reggeli után útnak is indultunk, hogy nyakunkba vegyük a várost. GPS segítségével könnyedén Graz Schlossberg terén találtuk magunkat. A parkolás nem egy egyszerű feladat ebben a városban. Én még soha nem jártam föld alatti parkolóházban. Nagyon tetszett volna az autók közötti bújócska, de azt nem engedték.

Miután kiverekedtük magunkat eme különlegességből, igen hamar a híres grazi óratorony hegyének bejárata alatt találtuk magunk. Igen, bejárata, mivel innen egy üvegből készült gyors lift viszi fel a megfáradt túristát. Mi akkor még nem voltunk megfáradt túristák, csak kíváncsiak. Anya utóljára csak a filmekben látott ilyen liftet.
Föld alatti mesevasutat pedig még a filmekben sem. A leginkább a Vidámparkban lévő mesecsónakhoz tudnám hasonlítani - feltéve, ha már jártam volna ott. De Anya a tesómékkal már kétszer is volt a Vidámparkban, de az mindig zárva volt. Tehát olyan, csak nem csónakban ültünk, hanem vonaton és nem volt alattunk víz. Azt leszámítva, hogy mindig attól féltem, hogy mikor jön a Bogyó és Babóca könyvből ismert barlangi pók, nagyon élveztem!

Utána felmentünk az Óratorony hegyére is. Pazar kilátás tárult elénk. Nagyon szeretem a kilátókat. Anya kevésbé örül annak, hogy ez nekem annyira tetszik, hogy nem tudok betelni a látvánnyal. Fentről meg lehetett csodálni a helyi MÜPÁ-t is.

                                     

Innen siklóval ereszkedtünk a mélybe. A grazi sikló sokkal gyorsabb, mint a budapesti. 

 A főutcán sétálva végigtekintettük az adventi vásár romjait és az égből potyogó karácsonyfákat. Ekkor már fél 3 felé járt az idő és egy magamfajta bölcsődésnek ilyenkor már rég ágyban a helye, főleg ilyen kiadós sétát követően. Egy nyugodt kávézó-sütizőt kerestünk, ahol nyugodt körülmények között akár még durmizhattam is volna egy kicsinykét. Egy zsúfolásig helyi diplomatákkal megtelt, füstös kávéházat és két szelet fonnyadt Sacher tortát áruló éttermet leszámítva semmit sem találtunk. Ezen elcsodálkoztunk. Úgyhogy  siettünk a sportáruházzal egybeépített parkolóházba. 

Aligyhogy beraktak a kocsiba, felébredtem. Egy félkómás állapotban lévő bölcsissel, egy fáradtságtól nyafka  óvodással és egy állandóan éhes kamasszal kibírni két órát a kocsiban.. nos, ez embert próbáló feladatnak minősült. A nyári tervekről beszélgetve Anya megemlítette a nagybátyámnak, hogy tulajdonképpen ők is eljöhetnének velünk egy kis közös, családi nyaralásra - még a benzinköltséget is megúsznák. Nagybátyám szépen megköszönte az invitálást és udvariasan elutasította az ajánlatot. 

Kilakoltatás

Először is itt egy jó kis őszi kép (a boltból zsákmányolt zsömivel kiegészítve). A képen lévő dolgot mindenki töklámpásnak hívja. Megjegyzésként csak annyit, hogy ezt a helóvín-lázt már továbbfejlesztettem és a sima sütőtököt is töklámpásnak hívom.

Költöztem. Aztán visszaköltöztem. A dolog úgy kezdődött, hogy a szüleim végre felismerték, hogy én tényleg félek a sötétben, elalvástól ("Félek az alvástól"). Még este 10-kor is azt kérem, hogy Anya húzza már fel a redőnyt, mert nagyon sötét van. Miután a nővérem nagyon kedvesen invitált a szobájába ("Petike, gyere! Majd itt alszunk együtt, jó?) és Anyának és Apának pedig már elege volt abból, hogy addig ott kell aludniuk a földön, az ágyam mellett, ameddig az a bizonyos egyenletes szuszogás be nem következik: úgy döntöttek hogy átrakják az ágyamat a tesóm szobájába. És én persze mindig ügyeltem, hogy addig ott legyenek! Ahogy mozdult egyet az ajtó, ahol is Apa vagy Anya akart csendben kislisszolni, egyből felkaptam a fejem. Anya szerint ebből már egyre inkább kezdtem nemzeti sportot űzni. Egyre később és később aludtam el, csak hogy figyelhessem, hogy vajon mikor próbálnak meg megpattanni.

Úgyhogy Apa egy nap úgy döntött, hogy átviszi az ágyamat a nővérem szobájába. Na, csak akkor kezdődött igazán a jó világ! Ahogy kimentek, az esti szertartások után, megkezdődött az ÉLET! Sutyorgások, beszélgetések, alvóállatok dobálása, majd bemászás egymás ágyikójába. Addig csak én voltam állandóan szomjas, majd a dolog következményeit viselve állandóan utána pisilni jártam. Most már a nővérem is felvette eme jó szokásom. Trixi elalvása egyre inkább kezdett kitolódni. Először a fél 9-ből 9, majd egyre inkább fél 10 lett. A helyzet fokozódását egyedül az az egyedüli alkalom enyhítette, amikor is Anya egy éjszaka mindkettőnket a nővérem ágyában talált. Ott aludtunk egymás mellett, külön-külön hálózsákban, édesdeden.

Sajnos, ez sem volt elég a tények megváltoztatásához: a szüleim rádöbbentek, hogy a költöztetéssel azt érték el, hogy 3/4 10 előtt nem csak én, de a nővérem sem alszik el. Elkövetkezett az ígérgetések és fogadkozások időszaka. "Petike, többet nem aludhatsz Trixi mellett, hogyha nem maradsz csöndben és nem hagyod őt aludni!" Ez a mondat kb. harminc alkalommal hangzott el minden éjszaka, fél 9 és 3/4 10 között. Végül Anyának most már ide is be kellett feküdnie és itt már két gyerek leste azt a bizonyos ajtónyitódást. Úgyhogy lépni kellett.

Egy nap Apa fogta az ágyamat és visszarakta a szobámba. A nővérem sírva fakadt, amikor felfogta a kialakult helyzetet. De nem ő tehetett arról, hogy így alakult.

Viszont kaptam egy kis éjjeli lámpát a szobámba és még a folyósón is ég a lámpa (Apa szerint akkora fényár, hogy itt már olvasni is lehet). A szobám ajtaja és a nővérem ajtaja is nyitva van. Így mostanában már nem félek.

A tesóim viszont hosszú távra profitáltak a költözködésekből. Az eddigi fejből mesélt "majmos" mesét a költözés után együtt hallgattuk a nővéremmel, ami időközben átalakult "vicces majmossá". A lakli bátyám is amióta egyszer meghallgatta az általa csak "viccesz majmosz"-nak (tőlem, szabadon) hívott mesét, azóta ő is követeli. Azóta ha nem is minden nap, de szombat esténként most már a bátyámmal kiegészülve vagyunk egy szobában és hallgatjuk a "viccesz majmosz" mesét. A nővérem és a bátyám általában jókat kacagnak a történeteken. Ilyenkor illendőségből meg az állandó utánzási kényszeremből fakadólag én is nevetek.

De az őszinteség ilyen korban még nagyon fontos. A mese után mindig kifejtem a véleményemet, ami általában ez szokott lenni: "Ez nem volt vicces"

Bazi nagy ócsai lagzi

Lakodalomban voltam. Na, nem olyan kis himi-humi... hanem olyan igazi parasztlakodalomban. Még mielőtt valakiben ez valamiféle ellenérzéseket szülne, elárulom, hogy nagyon színvonalas és jól felépített esküvőről volt szó.

Nevezett rendezvény egész naposra sikeredett. Anya kb. annyit pakolt, mint egy kisebb hétvégi utazáshoz, ő már előző nap elkezdte a bulit. Így aztán reggel már csak a nővérem haját kellett bodorítani és vasalgattunk folyton folyvást. Hogy aztán egész délután lehessen azon izgulni, hogy a nagy készületek árnyékában vajon kihúztuk-e a vasalót a konnektorból.

A klasszikus ócsai lakodalom előestéjén a pár hivatalosan az ajándékok átvételével foglalatoskodik. Ennek a régi időkben leginkább technikai okai voltak. Ugyan ki akart a sátorban még 8 kávéfőzőt és 10 étkészletet kerülgetni. Meg külön személyzet kellett volna, aki ezekre vigyázzon. Ezt az eseményt mi kihagytuk, az ajándékunk pedig egy "Nászajándék" feliratú, külön e célra beszerezhető borítékban is elfért.

A fő ünnepnap az ebéddel indult, ami a fiús háznak kinevezett étteremben volt. Azért nevezték ki, mert itt történt ebéd után a vőlegény kikérése. Az érkező vendégeket a vőfély kikiáltásos módszerrel bemutatta a már ott ülő vendégeknek. Itt a menyasszony sima ünneplős ruhában pompázott, de még nem öltözött be a hivatalos menyasszonyi ruhájába. Erre az ebéd után, a lányos háznál került sor. Itt volt az első kísérlet az altatásomra ("kocsival elmegyünk a lányos ház előtti parkolóig, ahonnan is indul a menet a lányos házhoz. Amíg a kocsiban vagyunk, Petike szépen elalszik"). Na mondanom sem kell, hogy nem így történt. Nem akartam aludni. Ahogy a parkolóhoz értünk, kipattantam a kocsiból, onnan pedig már nem is tudtam volna aludni.

A menetet egy komplett rezesbanda kísérte. Elől a koszorúslányok, koszorúsfiúkkal az oldalukon, közöttük természetesen a tesóim. Mögöttük a vőlegény, a közeli rokonok, majd a násznép. És ekkor jöttem én. Az előző nap kapott futóbiciklimmel. Csak nem hagyom otthon! Úgyhogy ez volt az első esküvő, ahol egy futóbiciklis escort service, ünneplőbe öltöztetett sofőrrel ment a násznép mellett, mint felvezetés és néha terelés céljából.

A lányos ház után ismét újabb kísérletet tettek az altatásomra ("most már innen a Polgármesteri Hivatalig csak elalszik"). Nem így történt. Így miután a Polgármesteri Hivatal után a templomi esküvő követezett, már nem lehetett kockáztatni. Anya belecsapott a babakocsiba, az arcomba nyomta a cumit "majd én elmegyek vele" felhanggal és egyszer csak Ócsa kevésbé frekventált részén találtam magam. A házak végében malacól, csirkék, kacsák. Anya erre kanyarodott, meg arra kanyarodott, élvezte a szabadságot meg hogy most már tényleg elaludtam és azon gondolkozott, hogy most hogy a fenébe is kell visszafelé mennie. Tudta, hogy irányban jófelé megy és a következő útkereszteződésnél jobbra kell fordulnia. De megtalálta a falu leghosszabb utcáját, aminek csak a főútnál volt vége. Viccesen nézhetett ki, ahogy az alvó gyerekkel a magassarkú cipőjében meg a koktélruhájában szalad, maga előtt egy babakocsival. Mindenesetre pont elcsíptük a nászmenetet, ahogy a templom felé tartottak. Amire a templomkertbe értünk, már fel is ébredtem. A szertartást a többiekre való tekintettel kihagytam.

Utána visszamentünk az étterembe. Nagyon tetszett a vacsi, a torta, a szaladgálás, a tánc (bár a zenekart egy kicsit hangosnak találtam), de egyre fáradtabb lettem. Elaludni nem akartam meg nem is tudtam volna. Kizárólag az étterem melletti kis kertben róttam a köröket a futóbiciklivel és a dekorációból eltulajdonított, "Just married" feliratú lufival.

Fáradtságomban már a szobatisztaságommal sem tudtam mit kezdeni. A váltóruhába öltöztetés után jött a torta. Azt még megvártuk. A szüleim beraktak a kocsiba, ahol elaludtam és csak másnap délelőtt ébredtem fel. A másnap délelőtti afterparty-n, ahol már csak a közeli rokonok jönnek össze és a maradékok elfogyasztása a fő cél, már nem vettünk részt. Éppen akkor zuhanyoztunk, lufival a kezünkben.

Köszönjük a meghívást és az emlékezetes estét a Tóth családnak!

Neveim

Bár Ti leginkább Gödiként vagy Petikeként ismertek, elárulom egyéb álneveimet is. Azt hiszem, elég beszédesek a nevek.

Hogy szólít engem a nővérem?
Pisi Pasi vagy csak simán Pasi, Cuni Maki, Petra, Peti Jeti

Hogy szólít a bátyám?
Peeetiiii

Hogy szólít engem Anya?
Mókus vagy Kismókus, Bojzi mester, Peti maci vagy Kicsikém

Hogy szólít engem Apa?
Rosszaság, rosszcsont vagy párnakirály (Boribon után szabadon)

Hogy szólítom a szüleimet?
Anyuci vagy Anyaaaa, Apuci vagy Apaaaa

Hogy szólítom a nővéremet?

Tiszi (én sem tudom rendesen kimondani), Nyuszi vagy Kicsikém

Hogy szólítom a bátyámat?

Danika vagy Rosszcsont Dani

A nyár jelei

Nyár, nyár, nyár!!! Végre itt az a jó, hosszú, heteken át tartó meleg, amiről júniusban és júliusban álmodoztunk! Amikor alig lehet árnyékos helyet találni a strandon és a kocsiba beszállva 50 fok van és amikor Apával esténként hatszor végiglocsoljuk az egész kertet, hogy hűsítsen bennünket. De engem már egészen más dolgok is foglalkoztatnak.

Bölcsis vagyok. Ezt mostanában sokszor hangoztatom. (Bár ami a dolog gyakorlati részét illeti, két és fél hónapja vagyis amióta kivettem a rendes, jól megérdemelt szabadságomat, a bölcsi környékére sem néztem.) De azt, hogy óvodás vagyok, most mondtam először.

Ami pedig végül is igaz. Azon szerencsés gyermekek egyike vagyok, akit évközben felvettek a kerületi óvodába. Ezt leginkább a nővéremnek köszönhetem, aki szintén abba az oviba jár.

Az óvoda akkor került először szóba, amikor kenyeret kellett kenni és a nővérem még nem tudott/szokott, ellentétben a nálunk lévő vendég gyerekekkel. A nővérem meg ezen nagyon elkeseredett. Ilyenkor mindig leszegi a fejét, ajka sírásra görbül és feltűnően kiabál. Anya próbálta vígasztalni, hogy biztosan a vendég gyerekek sem úgy, maguktól tanultak meg kenyeret kenni. Erre belőlük is kitört az önérzet és váltig állították, hogy nekik ezt senki nem mutatta. Úgyhogy a nővérem kénytelen volt ott, a helyszínen először kenyeret önállóan kenni.

Amúgy ez a kenyérkenés valahogy a mi családunkban soha nem volt egy központi kérdés. Anya minden vágni akaró gyermeknek nagyon szívesen ad lekerekített végű kenőkést vágás céljából a kezébe (különösképp a kicsinyített, gyeremekeknek szóló változatot), de ez a kenés, ez valahogy kimaradt. Ami leginkább a bátyámon látszik meg, akin valami zavarodott sértődöttség látszódik, mikor Anya azt mondja, hogy kenje meg a saját kenyerét.

Szóval, amikor már a vendég gyerekek is elmentek, én is nekibátorodtam. Elkértem a kenőkést és elkezdtem kenni. Anya megpróbált lebeszélni, de én ellentmondást nem tűrve közöltem, hogy "Óvodás vagyok!" Anyának meg nem volt ellenérv a tarsolyában. Illetve egy pillanatra elképzelte, hogy ebben a helyzetben 9 év múlva nem lesz zavarodott sértődöttség az arcomon. Így aztán azóta egyre ügyesebb vagyok a kenyérkenésben. Csak valakit még kell találni hozzá, aki meg is eszi, amit főztem.

Sajnos, az első óvodai szülői értekezlet idején éppen egy tó mellett vészeltük át ama említett meleg napokat és így még nem tudom, mi is lesz a jelem az óvodában. Meg kell, hogy mondjam, Anya ezt a jelválasztást eléggé el*szte. Amikor a nagytesóm az ovit kezdte és Anya még tele volt lelkesedéssel minden új dolog iránt, már a jelválasztás előtt, a beíratkozáskor lefoglalta a kisvonat jelet. Arra hivatkozott, hogy mindenki jobban jár, hogyha a tesómnak adják ezt a jelet, mert annyira rajong a vonatokért, hogy amúgyis minden vonatos cuccot a magáénak fog tulajdonítani. Mit ne mondjak, én is rajongok a vonatokért. De amikor a jelválasztásra került a sor a bölcsiben, ott ez a jel, mint olyan, nem létezett. Így lett a jelem a napocska, aminek azóta is nagyon örülünk.

De most, hogy mi lesz, még nem tudjuk. Abból a kettőből kell majd választanunk, ami megmaradt. Anya szerint egy bokszkesztyű lenne a rám leginkább jellemző. Persze titkon szívesen megtartaná a napocskát. Apa meg egy lerágott kutyacsontot javasolt, mert az hasonlít a leginkább egy rossz csontra. A nővérem, mint a Mézeskalács óvoda jeleinek tudora, egy kisautót tudna a leginkább elképzelni. Amire valljuk be, kicsi az esély, hogy több fiús anyuka is visszautasított volna "Á, nem, az én kisfiam nem szereti a kisautókat. Inkább a zászló vagy a kiscsizma jelet kérjük."

A bátyám volt a legédesebb. Szerinte a számomra megfelelő jel egy Szuperpetike lenne. Olyan Superman-es ábra, de "Peti" felirattal a trikóján. Ez nekem is nagyon tetszene - legalábbis a óvoda vége felé biztosan, amikor megtudom a jelentését. Mindenesetre kíváncsi vagyok, Anya hogy hímezné bele a ruháimba!

Babaságaim utolsó pillanatai

Ha valaki mostanában megkérdezi, hogy nagy fiú vagyok-e vagy kicsi, akkor természetesen az előbbivel értek egyet. De azért bizonyos jelei vannak annak, hogy babaságaim múló momentumai itt, bennem élnek és én még ragaszkodom egyes dolgokhoz.

Például még mindig a rácsos kiságyamban alszom. Anya most olvasta Máraynál, hogy ő 6 éves koráig abban aludt: tehát akár még belőlem is lehet valaki. Az igazság az, hogy még mindig nagyon szeretem a kiságyamat. Anya és Apa szerint nagy ló vagyok benne, de amikor belekucorodom, hálózsákban és cumival a számban, kényelmesen elférek. A padláson vár az új, nagyfiús ágyam, de amellé már nehéz lenne beszuszakolni azt a matracot, amin Apa vagy Anya szokott aludni, mikor engem altatnak. Ezért ameddig nincs egyedül alvás: nagy ágy sincs. Persze, a határokon belül (már ami a kiságy határait illeti).

És akkor már rá is tértünk még egy babajellegzetességre: igen, a cumi. Az még mindig megvan és eszem ágában sincs tőle megválni. Sőt: két vagy három cumival aludva halmozom is az élvezeteket! Anya meg kivár: kíváncsi, hogy mikor hagyom el magamtól. Szerintem még várhat egy ideig.

A pelus-ügyben nagy előrelépések vannak. Napközbeni szobatisztának minősítem magam. Ez alól kivétel a délutáni alvás, ahol az ébrenlét és az alvó állapot határterületein sok minden megtörténhet. De múltkor megtaláltam azt a pelenkázóalátétet, amit még a babakori túlélőkészletben vittünk magunkkal, ha utaztunk valahova. Azt elővettem (nem egészen baba-módon: felmásztam a szekrényre és onnan hajoltam lefelé, úgy nyitogattam a fiókokat), bekészítettem mellé egy pelust, ráfeküdtem és ott kértem Anyát, hogy pelenkázzon be. Amikor Anya ebben a pillanatban rákérdezett, hogy most én akkor baba vagyok-e vagy nagyfiú, zavartan mondtam mindkettőt.

A babakocsimat is nagyon szeretem. Ez csak ama ritka alkalmak egyikekor van még használatban, amikor szombat reggelenként kisétálunk a közeli kispiacra. Ilyenkor nagyon örülök, ha babakocsival megyünk és Anya is, mert nem kell autóba ülnie és mégis hazajön úgy a csomag, hogy nem kell cipelkednie. Persze ilyenkor aztán mindent elkövet és különféle frissen vett finomságokkal traktál csak azért, hogy nehogy eszembe jusson kiszállni a kocsiból, különben borul az egyensúlyi helyzet.

A tejet is még cumisüvegben, az ágyba kérem és kapom reggelente, felkeléskor és este, közvetlenül lefekvés előtt. De a név kötelez: ez a gödiség része.

Még a nővéremnek is vannak nosztalgikus emlékei babasága idejéről. Amikor az előző lakásunknál sétáltunk (ahol engem még egy pocakfal választott el a külvilágtól), Anya megkérdezte a nővéremet, hogy hol jobb lakni: ott vagy a jelenlegi lakásunkban és a nővérem meglepő módon a régi lakást preferálta. Anya persze egyből az okot firtatta és azt a választ kapta, amire nem számított: "Mert itt voltam baba." Ennek megerősítéseképp nagyritkán beveszi ő is a cumiját (kizárólag amikor itthon vagyunk), pedig kiskorában soha nem cumizott.

Még mielőtt azt hinnétek, hogy két és félévesen talán még néha pólyába is befekszem, inkább elmesélem, hogy ma mit csináltam. Ma az kerítést készítő asztalos bácsit addig környékeztem, míg megengedte, hogy szülői felügyelet mellett én, Petike, egyedül becsavarozzak egy igazi csavart az egyik lehullott deszka kerítéselembe. Na, ez milyen? Utána még ebédelni sem volt kedvem, annyira csavarozni akartam.

A babaság, mint nosztalgikus emlék, néha fel-feltör az emberben, még így, két és félévesen és még ötévesen is. Egy kényelmes, nyugodt és biztonságos valami, ami alváskor különösen jól jön. Anya nemrég olvasta, hogy a születésre állítólag négyéves korig is emlékszünk! De egy biztos: a csavarozás sokkal izgalmasabb dolog!