Néni, te mit csinálsz?

Kinyílik a világ. Anya ezt leginkább így értelmezné. Mostanában minden érdekel, hogy mi és miért történik körülöttem.

Biciklizés: ülünk a biciklin. Anya elől, én mögötte. "Anya, miért hajtod biciklit?" "Azért, hogy menjen." "Miért megy bicikli?" "Mert hajtom." :-)

Szóval ilyen és ehhez hasonló párbeszédek tömkelege. "Apa, hova mész? Apa, honnan jössz? Apa, mit csináltál?" És ezt nem Anyától tanultam!

Ha sétálunk és valaki mellett elmegyünk, aki épp a kiskertjét gondozgatja, a címben szereplő kérdést mindenképp fel kell tenni, mégha oly nyilvánvaló is rá a válasz.

Én, a cica

Nagyon szeretem a cicákat. Ez már egész kicsi koromtól megvilágosodott bennem. Ők meg leginkább csak nézegettetni hagyják magukat, holmi öntelt macskabüszkeséggel járnak-kelnek a világban. Néha figyelemre méltatnak és akkor nagyon megörülök nekik. De a legtöbbször úgy járok, mint a drámák végén a hősszerelmes.

A kapcsolatunkról fő problémaforrásként elmondható, hogy én mindig jobban szeretném őket megölelgetni annál, mint amekkora türelemmel rendelkezem. A macsák meg nem szeretik, ha kismotorral kergetik őket.

Macskává történő átlényegülésem első pontja ott történt, amikor Anya próbálta nekem megtanítani az állatok nyelvét. Mert hogy ugye akkoriban még embernyelven nem beszéltem. De hát ahány nyelv, annyi ember, ezért a kutyával kezdtük. A vau-vau nagyon könnyen ment. A miau-t sokkal nehezebb volt elinte kimondanom. Aztán a család nagy örömére annyit gyakoroltam, hogy a "Mit mond a cica?" kérdésre mindig tudtam a választ.

A következő fordulópont akkor történt, amikor a nővérem állandóan azt játszatta egy időben Anyával, hogy ő egy kisállat (ugye, nem találnátok ki, milyen fajta) a helyi állatkereskedésben és akit egy kislány (akit természetesen szintén ő alakított) születésnapjára a betérő gondos anyuka megvásárol. Én is nagyon szerettem volna ebbe a játékba bekapcsolódni, ezért én lettem a már meglévő ajándék, akit aztán a kislány pórázon sétáltatott. Anyának kevésbé tetszett a nővéremnek azon ötlete, miszerint a pórázt, azt az állat nyakára kell tekerni, ezért inkább maradt a feltehetőleg állatmentő ligák által is jobban elfogadható, derékra kötözött zsinór megoldás.

A következő állomás az lehetett, mikor én kezdeményeztem a macskás játékot, "Miau, miau!" felszólítással. Így a nővéremmel mindketten cicák lettünk és együtt ségálgattunk a lakásban. Anya meg simogatott minket, ahogy a kiscicákat illik. A nővérem még dorombolni is megpróbált.

Ő már rég leszokott erről a macskás témáról, maximum néha evés közben találja ki, hogy inkább úgy eszik, mint egy cica. A szüleink ilyenkor inkább disznónak képzelik, de mi egyöntetűleg nyávogunk hozzá, nehogy valaki még mást gondoljon. Mert persze nem maradok ki én sem a játékból.

A szüleink azt is gondolják, hogy a nővérem nyávogása még mindig fennáll. De nem úgy, mint nálam. "Miau, miau!" Ezt mondom, amikor valamit nagyon szeretnék. Talán úgy jobban meghatja Anyát vagy csak úgy ösztönös, mert én is legalább olyan öntörvényű vagyok, mint egy macska? Nem tudom. Ezt ismételgetem akkor is, amikor valami jó dolog történik velem, aminek nagyon örülök.

Anyában ez a macskaság valami csacskasággal párosult és eddig nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. De amikor ma Anya indulás előtt említette, hogy elmegyünk bevásárolni és a kocsival elhaladtunk egy élelmiszerbolt előtt, meg már kezdtem egy kicsit éhes is lenni, eléggé elcsodálkozott azon, amit mondtam: "Anya, vegyünk kaját! Cicusnak!"

Ez itt annak a fényképnek a helye, amikor le vagyok fényképezve egy cicával. De a macska nem adta hozzájárulását a megjelenéshez.

Fagyi

A képek önmagukért beszélnek.

Csokis bibi

Itt a nyár és előkerültek a rövidujjú nadrágok. Ugye, ezt értitek? Van a hosszúujjú póló és a rövidujjú póló. A rövidujjú nadrág is ehhez hasonló, vagyis rövid.

Szóval ahogy betör a nyár és leesik a textil, megnő a felületi horzsolások, sérülések veszélye. Ennek az udvarunk betonozott részén én is áldozatává váltam. Egy új szóval gyarapodott a szókincsem: bibi.

A bibi minden olyan sérülés gyűjtőneve, amit elesés, beütés vagy esetleges szándékos károkozás idéz elő és 8 napon belül vagy azon túl gyógyul.

A bibi sokszor vérzik is. Az enyém is ilyen volt. Azt még értettem, hogy vérzik és hogy Anya gyógyító sebtapaszt szokott rátenni az ilyenekre, porcukrozás (Reseptyl Urea) után.

De hogy mi köze mindennek a csokihoz, arra még nem jöttem rá. Mindenesetre miután varosodás után a sebtapasz lekerül az ilyenekről, teljesen úgy néz ki, mintha csokis lenne. Így amikor ismét felfedeztem a térdemen lévő bibit, meglepődve vettem észre, hogy csokis lett. Mondtam is Anyának, hogy "Csokit ettem." És hogy mindenki megnyugodjon, hozzátettem: "Elmúlik."

Fáj pocim

Kicsit beteg lettem. Vírusfertőzés. Lázzal kezdődött, majd hasmenésem volt és hánytam is.

Ezen a képen már meggyógyultam. A nővéremmel azt játsszuk, hogy ő az én anyukám és én vagyok az ő kisfia és éppen lefekvéshez készülődünk. A játék rendszeresen ezzel a kérdéssel indul: "Peti, akarsz kicsi lenni?" Hallgatás = beleegyezés, tehát a nővérem már építi is a sátrat és fektet is.

Szóval beteg voltam. "Fáj pocim." Ez az az új kifejezés, amit megtanultam az elmúlt pár napban és akkor még nem is tudtam, hogy egyszer majd esetleg hasznomra válik.

Az egész történet a tapsigyógyszerrel kezdődött. Ez egy olyan orvosság, amit vírusfertőzéskor szokott tanácsolni a doktornénink, hogy adjanak belőle a gyerekeknek, mert az csillapítja a lázat, enyhíti a tüneteket, gyulladáscsökkentő hatású és gyorsítja a betegség lefolyását. Persze ezt a doktornéni nem tudja, hogy ez a tapsigyógyszer, ő csak Nurofen szirupnak hívja. Mi pedig másképp, mert a nővérem sehogy sem akarta ezt bevenni, amikor annyi idős volt, mint most én. Ő kevésbé volt édesszájú, mint a bátyja, őt nem lehetett egy ilyen sima édes ízzel csak úgy lekenyerezni. Apa akkortájt kitalálta, hogy minden bevétel után az egész család tapsol. Ez nagyon tetszett neki. Bár a nővérem most már jóval gyakrabban szorul az ilyesféle örömökre: a tapsigyógyszer, az tapsigyógyszer és várja is a tapsolást.

Egy ilyen (most inkább hadd ne minősítsem) családba beleszületve a nővérem már nekem egészen kicsibaba korom óta tapsol, amikor tapsigyógyszerre kényszerülök. És bizony, már én is megtanultam: hogyha betegség, akkor az bizony gyógyszerrel jár. Mint ahogy a mostani is.

De hogy ne kelljen túl sokszor tapsigyógyszerhez folyamodni és hát mert manapság már a zöldségekben meg a gyümölcsökben sem lehet bízni, Anya multivitamin tablettákkal szokta a tesóimat erősíteni. Az a finnyás nővérem meg nem eszi az ország zsarolható gyermekorvosai által javasolt, magyar gyermek multivitamint. Ezért Anya nagyon megörült, amikor maci alakú, gumicukornak látszó tárgy (mostantól röviden gumimaci), mint multivitamin funkcionált az egyik egyik üzletben. Otthon már kevésbé, amikor észrevette, hogy az negyedannyi vitamint tartalmaz, mint a jól megszokott hazai márka. De hát negyedannyi vitamin is több, mint a nulla, ezért a nővérem ezért ezt eszegeti hébe-hóba mostanában.

Ez a gumimacis dolog, ez megszólalásig hasonlít arra a gumimacira, amit a Mikulás hozott nekünk. Nagyon érdekelt és úgy gondoltam, hogyha a nővérem is kap ilyen csemegét, akkor nekem is alanyi jogom van hozzá. Viszont van ezzel a gumimacissal egy nagy baj: rá van írva a dobozára, hogy "4 éven felülieknek". Én meg még papíron csak feleannyi vagyok. Anya azt mondta, hogy ez tulajdonképpen egy gyógyszer és nekem ebből nem szabad kapnom.

De én nagyon szerettem volna magamnak egyet a gumimaciból. Egyszer sikerült is megkaparintanom a dobozát (természetesen szülői felügyelet mellett - mielőtt még gyengébb idegzetű olvasóim a gyermekvédelem számát tárcsáznák). Sajnos a gyártók is ügyeltek az ilyen mohó kistesókra, mert a doboz gyerekzárral van ellátva.

Nem adtam fel és úgy éreztem, hogy, bármi áron, de nekem gumimaci, az kell. Úgy döntöttem, hogy cselhez folyamodom. Tegnap megint láttam, ahogy a nővérem beveszi az adagját. Tudtam, hogy Anya azt mondta a gumimacira, hogy az gyógyszer. Ígyhát aztán kézenfekvővé vált a megoldás.

Világfájdalommal az arcomon ránéztem Anyára és ezt mondtam:"Anya! Fáj pocim! Gyógyszer!"

Bölcsi

És hát hogy a fő okról is beszéljek, ami miatt jó ideje már, hogy nem jelentkeztem: mostantól én is dolgozó emberré váltam.

Eddig Anyának az volt a munkája, hogy napközben ellátott bennünket és leginább esténként, szabadidejében (már ha egy gyesen lévő anyukának van ilyen) leírta mindazt a gondolatot, amit ő fontosnak talált. Amióta minden gyermeke intézményesített keretek között tölti napközbeni idejét, Anya ezalatt az idő alatt megpróbálja még a nyár betörése előtti egy-két hónapban megcsinálni mindazt, amire az elmúlt öt évben nem volt lehetősége és az elkövetkezendő ötben sem lesz. Ezért a műszakok letelte után, a szabadidejében csak velünk foglalkozik. A blogírás meg egyik kategóriába sem volt beilleszthető fogalom.

De egy blog olyan, mint egy párkapcsolat: vagy fejlődik vagy meghal. Anyával együtt az előbbi mellett döntöttünk. Úgyhogy gyorsan el is mesélem, hogy töltöm mostanában napjaimat de. fél 9 és du. 3 között.

Azt mindenkinek tudnia kell, hogy a bölcsibe való beszoktatás a világ egyik legjobb dolga egy olyan, kétéves korát nem sokkal meghaladó kis manófalvi részére, mint amilyen én vagyok. Anyával a bölcsibe járás maga a földi mennyország! Van sok új játék, sok új gyerek, külön játszószoba (hivatalsan "tornaszoba!"), rengeteg kismotor, labda. A gondozó nénik, Mari néni és Anita néni nagyon kedvesek. A hami finom és egészséges, helyes kis asztalkáknál eszünk. Minden nap van gyümölcs és néha adnak túró rudit is. Itt végre emberléptékű a mosdó és állva is bele tudok pisilni a WC-be. Ja, és mindez egy külvárosi, lakótelepi, önkormányzati fenntartású bölcsődében.

Aztán eltelik egy-két hét és mindez megmarad, de már semmi nem fontos. A földi mennyország megszűnik és helyette ittmarad a puszta föld. Anyának minden reggel el kell mennie és én utána csak zokogok. Vagy csak úgy sírdogálok. Már étvágyam sincs. Ha esetleg megfeledkeznék Anyáról, valaki hasonló helyzetben lévőnek biztos, hogy eszébe jut öt percen belül és akkor megint jön a fájdalom. Aztán ha hazamegyek, mindenen csak mérgelődök, a legkisebb ellenálláson is bosszankodom. Ha eddig egész nap nem az volt, amit (vagy akit) én akarhattam, akkor most aztán végre elég és visszaadom, kamatostul! Félórás hisztihegyek, a seholsemmisehogynemjó-érzés.

Egy hét tömör gyötrelem (Anya megfogalmazása alapján: "Hú, az nagyon gáz volt!") után a hullámok elcsitulnak, a köd feloszlik. Valahogy más szemszögből látok ismét mindent. A bátyám iskolába jár, a nővérem oviba, nekem is járnom kell valahova. Jó, azért azt nem állítom, hogy nagy kedvvel válok el reggelente Anyától, de az átadás után egy perccel már ismét szívesen játszom, szívesen ebédelek. Mari néninek szót fogadok, ő kicseréli pelusomat ("Higyje el, Anyuka, ez fontos lépés, hogy engedi nekem a tisztázást.") és neki még elpakolni is képes vagyok magam után. Mert tudom, hogy Anya uzsi után jön értem. És nagyon kíméletes vagyok vele is, már nincs bennem az az ingerencia, hogy az egész napos érdeksérelmeimet töményen rázúdítsam. Most már a kismackóm is jár bölcsibe, a kisvakond is oda jár, meg a csibe is megy bölcsibe (a név kötelez). Mari néni szerint beszoktam.

Gyermeknap

Először is a nővérem tegnap megkérdezte anyát:"Anya, találd ki, hogy ki az az anyuka, aki az oviba jár és nincs gyereke?" Anya egy pillanatra megzavarodott és elgondolkozott, hogy egyáltalán érdemes-e gyermeke fenyegető iskolaérettségének a puszta gondolatával is foglalkozni. De inkább úgy döntött, hogy ezt végül is arra a családi vonásra vezeti vissza, miszerint arra még tisztán emlékszik, hogy ő sem tudta elképzelni azt, hogy hogy lehet az ő anyukájának is anyukája.

Ennyit mára az anyukák és gyermekek kapcsolátáról. Meg azt, hogy azt már minden gyermek és anyuka (meg már talán apuka is) megtanulta: május utolsó vasárnapja gyermeknap. A bátyám mindjárt meg is kérdezte, hogy mit kapunk eme nevezetes alkalomból. Anya azt mondta, hogy ne akarjunk semmit, mert nálunk egész évben minden nap gyereknap (de minimum karácsony) és mindenünk megvan, ami kell. A tesómnak erről némileg más elképzelései voltak. Mindenesetre elmentünk a Zöld Pardon nevű műintézmény gyermeknapi rendezvényére.

Azért éppen, oda mert ott tartott zeneovis foglalkozásokat az a néni, akihez mi zenebölcsibe jártunk (http://www.zenezug.hu/). Ami arra volt jó, hogy megtudjuk, hogy ez a rendezvény tulajdonképpen van. A műsor elején a színpadról lehömpölygő buborékfelhő még csak-csak magával ragadott, de az azt követő foglalkozásba csak nagyon rövid ideig tudtam beleélni magam.

Bezzeg a nővérem! Ő szintén végigjárta a kurzust egy pár évvel ezelőtt és még néha az óvodás továbbképzésen is részt vett. Velem ellentétben - mint zeneovis néni Marcsi után a második - természetesen ott sündörgött, ahol kellett, Marcsit szoros nyomkövetésben fogta. Szerencsémre a foglalkozás mellett volt egy mini kis játszótér, ahol ezalatt nagyon jó építményeket lehetett felhúzni a kipakolt kisszékekből.

Ültetek már rendőrautóban? Itt és most mindenki nyugodtan bevallhatja. Ezen a rendezvényen erre is volt lehetőség. Én legiknább csak az anyósüléséig jutottam, de ott sem tudtam elég sokáig tartózkodni, mert egy türelmetlen kislány kinyitotta az ajtót, ameddig én arra támaszkodam. Ennek következtében egy pár másodpercig vízszintesen lógtam ég és föld között (lábam az ülésen, a karom az ajtóban), mire Anya, mint állandósult megmentő az autó másik oldaláról, a fotós lőállásból odaért. Utána én következtem volna a vezetésben, de mire belélhettem volna úgy igazán magam, odajött a rendőrnéni és mondta, hogy most azonnal, technikai okokból mindenki hagyja el a gépjárművet, mert a gyerekek olyan iramban nyomogatták a rendőrautó szirénáját, hogy félő volt, hogy lemerül a kocsi akkumulátora és végleg a rendezvényen ragadnak.

A kígyósimogatásnak könnyedén ellent tudtunk állni. Viszont a nővérem megsimogatott egy leguánt. Már amennyire azt simogatásnak lehet nevezni, amikor az a kis riadt állat az összes kis karmával kapaszkodik a különféle óvodáskorú és nagyobb gyerekekbe. A nővérem nagyon élvezte. A leguánt meg senki nem kérdezte.

Minden állomáson kicsi, promóciós Menthos cukorkákat osztogattak. Aki ismer, az tudja, hogy az ilyeneknek viszont nem tudok ellenállni. A különféle állomásokon a hozzá kapcsolódó kérdésekre kellett helyes válaszokat adniuk a gyerekeknek. Kivéve persze nekem, aki kicsi és folyamatosan kéri a cukorkát. Így aztán most furcsamód én voltam az, aki biztosítottam a tesóim folyamatos ellátását. ("De jó a Petinek, ő csak úgy kap!)

Utána még végighallgattuk a Búgócsiga Zenede koncertjét. A nővérem persze itt is aktívan tette, amit a színpadon mutattak.

De én már akkorra kezdtem eléggé fáradttá válni. Még élveztem egy kicsit a zötykölődést a villamoson hazafelé, a Duna felett, majd a metrózás örömének is átadtam magam, de ahogy a jól megszokott autónkhoz értünk, mély álomba zuhantam.