Bölcsi

És hát hogy a fő okról is beszéljek, ami miatt jó ideje már, hogy nem jelentkeztem: mostantól én is dolgozó emberré váltam.

Eddig Anyának az volt a munkája, hogy napközben ellátott bennünket és leginább esténként, szabadidejében (már ha egy gyesen lévő anyukának van ilyen) leírta mindazt a gondolatot, amit ő fontosnak talált. Amióta minden gyermeke intézményesített keretek között tölti napközbeni idejét, Anya ezalatt az idő alatt megpróbálja még a nyár betörése előtti egy-két hónapban megcsinálni mindazt, amire az elmúlt öt évben nem volt lehetősége és az elkövetkezendő ötben sem lesz. Ezért a műszakok letelte után, a szabadidejében csak velünk foglalkozik. A blogírás meg egyik kategóriába sem volt beilleszthető fogalom.

De egy blog olyan, mint egy párkapcsolat: vagy fejlődik vagy meghal. Anyával együtt az előbbi mellett döntöttünk. Úgyhogy gyorsan el is mesélem, hogy töltöm mostanában napjaimat de. fél 9 és du. 3 között.

Azt mindenkinek tudnia kell, hogy a bölcsibe való beszoktatás a világ egyik legjobb dolga egy olyan, kétéves korát nem sokkal meghaladó kis manófalvi részére, mint amilyen én vagyok. Anyával a bölcsibe járás maga a földi mennyország! Van sok új játék, sok új gyerek, külön játszószoba (hivatalsan "tornaszoba!"), rengeteg kismotor, labda. A gondozó nénik, Mari néni és Anita néni nagyon kedvesek. A hami finom és egészséges, helyes kis asztalkáknál eszünk. Minden nap van gyümölcs és néha adnak túró rudit is. Itt végre emberléptékű a mosdó és állva is bele tudok pisilni a WC-be. Ja, és mindez egy külvárosi, lakótelepi, önkormányzati fenntartású bölcsődében.

Aztán eltelik egy-két hét és mindez megmarad, de már semmi nem fontos. A földi mennyország megszűnik és helyette ittmarad a puszta föld. Anyának minden reggel el kell mennie és én utána csak zokogok. Vagy csak úgy sírdogálok. Már étvágyam sincs. Ha esetleg megfeledkeznék Anyáról, valaki hasonló helyzetben lévőnek biztos, hogy eszébe jut öt percen belül és akkor megint jön a fájdalom. Aztán ha hazamegyek, mindenen csak mérgelődök, a legkisebb ellenálláson is bosszankodom. Ha eddig egész nap nem az volt, amit (vagy akit) én akarhattam, akkor most aztán végre elég és visszaadom, kamatostul! Félórás hisztihegyek, a seholsemmisehogynemjó-érzés.

Egy hét tömör gyötrelem (Anya megfogalmazása alapján: "Hú, az nagyon gáz volt!") után a hullámok elcsitulnak, a köd feloszlik. Valahogy más szemszögből látok ismét mindent. A bátyám iskolába jár, a nővérem oviba, nekem is járnom kell valahova. Jó, azért azt nem állítom, hogy nagy kedvvel válok el reggelente Anyától, de az átadás után egy perccel már ismét szívesen játszom, szívesen ebédelek. Mari néninek szót fogadok, ő kicseréli pelusomat ("Higyje el, Anyuka, ez fontos lépés, hogy engedi nekem a tisztázást.") és neki még elpakolni is képes vagyok magam után. Mert tudom, hogy Anya uzsi után jön értem. És nagyon kíméletes vagyok vele is, már nincs bennem az az ingerencia, hogy az egész napos érdeksérelmeimet töményen rázúdítsam. Most már a kismackóm is jár bölcsibe, a kisvakond is oda jár, meg a csibe is megy bölcsibe (a név kötelez). Mari néni szerint beszoktam.

Gyermeknap

Először is a nővérem tegnap megkérdezte anyát:"Anya, találd ki, hogy ki az az anyuka, aki az oviba jár és nincs gyereke?" Anya egy pillanatra megzavarodott és elgondolkozott, hogy egyáltalán érdemes-e gyermeke fenyegető iskolaérettségének a puszta gondolatával is foglalkozni. De inkább úgy döntött, hogy ezt végül is arra a családi vonásra vezeti vissza, miszerint arra még tisztán emlékszik, hogy ő sem tudta elképzelni azt, hogy hogy lehet az ő anyukájának is anyukája.

Ennyit mára az anyukák és gyermekek kapcsolátáról. Meg azt, hogy azt már minden gyermek és anyuka (meg már talán apuka is) megtanulta: május utolsó vasárnapja gyermeknap. A bátyám mindjárt meg is kérdezte, hogy mit kapunk eme nevezetes alkalomból. Anya azt mondta, hogy ne akarjunk semmit, mert nálunk egész évben minden nap gyereknap (de minimum karácsony) és mindenünk megvan, ami kell. A tesómnak erről némileg más elképzelései voltak. Mindenesetre elmentünk a Zöld Pardon nevű műintézmény gyermeknapi rendezvényére.

Azért éppen, oda mert ott tartott zeneovis foglalkozásokat az a néni, akihez mi zenebölcsibe jártunk (http://www.zenezug.hu/). Ami arra volt jó, hogy megtudjuk, hogy ez a rendezvény tulajdonképpen van. A műsor elején a színpadról lehömpölygő buborékfelhő még csak-csak magával ragadott, de az azt követő foglalkozásba csak nagyon rövid ideig tudtam beleélni magam.

Bezzeg a nővérem! Ő szintén végigjárta a kurzust egy pár évvel ezelőtt és még néha az óvodás továbbképzésen is részt vett. Velem ellentétben - mint zeneovis néni Marcsi után a második - természetesen ott sündörgött, ahol kellett, Marcsit szoros nyomkövetésben fogta. Szerencsémre a foglalkozás mellett volt egy mini kis játszótér, ahol ezalatt nagyon jó építményeket lehetett felhúzni a kipakolt kisszékekből.

Ültetek már rendőrautóban? Itt és most mindenki nyugodtan bevallhatja. Ezen a rendezvényen erre is volt lehetőség. Én legiknább csak az anyósüléséig jutottam, de ott sem tudtam elég sokáig tartózkodni, mert egy türelmetlen kislány kinyitotta az ajtót, ameddig én arra támaszkodam. Ennek következtében egy pár másodpercig vízszintesen lógtam ég és föld között (lábam az ülésen, a karom az ajtóban), mire Anya, mint állandósult megmentő az autó másik oldaláról, a fotós lőállásból odaért. Utána én következtem volna a vezetésben, de mire belélhettem volna úgy igazán magam, odajött a rendőrnéni és mondta, hogy most azonnal, technikai okokból mindenki hagyja el a gépjárművet, mert a gyerekek olyan iramban nyomogatták a rendőrautó szirénáját, hogy félő volt, hogy lemerül a kocsi akkumulátora és végleg a rendezvényen ragadnak.

A kígyósimogatásnak könnyedén ellent tudtunk állni. Viszont a nővérem megsimogatott egy leguánt. Már amennyire azt simogatásnak lehet nevezni, amikor az a kis riadt állat az összes kis karmával kapaszkodik a különféle óvodáskorú és nagyobb gyerekekbe. A nővérem nagyon élvezte. A leguánt meg senki nem kérdezte.

Minden állomáson kicsi, promóciós Menthos cukorkákat osztogattak. Aki ismer, az tudja, hogy az ilyeneknek viszont nem tudok ellenállni. A különféle állomásokon a hozzá kapcsolódó kérdésekre kellett helyes válaszokat adniuk a gyerekeknek. Kivéve persze nekem, aki kicsi és folyamatosan kéri a cukorkát. Így aztán most furcsamód én voltam az, aki biztosítottam a tesóim folyamatos ellátását. ("De jó a Petinek, ő csak úgy kap!)

Utána még végighallgattuk a Búgócsiga Zenede koncertjét. A nővérem persze itt is aktívan tette, amit a színpadon mutattak.

De én már akkorra kezdtem eléggé fáradttá válni. Még élveztem egy kicsit a zötykölődést a villamoson hazafelé, a Duna felett, majd a metrózás örömének is átadtam magam, de ahogy a jól megszokott autónkhoz értünk, mély álomba zuhantam.

Mi a közös bennem és a sümegi várkapitányban?

Szeretnétek tudni, mi? Na de kezdjük az elején!

Egy fantasztikus hétvégét töltöttünk Sümegen, a Hotel Kapitány Wellness**** szállodában.

Fúúú, ha már jártatok szuper helyen... Aki még nem járt Sümegen, annak a kedvéért elmesélem, hogy a hegy egy ún. tanú hegy, azaz a nagy semmi kellős közepén egyszer csak kiemelkedik egy jókora hegy a földből. Na és pont ennek a tetejére építettek egy várat. Jössz le a hegyről, sehol semmi és egyszer csak a szállodában találod magad, ugyanis a Hotel Kapitány pont a vár alatt van felépítve.

Amióta megszülettünk, már fel sem merül a szállodai szoba kérdése. Számos okból... értsd egy részt szó szerint, másrészt pedig a csöpp szállodai szobákat nem háromgyermekes családok részére tervezték. És itt érte Anyát az első meglepetés: végre egy hely, ahol mind az öten kényelmesen elférünk, méghozzá egy szobán belül!

Képzeljétek, a fürdőszobában volt egy olyan érdekes kis mosdó, ami pont olyan magasságú volt, hogy abba még bele is lehetett volna pisilni! De inkább maradtam a nővérem hajgumijainak az eláztatásánál.

Volt minden, ami szem-szájnak ingere. Itt biztosan nem eszel angol kergemarhát vagy dioxinos német csirkét, amit aztán Magyarországon átcsomagolnak és így már mint magyart termék értékesíthető. A hotel konyháján a saját fenntartású bio gazdaságból származó jószágokat tálalják fel, hidegen-melegen egyaránt. Reggelire házi májkrémet házi mangalicaszalámival.

A szállodában látszik, hogy gyereket nem csak az újságban láttak. Van szuper játszóház, játszóterek mindenhol, babaúszás, a nagyobbaknak asztalitenisz, billiárd és csocsó.

Délelőtt lovaskocsikázni voltunk (itt éppen visszafelé megyünk, a háttérben a szálloda a város felől). Ameddig nem indult el a szekér, addig egy kicsit féltem ("Kiszállás!"), de utána nagyon megtetszett a dolog. Annyira elringatott, hogy útközben el is aludtam. Az ébredést követően megnéztük a kocsimúzeumot, a gyönyörű lovakat a lovardában.

A délutáni alvás ezért elmaradt, így engem is levittek a wellness-részbe, ahol egy jót pancsiztunk apával. Számtalan medence, csúszda, ilyen-olyan pezsgőfürdő...

Este lovagi bemutatón és középkori lakomán vettünk részt. A lovagi bemutatónak az a lényege, hogy a délelőttös takarító, a reggeliztető pincér meg a többi rokonok, kollégák és üzletfelek középkori ruhákba öltözve bemutatják a kor harcművészetét, egy pankrációs felvezetés tükrében. A küzdelemben 5 lovag vesz részt, valami okból minden Magyarországtól elcsatolt terület egy-egy vára képviseltette magát az ütközetben. A lovagi torna része a lovasbemutató: a gyönyörű paripák szinte táncoltak a különféle zenére játszott koreográfiára.

A lovagi torna részleteiről bővebben itt láthatók felvételek. http://www.youtube.com/watch?v=DzxbTJEwmT8&feature=related Jó időben itt, rossz időben pedig a föld alatt található 1000 fő befogadóképességű hatalmas lovagi arénában rendezik a bemutatót. Innen sétáltunk át a föld alatt meghúzódó pincerendszerbe, ahol is a középkori lakoma volt megrendezve. Az étkezéshez csak kanalat adtak. Na, ezzel engem nagyon nem törtek le, sőt! Végre egy hely, ahol legálisan is kézzel ehettem! De enni nem akartam, mert sokkal inkább lekötött az a cigányzenekar, akik húzták a talpalávalót.

És hogy mi a közös bennem meg a várkapitányban (azaz akié a szálloda, a múzeum, aki a várat üzemelteti, újjáépíti és a lovagi játékokat szervezi)? Több dolog is. Az első az, hogy mindkettőnk remek műszaki érzékkel van megáldva, értünk a villanyszereléshez és a gépészethez. A másik az, hogy nagyon szeretjük a lovakat és a harcokat meg a hadtudományt. A harmadik az, hogy nagy bennünk a vállalkozó szellem és a nulláról képesek vagyunk létrehozni bármit, amihez kellő elhivatottságot érzünk. A negyedik az, hogy mindezek dacára szerények vagyunk és nem szállunk el magunktól. Az ötödik pedig a szépapám, aki az ő dédapja volt.

Ez a bejegyzés nélkülük nem jöhetett volna létre: http://www.hotelkapitany.hu/

A tigris esete a hastáncossal

Lehet, hogy már Te is, kedves olvasóm, átélted azt az érzést, amikor csak Neked nem szólnak arról, hogy a buliba jelmezben kellett volna érkezni. Vagy ami még ennél is rosszabb: csak Neked szólnak.

Ez volt az a farsang, amire az a minden lében kanál nővérem azt mondta Anyának, hogy okvetlenül jöjjön be az oviba du. 4-re, mert akkor a szülők is egy farsangi játék részesei lesznek. Anya a rutinróka szemével már némileg kétségbe vonta az információt. Mindenesetre biztos, ami biztos alapon engem is beöltöztetett. Meg amúgy is ezt a tigrisruhát jövőre már kinőném. A buli elmaradt (a nővéremnél az már kiesett, hogy mindez csak a nagycsoportosokra igaz), a hatás és a fénykép nem.

Jó volt tigrisnek lenni. Legalább ezt a szót is megtanultam.

Szülinapom-pom-pom

Igen, bizony, ezt is megértük. Nem, nem csak a kedves olvasó öregszik évről-évre. Boldog születésnapot, kedves blogom! Immár egy éve annak, hogy Anya az első születésnapomra meglepett ezzel a kis webfelülettel, megörökítendő az utókornak minden kis rezdülésemet. És íme, azóta is rendületlenül biztosítom Anyának a lehetőséget, hogy fölösleges szabadidejét valami értelmes dologgal töltse ki.

Anya amúgy mindig nagyon örül, amikor születésnapunk van és egy kis szeletet mindig lecsippent magának nem csak a tortából, hanem a boldogságunkból is. Bár nagyon szereti, amikor ilyen kis mazsolák vagyunk, mint én most (vagyis mostantól kezdve csak voltam!), mégis örül, hogy egyre nagyobbak leszünk. Mint a kedvenc meselemezemen (beszerezni és végighallgatni kötelező: http://www.apacuka.hu/, Színes világ) a két kis törpe, Bojzi és Pippo, akik tavaly óta nőttek egy arasszal és ennek nagyon örülnek, mert akkor könnyebben boldogulnak az erdőben. Na Anya is pont ennek örül, hogy könnyebben boldogulunk az erdőben. Én például ha felkelek a délutáni alvásomból, már el tudom mondani, hogy "éhes", ami ugye, egyértelmű dolog. Vagy ha nem elég a kiwi, akkor a "kiwi, még!" kifejezéssel nyomatékosítom a problémát. A "megnéz, cica" már nem annyira létfontosságú, de fontosnak az adott helyzetben nagyon is fontos.

De a szülinap: az szülinap és az kikérem magamnak, rólam szól! Ezévben a tesóimon és a szüleimen kívül csak Papa és Mama és Dédimama jöttek el... Anyának most valahogy nem volt hangulata ennél nagyobb körben ünnepelni. Kaptam egy vágható, tépőzáras gyümölcskészletet, hozzá főzőedényeket és egy villogó, szirénázó helikoptert. És bekövetkezett, amire számítani lehetett: az első két nap senkinek sem adtam oda a helikoptert ("Add vissza!" "Enyém, Petié!"), de azóta feléje sem néztem.

Viszont a tépőzáras gyümölcsöket és az edényeket azóta is aktívan használom. Senkit sem zavar, hogy néha összerakom az almát az eperrel és hogy a lábosok belső bélelését kiveszem és azok így külön edényként funkcionálnak. Mamáéktól egy micimackós dominót kaptam. Remélem, mire elérem a megfelelő életkort, még egy-két darabja mutatóban megmarad. Merthogy az minden lében kanál nővérem persze kibontotta. A torta azért jó, hogy legyen valami, amivel a gyerekek a szép ünneplőjüket jól összekenhessék. A tortatűzijáték nagyon tetszett és egyáltalán nem féltem tőle. És végre a gyertyákat egyből el tudtam fújni.

És most összegezzük. Mit várhatok a kétéves kortól?

• Megkezdhetem a bölcsit. Ezt már nagyon várom - legalábbis hobbi szinten -, de erről majd később.
• Egyre inkább belemerülhetek a bili-WC témába. A múltkor, amikor egy idegen helyen a WC-re kéredzkedtem, ez némileg ténylegesen is megtörtént.
• Állítólag ideje lenne már szépen, tisztán, előke használata nélkül étkeznem. Na, ezeknek mindössze a legvége teljesül.
• Önállóságra való törekvés. "Peti." "Egyedül." Ez eddig is így ment.
• Mondatokban történő beszéd, megkezdődik a Mi ez? korszak. Apa Papáék szerint nagyon fárasztó volt kiskorában, mert folyamatosan beszélt. Anya szerint úgy is maradt.
• Szétszedi, összerakja játékait. Igen, az első felét már kíválóan elsajátítottam.
• Érdeklődik más gyermek iránt. Határozottan. Néha túl határozottan. Már kiengesztelődtünk.
• És végül: elkezdődik minden szülő (rém)álma, a dackorszak. Anya nem tudja elkézelni, hogy ez még hova fajulhat. De nem baj, majd én megmutatom neki!

Mitől véd egy védőnő?

Anya még emlékszik rá, amikor kicsi korában megfordult abban az orvosi rendelőben, ahová most én is járok, hiszen ugyanaz a doktornéni gyógyít engem is és a tesóimat is, aki anno egykor Anyát ("Hordták oda Neked azt a sok mikuláscsokit, utána meg hoztak, hogy szorulásod van."). Na, ott, az orvosi rendelő épületét ha az ember a másik oldalról közelíti meg, ki van téve egy tábla: VÉDŐNŐK. És mellette mégy egy: TANÁCSADÁS. Anya amikor már nagyobb volt és arra járt, sokszor elgondolkodott, hogy ott vajon kitől vagy védik meg az embert azok a védőnők és milyenféle tanácsokat osztogatnak. Mintha mondjuk egy karateszövetség vagy egy magánnyomozói iroda székhelye lenne abban az épületben. Ott vannak a védők, akik nem mellesleg nők és különféle tanácsokat osztogatnak, hogy kitől és hogyan védd meg magad. Mint amikor szegény megboldogult Nagyika íratta be Anyát egy női önvédelmi tanfolyamra.

Anya egyrészt meglepődött, másrészt úgy érezte, hogy valami most évtizedes titok lepleződik majd le előtte, amikor is a nőgyógyász elküldte őt a védőnői irodába akkor, amikor a legnagyobb tesómat hordta a pocakjában. A titok az volt, hogy kiderült, hogy a védőnők körzetesítve vannak és neki nem is oda kellene mennie. De Anyának mivel dolgozott, más időpont nem volt megfelelő és miután a védőnők nem azok a fajták, akik rugalmasan tudják változtatni a munkaidejüket, de Anya sem, ígyhát egy ilyen átlátszó indokkal nem hagyta magát csak úgy elhessegetni. Meg különben is most, amikor már ott áll a titkok kapujában, még mit nem! Megkapta a terhes kiskönyvét és utána eme újabb ismerettel a birtokában járt-kelt a világban és örült, hogy plusz egy személlyel gazdagodott azok száma, akik védik őt az élet nagy sűrűjében. Eme boldogsága nem sokáig tartott, mert kiderült, hogy a védőnő is olyan állapotban van, hogy más védelmére szorul. A tesóm megszületése után még egyszer vagy kétszer meglátogatta őket, de utána egy év teljes munkaerő és védőnő hiányban szenvedtek. Ami egy első babánál nem egy annyira előnyös dolog. De Anya nem keseredik el az ilyen dolgokon. Ott volt az a sok babagondozási könyv, amit beszerzett, a La Leche Liga telefonszáma meg az internet. Amikorra pedig már ismét saját védőnővel büszkélkedhettek volna, mivel az addig GYES-en lévő másik védőnő visszaállt a munkába, a tesóm szép lassan, mindenféle állami védelem nélkül felcseperedett.

A nővéremnél születésénél úgy tűnt, rendeződik a helyzet. Nagymama korú védőnő nyugdíj előtt, tele tapasztalattal. Miután Anya felvilágosította őt a magzat fejében lévő ciszták veszélyességéről kontra a magzatvízmintavételes vizsgálati eljárás okozta kockázatokról, úgy érezte, hogy ismét nem áll teljeskörű védelem alatt. A védőnő szülés után még egy vagy két alkalommal ismét meglátogatta őket, Anya mindig elmodta, hogy köszöni szépen, jól van, mert nem akarta a védőnénit holmi kérdésekkel és információéhséggel ismét zavarba hozni. Utána már csak a kötelező védőoltások szériaszámát diktálta be telefonon a védőnő kérésére.

Anya ezek után elgondolkodott, mire is jó egy ilyen intézmény. Arra, hogy az oltás száma szépen át legyen vezetve egyik füzetből a másikba vagy hogy Anya terhesség alatti vérképeredményei be legyenek írva egy másik naplóba - nos arra fölösleges külön adminisztratív apparátust fenntartani az állam pénzén. Nincs háború, nincs éhinség, az internet korszakában pedig bárki utánanézhet mindennek, hogy aztán megtalálja a pro és kontra érveket mindenre és jól összezavarodjon. Amikor meg pedig egy pár évvel ezelőtt a hírekben lehetett arról hallani, hogy egy mecseki faluszélen éhenhalt egy hat-hétgyermekes család kb. másfél éves legkisebb sarja és a védőnő arra, hivatkozott, hogy az ingyenes csecsemőtápszer csak bizonyos életkorig adható - nos a helyi védőnővel Anya a diplomáját is visszaadatta volna és elküldte volna inkább valami bányába dolgozni, mert a kövekhez a sötétben talán nem kell semmiféle szociális érzékenység.

Tehát ahány lakás, annyi csemete és annyi védőnő (mostanában nem akarunk költözni). A védőnő munkaköri kötelessége környezettanulmány céljából egyszer felkeresni szülés előtt az anyát saját lakásában. Még éppen volt erre idő, mire Anya hivatalosan is bejelentkezett az új lakásunkba, a világra érkeztem előtt kb. egy hónappal. És akkor megjelent A VÉDŐNŐ. Mindig is tudtam, hogy óriási mázlista vagyok. Anna néni pont olyan, mint amilyennek egy védőnőnek lennie kell. Okos, talpraesett, naprakész ismeretekkel. Kedvességével, melegszívűségével még a legelcsüggedtebb anyukát és kisbabát is meg tudja védeni attól, hogy úgy érezzék, valamit nem jól csinálnak. Ismeri az összes gyereket és kistesóját (beleértve az óvodásokat is) mindent tud a szoptatásról és a helyi óvónénikről, meg még a gyermekbetegségekről is. Anya szerint ki kéne terjeszteni a gyógyszerek használati utasításánál a "... kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét!" kitételt "... kérdezze meg kezelőorvosát, gyógyszerészét és védőnőjét - amennyiben az Ön védőnője Makó Anna!" A környéken élő legenda, ha megjelenik a helyi játszótéren, mindenkihez odamegy és név szerint mindenkit üdvözöl. Anya még kétévnyi helyi játszóterezés után sem tudta megtanulni minden gyerek nevét - hát hogy az anyukákéról ne is szóljunk.
Szóval tegnap nálunk járt a védőnéni. Én meg közben szorgosan tanultam a nevét ("Anna, Anna" stb...) Kiállította a kétéveskori státuszról szóló felmérésemet és még egy papírt, ami most egyenlőre még legyen titok. Kaptam tőle egy elefántos matricát és a tesómra is gondolt, mert ő is kapott egy tündérkéset (A tesóm mindennek nagyon tud örülni: "Anya, mindig is ilyenre vágytam").

A papírra ezt írta:
Pszichoszomatikus fejlettsége korának megfelelő. Jó étvágyú, vékonyka kisfiú. (Ez utóbbi azért nem esett jól.) Mozgása ügyes, harmónikus. Szavakat mond. Szinte mindent megért. Még nem bilizik. (Na ezt elkiabáltad, büszkén jelentem, hogy este belepisiltem!) Nem beteges. Közösségbe még nem járt.

Mert hogy a védőnénik a gyerekek egyéves és kétéves korában meg kell, hogy vizsgálják és mérjék a gyerekeket, hogy minden megy-e a megfelelő mederben.

Apának Anya elmesélte, hogy nálunk járt a védőnéni és Apa megkérdezte, hogy azt a nagy bucimat is megmérte-e és mondta-e, hogy milyen nagy. Anya mondta neki, hogy megmérte ("Petike, most csinálunk egy kis koronát a fejed körül") és nem mondott semmi ilyent. De a mért szám (48,5 cm) a mellkaskörfogatommal cm-re pont megegyezett.

Nagyika

Nagyika elment... már soha nem hallom többé azt, ahogy mesét mesél nekem, vagy ahogy rám szól, ha valami rosszaságot csinálok. Már a vezetékes telefon csörrenéséből is tudtam, amikor két-három csörrenés után megszűnt és senki nem ment a telefonhoz, hogy csak a Nagyika lehet és ezt mindig mindenki tudtára is adtam: "Nagyika". Ez volt az egyezményes jel és ilyenkor Anya visszahívta őt. Ha már kibeszélték magukat, én is rendszeresen elkértem a kagylót és hosszasan hallgattam, amit ő mondott. Volt úgy, hogy már hamarabb is. Ilyenkor nagyon nem szerettem, ha fontoskodtak és nem adták meg nekem a lehetőséget a beszélgetésre.

A Nagyika felé vezető úton tanultam meg lépcsőt mászni. A 4 emelet magasság és a hozzá tartozó 72 lépcsőfok, amitől Nagyika nem tudott már megszabadulni, embertpróbáló feladat egy magamfajtának - hát még egy idősnek. Bár évekkel ezelőtt egy orvos azt mondta, hogy ez a mozgásának a kulcsa, emiatt nem hagyja el magát a szervezete, mert ott a kitűzött cél. A lépcsőmászás mostanra már egész jól sikeredett, miután Anya a legtöbbször különféle csomagokkal megrakodva ment fel hozzá és elvárta, hogy most már én is egyedül menjek fel a lépcsőn. A lefelé, az még néha gondot okoz, mert inkább ugrálok - leginkább akkor, ha valami ismerős fej néz felfelé a lépcsőfordulóból.

Nagyon szerettem játszani a botjával és a járókeretével. Amikor kisebb voltam, előszeretettel kezdem rágcsálni is a bot gumis végét a családtagok - különösen Nagyika megrökönyödésére. A járókeret, az volt az igazi fitness center! Először csak átmászni alatta, majd a segítségével felállni, később az alsó rúdon átmászni és cipelni a lakás különféle pontjaira.

Nagyikától mindig kaptam valami finomságot, karácsonykor sok-sok szaloncukrot. Mindig gondolt mindenkire, ha névnapja vagy születésnapja volt, karácsony vagy Mikulás ünnepe közeledett.

Egyszer velem is veszekedett valami miatt. Na, az nagyon tetszett és én is visszabeszéltem olyan mérges, de mégis csibészes torokhangon. És amikor következő alkalommal felmentünk hozzá, akkor ez újra eszembe jutott és újra próbálkoztam! És a múlt héten már a telefonban is! És akkor ő is visszamorgott rám, de csak úgy játékból.

Nagyon szerette, ahogy puszit adok neki. Nem volt egyszerű egy magamfajta kisembernek felágaskodás közben még puszit is adni egy olyan embernek, aki már nagyon nehezen mozog, de Anya odaemelt az arcához és mindig segített.

Figyelt rám. Azelőtt a nap előtt, mielőtt végleg a Jóisten magához szólította, rászólt Anyára, hogy ne készüljön az induláshoz és hagyjon már engem nyugodtan játszani azzal a zenélő-villogó rózsaszín kis vizilóval, amit nagyon szerettem és amit Anya nem engedett soha, hogy magammal vigyek, hiszen akkor mivel játszom a Nagyikánál. De már fél 3 volt, alvásidő és mennem kellett...

Azt mondják, Nagyika nem volt könnyű ember. Én viszont így is nagyon szerettem. Hiányozni fogsz, Nagyika. Ha nagy leszek, már csak a fényképekről foglak ismerni, mint ahogy Anya, aki pont ennyi éves volt, mint most én, amikor elvesztette a nagyszüleit. És már nem tudsz rámszólni, hogy ne menjek ki a temetőbe, mert az nem gyereknek való, mert én akkor is kimegyek - Hozzád.