Mert hát már születésem óra járok óvodába. Szemtanúja voltam az összes átöltözésnek, elbúcsúzásnak, majd az újra egymásra találásnak. Ez sok ideig ebédidőre esett, majd tavalyi évtől kezdve áttevődött a kora délutáni órákra. Sokat játszottam délutánonként én is az óvodaudvaron. Aztán egy nap én is bemehettem a hőn áhított terembe. De nem a tesóméba, hanem a mellette lévőbe. Ez nem volt baj, mert ott halacskák is voltak. Szeptembertől a szüleim folyamatosan beszéltek arról, hogy majd hamarosan otthagyom a bölcsit és én is óvodás leszek. Én meg állandóan kérdeztem, hogy: "Mikor, mikor?"
Hát, amennyire vártam az óvodát, annyira nem tetszett először. Az első pár nap csodálatos volt. Bölcsibe sem mentem és Anya is ott volt velem az oviban. Aztán egy idő után Anya nem akart bejönni. Közölte, hogy dolgozni megy és én meg ottmaradok. Az óvónénik megnyugtattak, hogy ők majd vigyáznak rám és különben is, ott van a tesóm, aki bármikor átjöhet és sokat leszünk együtt is. A tesóm lelkiismeretbeli kötelességének érezte, hogy ott legyen velem. De eljött a pillanat, amikor már ő sem tudott megnyugtatni. Rugdostam a falat, a játékokat és az óvó néniket. Apa látta, hogy kik azok a szülők, akinek a gyerkeinek tutira nem a kedves oldalamat mutattam. Hip-hopp rámragadt az "hangos" és a "verekedős" jelző. Sokat ültem kint, a konyhában, mert már túl sok volt az, ami a többi 25 gyerkek körül történt. Mondtam az óvónéninek is, hogy "Elfáradtam". Meg különben is, mérges voltam a helyzetre, a sok új arcra és gyerekre.
Vissza akartam menni a bölcsibe, a már megszokott környezetbe. Amúgy is a múltkor láttam Edinát, a szüleivel. Nagyon fájóan néztem utána. Itthon mindig sokat emlegettem azt a kislányt. Meg amikor a bölcsi felé mentünk, mondtam Anyának, hogy inkább ide járok, a Mari nénihez és a Dávidhoz. De az idő megállíthatatlanul halad, a bölcsibe vissza nem vittek és szembe kellett néznem a változó körülményekkel.
Aztán egyszer csak megjött a tavasz és minden egy csapásra megváltozott. Az óvó nénik nagyon kedvesek és türelmesek voltak velem. Apa csak azt vette észre, hogy egyre több időt tölt azzal, hogy rám és a tesómra vár, mert még mindig az udvaron játszunk és eszünk ágában sincs hazamenni. Egyik reggel, miután elbúcsúztam Anyától, pár másodperc múlva visszaszaladam. Anya érezte, hogy ez az a pillanat, amit nem lett volna szabad megvárnia, mert akkor itt és most elszabadul a pokol és ráadásul ő mindennek szem-és fültanújává válik. De én csak visszanéztem rá és annyit mondtam: "Anya, puszi!" És miután visszaszaladtam a pusziért, közöltem: "Apa jön, alvás után." Majd a tesómmal mit sem törődve bementem a többiek közé.
Csabit nagyon szeretem. Ha együtt érkezünk, megvárom az öltözőben és együtt megyünk be a csoportszobába. Lórival és Mátéval is sokat szoktam játszani. A lányok közül Roxit szeretem.A játszótéren a tesóm nagycsoportos társait név szerint ismerem. És ők is engem. "Szia, Peti!" - szólitanak meg sokan. "Jössz játszani?" "Hát persze."-válaszolom. Anya a legnagyobb változást abban látja, hogy ugyanezt válaszolom a "Kipróbálhatom a biciklided?" és a "Mehetek vele még egy kört?" kérdésekre is. Anya megállapította, hogy folyamatosan beszélek a játszótéren és óriási kéz- és karmozdulatokkal gesztukulálok, majd ha valaki valami jó ötlettel rukkol elő, örömömben nagyokat ugrálok. A kezemet egyre kevésbé használom különféle tárgyak elhajigálására. Ja, és elkezdtem itthon verset mondani és énekelni is.
De engem is elért az óvodáskori betegséghullám. A múltkor, lefekvés előtt Anyával olyan mesét meséltettem, ami egy olyan kismajomról szólt, aki rossz volt és nem mehetett óvodába. De Anya megnyugtatott, hogy a kismajom nem azért nem mehet óvodába, mert rossz, hanem azért, mert akkor a többiek is elkapják a betegséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése